Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. április (2. évfolyam, 75-98. szám)
1939-04-25 / 93. szám
Ára: 10 fillér II, évfolyam 93. szám. Budapest, 1939 április 25. Ked4 Előfizetési ár évente 36,— P, félévre 16— P, negyedévre 9.— pengő, havonta 3.— pengő, •gyes szám ára 10 fillér, vasárnap 20 fillér. POLITIKAI NAPILAP 4^Szerkesztőség és kiadóhivatal: BjU d a p e s t, Vili. kerület, Jőzsef-körút 5, szám Telefon: 144-400 o Telefon: 144-400 Teljes eredménnyel végződtek a velencei tárgyalások Jugoszlávia politikája szorosabban hozzásimul a tengelyhatalmak politikáiához Ebből logikusan következik a Magyarországgal való megértés is Velence után '(sp) — Úgy éreztük, magyarbarát politikussal állunk szemben, amikor Markovics jugoszláv külügyminiszter vasárnap délután nozzánklépett a velencei Grand Hotel halijában és e csodálatos keretben, szemtől-szembe a Canale Grandeval, ahol ezer gondolán, vaporet- ton, s minden talpalatnyi szárazföldön ewivázó, lelkes olaszok vártak a jugoszláv vendég elutazására, mosolygó szemmel, meleg hangon beszélt Magyar- országról, az 1926-i mohácsi beszéd óta érő magyar-jugoszláv közeledésről, s a pillanatról, amely végre megérkezett a tervek realizálására. Mi magyar újságírók, akik leutaztunk Rómába, hogy tanúi legyünk az olasz-magyar testvériség kiteljesedésének, s azután eljöttünk ide, hogy lássuk Teleki Pál gróf és Csáky István gróf római megbeszéléseinek első, gyors eredményét, úgy éreztük e pillanatban, hogy nyitva áll a kapu a további jugoszláv-magyar tárgyalások számára. „Miért ne válhatnának barátokká a magyarok és a jugoszlávok” — mondotta Markovics külügyminiszter környezetének egyik előkelő tagja, — „hiszen az olaszok és a magyarok is ellenfelek voltak húsz év előtt, ma mégis tökéletes barátok lettek.” Akaratlanul a régi kisantantkonferenciákra gondoltam, amelyeken annyiszor vettem részt annakidején fájó szívvel, s nyomott hangulatban, mint csehszlovákiai magyar újságíró és áldozat, akinek a bőrére megy az egész. Milyen mások voltak e fényes római és velencei napok! Először figyelhettem fájdalmas szomorúság nélkül a nemzetközi munkát, s nem fogadott az udvarias, de gúnyos fölény, amivel velünk, magyar újságírókkal Benes vagy Titulescu uralmának delelő- jén a belgrádi, csorbái, szinajai, vagy joachimstali kisanta+összejöveteleken bántak. Most mi voltunk a tárgyalók, s amiről szó volt, nem a magyarság köré kovácsolt kegyetlen abroncs újabb és újabb szűkítése lett, ellenkezőleg: nemzeti érvényünk kitágítása, barátszerzés, jobb jövőt biztosító eredményes magyar munka. Most jó arra emlékezni, hogy a jugoszlávok évek óta már a kisantantkon- ferenciákon is egy árnyalattal barátságosabban néztek ránk, mint a többien. Ami ott kezdődött, a megvalósulás stádiumába került. Felejthetetlenek maradnak számunkra a tiszteletnek és elismerésnek például azok a szavai is, amelyekkel a jugoszláv miniszter Magyarország kormányzójáról megemlékezett és őt említette meg, mint a magyar- jugoszláv közeledés első megpendítőjét. A római út alatt többször beszéltünk a legilletékesebb magyarokkal a jugoszláv- magyar közeledés belső tartalmáról, s éppen a legilletékesebbek hangoztatták reminiszcenciáik közben, hogy a szer- bek és a horvátok megbecsülése még a legelkeseredettebb harcok idején is mennyire mélyen be volt ágyazva a magyar lélekbe, a magyar baka és a magyar huszár leikébe, s ők említették meg, hogy már 1919-ben, a szegedi kormány idején sok ma is vezető helyen álló magyar államférfiú volt, aki emlékiratban foglalkozott a jugoszláv- magyar közeledés lehetőségeivel és célszerűségével. Nyíltan kimondhatjuk: _ a magyar közvélemény két évtized óta aránylag a legrokonszenvesebbnek tartotta valamennyi kisantant nemzet köVelence, április 24. Ciano gróf olasz és Cincar-Markovics jugoszláv külügyminiszter vasárnap délelőtt újabb másfélórás megbeszélést folytatott. Az olasz—jugoszláv megbeszélések befejeztével a következő hivatalos közleményt adták ki: „Azoknak a megbeszéléseknek a során, amelyek Velencében Ciano gróf és Cincar- Markovics jugoszláv külügyminiszter között lefolytak, hosszasan megvizsgálták azokat a különböző kérdéseket, amelyek a jelenlegi helyzetben a két szomszédos és baráti államot érdeklik, tekintettel a legutóbbi albániai eseményekre is. E kérdések megvizsgálása újból megerősítette az Olaszország és Jugoszlávia között fennálló kapcsolatok különös szívélyességét. E szívélyesség a belgrádi egyezménytől kezdve, amely biztosította az Adriai-tenger békéjét és a kölcsönös érdekek tiszte- letbentartását, minden téren és minden vonatkozásban egyre jobban megszilárdult és megerősödött. Megállapodtak abban, hogy zül a jugoszláv, s egyúttal a legkomolyabb és legszámottevőbb ellenfélnek is addig, míg az volt. A kezdődő magyar-jugoszláv közeledés messzemenő következményekkel járhat Közép-Európában. Velencében feltűnt nekünk ott lévő megfigyelő magyaroknak, hogy az olasz nép, nemcsak a sajtó és a hivatalos közvélemény, hanem az egyszerű, s csak érzelmeire adó nép is, mennyi szeretettel üdvözölte az Adriai-tenger másik oldaláról átjött vendégeket. Velence népe dinári eredetű, a népvándorlás első hullámainak nyomása elől jött át a tenger nyugati partjára és menekült később a lagúnák közé. Évszázadokig vívta a hatalmas város kemény harcait a túlsó part dalmátjai- val, s akkor is megbecsülte őket és a legtöbbet számító ellenfelének tartotta a szállás, villogószemű kalózlegényeket, kik merész hajóikkal nem egyszer rabolták el Velence legszebb asszonyait, amikor csaknem a fél világ népei meghajoltak a dózsék zászlai előtt. Most e régi kapcsolatok mintha meleg és szívélyes barátsággá olvadtak volna: a múlt emléke összehozta az egymást mindig megbecsülő ellenfeleket. Az az Olaszország, amely találkozott Jugoszláviával, 1 elmélyítik a két állam között, vala. mint a Jugoszlávia és Németország között fennálló bizalomteljes együttműködést politikai és gazdasági téren egyaránt abból a célból, hogy előmozdítsák a béke fenntartását és megjavítsák a megszilárdulás előfeltételeit a Duna-vidéken. Ami a Magyarországgal való kapcsolatokat illeti, a két külügyminiszter megvizsgálta a legutóbbi megnyilvánulásokból eredő helyzetet és megelégedéssel állapította meg, hogy ezek megnyitották az utat a belgrádi és a budapesti kormány közötti hasznos megértés előtt.” Az olasz—jugoszláv megbeszélések, amint azt a kiadott hivatalos jelentés is világosan mutatja, teljes eredménnyel jártak. Ciano gróf külügyminiszter a déli órákban fogadta az újságírókat és kijelentette előttük, hogy a jugoszláv külügyminiszter személyében a legkellemesebb tárgyalófelet találta, akivel az első perctől kezdve kitünően megértették egymást és minden kérdést a legnagyobb nyíltsággal és szívélyességgel meg tudtak beszélni. épúgy friss és megújult erő, mint ahogy a dalmátok, szerbek és horvátok is megújult erővel léptek be húsz év előtt az európai politikába. Bármily nehéz és problematikus belső kérdések emésztették és emésztik talán ma is a délszláv királyságot, a jugoszlávok államalkotóbbaknak bizonyultak, mint kisantant partnereik és sikerüknek egyetlen politikai titka volt, az, hogy nem a szomszédjaiktól elvezető utakat keresték, hanem igyekeztek megegyezni velük. Ez az alapelv Velencében is diadalmaskodott. Az olasz diplomácia páratlan győzelmének tekinthető, hogy épp akkor egyezett meg a legteljesebben Jugoszláviával és akkor sikerült Belgrádot nyíltan a tengely-hatalmakkal való „politikai és gazdasági együttműködésnek” megnyerni, amikor a nyugati demokráciák biztosra vették, hogy Albánia megszállása eltávolítja egymástól a két hatalmat és előre őrültek, hogy az olasz lépés „éket ver egy kezdődő barátság közé.” A nyugati demokráciák politikai augurjai ismét rosszul kombináltak. Albánia megszállása nem távolította el egymástól Belgrádot és Rómát, sőt, viszonyukat szilárdabbá kovácsolta. Pedig az egyetlen hatalom, amelyet az olasz Ami a tárgyalások lényegi részét illeti, sem az olasz, sem a jugoszláv delegáció körében nem fűznek ahhoz bővebb kommentárt Utalnak azonban a közlemény Jugoszláviának Olaszországgal és Németországgal való politikai és gazdasági együttműködéséről szóló kijelentésére és hangoztatják, hogy ez a kijelentés eléggé mutatja, hogy a velencei megbeszélések legfőbb eredménye az, hogy Jugoszlávia politikája szorosabban hozzásimul a tengelyhatalmak politikájához. Ebből a megállapításból logikusan következik a Magyarországgal való meg'rtés is, amelyet a közlemény szintén határozottan kiemel. Rámutatnak továbbá itteni körökben arra is, hogy jelentőségteljes már magában véve az a körülmény is, hogy a közlemény eltérve a hivatalos közleményeket jellemző szűkszavúságtól, a két tárgyaló félen kívül más államokat, nevezetesen Németországot és Magyar- országot is megemlítette. Hangoztatják ugyancsak ezekben a körökben, hogy a velencei találkozás fontos állomása volt a tengelyhatalmak kölépós közvetlenül érdekelt, Jugoszlávia volt, ha tehát ez az ország nem érzi érdekeit sértő tettnek az albánok csatlakozását az olasz impériumhoz, egyenesen komikusnak hat, hogy távoli hatalmak beavatkoznak és „világveszedelemnek” tüntetik föl az ügyet, amihez semmi közük. Nyilvánvaló, hogy magatartásukat semmi más nem befolyásolja, csak egy elkeseredett német- és olaszellenes propaganda, amely mindent elkövet, hogy a tájékozatlan nyugati közvéleményt a tengely-hatalmak ellen uszítsa és a saját apró érdekeik és bontó gyűlölködésük miatt lángba borítsák a yilágot. A magyarság sokat vár a Rómában és Velencében kialakult kedvező hangulattól. Az az érzésünk, hogy az elmúlt hetek feszültsége megenyhült és a diplomáciai csata ismét a tengely-hatalmak győzelmével végződött, mert Berlin és Róma teljes együttműködése Jugoszláviával sokkal több és fontosabb, mint azok a platonikus kapcsolatok, amiket Anglia létesített egyes hatalmakkal, s az az amerikai választási trükk, amely demagógízű naivitással kívánt beleszólni olyan ügyekbe, amelyekben teljesen tájékozatlan.
