Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. április (2. évfolyam, 75-98. szám)
1939-04-23 / 92. szám
-felvidéki J^ü^AR-HIRLAB 1939 ÁPRIUS 23, VASÁRNAP gazdák is vehetnek, de csak mint pártolótagok, szavazati jog nélkül, tisztán tanácsadói szereppel, tehát a munkásság szövetkezeti életébe egyáltalában nem folynak be. Hogy mégis támogatják a földmunkások szövetkezetét, azzal magyarázható, hogy a horgosi gazdák megértették, mennyire fontos nekik is az, hogy a magyar földmunkások könnyebben megélhessenek. A szövetkezet elnöke Schäffer Ádám, aki valaha a legnyugtalanabb ember volt és ma egyike a község legkonstruktívabb munkásainak. A szervezés megindítása után Fodor Gellért, mint községi elnök elérte azt is, hogy a jugoszláv kormány is segélyben részesítette a szövetkezet gondolatát, a bán pedig 20.000 dinárt adott erre a célra. Tudni kell azt, hogy Jugoszláviában a szövetkezetek adót egyáltalában nem fizetnek, teljesen illetékmentesek és vállalkozási nyereségük is teljes egészében megmarad. így érték el azt, hogy pl. a cukor ár 14 dinár helyett 12 dinár, a petróleumé 7.5 dinár helyett 6 dinár a szövetkezetben, amely a Bata-cipöt a rendes kereskedői áraknál 25%-kai olcsóbban adja. Harc a tuberkolózis ellen Fodor Gellért ezután sem állott meg szervező munkájában. Földmíves egészségügyi szövetkezetét alapított, fel akarja venni a harcot az anya- és csecsemővédelemért, a tuberkulózis ellen. Az egészségügyi szövetkezet napközi otthont alapít, ahol a földmunkások gyermekeit, míg szüleik dolgoznak, elhelyezik, ezenkívül pedig a földmunkásokat olcsó gyógyszerekhez juttatják. (Jugoszláviában a mezőgazdasági munkások nincsenek felvéve a munkásbiztosító keretébe.) Az egészségügyi szövetkezésnek állategészségügyi osztálya is lesz, amely a földmunkások és gazdák állatainak gondozását lesz hivatott viselni. A laikusokat hathetes tanfolyamon oktatják ki és az oltóanyagot 75 százalékkal olcsóbban adják, mint a szérumgyárak. Most szervezik Horgoson ugyancsak Fodor Gellért vezetésével a földmunkások házépítő szövetkezetét. A község 25 holdat adott saját földjeiből erre a célra. Fodor Gellért 19?^ óta tagja a jugoszláv kormánypártnak és ez jelentékenyen megkönnyíti szervező munkáját. Rákics Dusán, a község jegyzője mindenben kezére jár Fodor Gellért- nek, aki természetesen, mióta a jugoszláv nemzetgyűlés képviselője, a községi elnökségtől megvált. Ugyancsak régebben megvált a Gazdakör vezetésétől, amelynek elnöke Horgos község egy másik igen értékes és nagyvonalú kultúrmunkása, Reök Andor föld- birtokos. »Első kötelességünk ^ a gazdasági szervezkedés« Másfél napig voltam Horgoson és alaposan körülnéztem ezen a fejlődő és a kisebbségi szövetkezeti életben olyan jelentős helyen. Elutazásom előtt megkérdeztem Fodor Gellértet, hogy mint magyar nemzetiségű képviselőnek, milyen tervei vannak a magyar kisebbségi élettel kapcsolatban? Ezt a választ kaptam: — Az a véleményem, hogy a jugoszláviai magyarság politikai, gazdasági és szociális előrehaladásának egyetlen biztosítéka az, ha a mai viszonyoknak megfelelő módon a magyarság a kormányzópárt keretei között helyezkedik el, mivel a speciális jugoszláviai viszonyoknak megfelelően a mai időkben a kisebbségi nemzetrészekre csak ez lehet eredményes. — Munkatervem szerint első kötelességünk magyarságunk gazdasági megszervezése. És itt különlegesen a szövetkezeti kereteken belül megoldható problémákra gondolok. Roppant tág terünk nyílik arra, hogy a szövetkezeti szervezkedésében az élet minden gazdasági, valamint szociális lehetőségei terén kellő módon kiélhessük magunkat. Szemünk előtt kell tartanunk azt a bevált igazságot, hogy politikai, valamint kulturális fejlődésünk alapja kizárólag biztosított önerőnkben rejlik. A mi magyarságunk a múlt hibáiból kifolyólag gazdaságilag teljesen szervezetlenül áll, minden bajunk és elmaraSzMKE-naplómból Á hontkiskéri tanító esete a Slovens ka Liga pénzével dottságunk okát kizárólag ebben kereshetjük és találjuk. Minden további várakozás nélkül hozzáfogok alkalmas és önzetlen munkatársak kereséséhez, akikkel megindítjuk az annyira hiányzó hitel-, fogyasztási-, beszerzési-, malom-, egészségügyi- és munkás-szövetkezetek szervezését. Ami leendő pari- menti munkásságomat illeti, erre vonatkozólag azt jelenthetem ki, hogy magyar emberhez illő őszinteséggel, komolysággal és kitartó szívóssággal dolgozni fogok az én kisebbségi sorsban élő magyar testvéreim politikai, gazdasági, kulturális és szociális sorsának előbbre- viteléért. mm Élőbeszéd magyarokhoz Ha egyszer azzal a szándékkal lapoznám föl a SzMKE-utak naplóját, hogy könyvet írok belőle, kikerekedne az utolsó tizenkét esztendő kisebbségi magyar életének minden tapasztalata, sok-sok bánata s itt-ott mosolyos öröme is. A bánatot idegenek okozták, az örömöt mi magunk: mindig akkor tudniillik, amikor ráeszméltünk önmagunk erejére, szellemi alkalmasságára, amikor összetartani s egyet vallani tudtunk. Mert az utóbbi években egyre többet voltunk már összetartóak, egy dalt éneklő s egy ritmusra lépő magyarok, már erősen ott tartottunk, hogy a különböző foglalkozású magyarok megbecsülték egymást, eltűnt a rangkülönbség lassankint falun is, — ez pedig nagyobb eredmény, mint a városi embernek szintelbontó tudománya, — sőt, a különféle fe- lekezetüek is vallották már az egy akdl Örömét a katolikus magyar, protestáns magyar megértette azt, hogy nem'a vallást üldözik mostanában, hanem a nemzeti lét forog veszedelemben. „Felekezet- kozinek” mondják a SzMKE-t azóta s ez csaknem oly megbélyegzően hangzik, mintha azt mondanánk, hogy „nemzetközi.” Pedig a SzMKE mindig amellett1 vallott hitet, hogy minden felekezetű magyar ember vallásos életet éljen, hite szerint viselkedjék, legyen jó katolikus, vagy protestáns, — viszont tartson össze magyarságában s ne engedje megbontani sorait, mert mihelyst megbomlottak a sorok s a két felekezet egymással szembekerült, abban a pillanatban már ott termettek a kárörvendő csehszlovák „korifeusok’> s minden ürügy alatt mégis csak a magyarN egyetértést, a magyar összetartást, a magyar fajtát bontogatták. Fanatikusan küzdött a SzMKE a magyar egyetértésért s azért a gondolatért, hogy felekezeti, vagyoni, társadalmi különbség nem lehet akadálya a nagy magyar népközösség eszméjének, mert csak úgy erős a magyar, ha egy testtel, egy lélekkel száll szembe a megbontó kísérletekkel. Ezt vallotta azelőtt, ezt vallja má is, hittfl, tűzzel, fanatikusan: ma is, amikor a bontó kísérletek szomorú szelei ismét fujdogálnak már s a nemzeti lét követelő parancsát sokan meghallani sem akarják. Istennek is bizonnyal jobban tetszik, ha nem viaskodunk örökké egymással annyit s nem keresünk annyi elválasztó okot, elkülönítő magyarázatokat. S vájjon, aki igaz magyar, ki nem vallja ugyanezt? i A hontkiskéri tanító A hontkiskéri tanítóról régen, nagyon régen szeretnénk már írni, Kicsiny, kedves falu ez a Hontkiskér, aki meglátogatását tervezi, annak kocsira, vagy autóra kell szállni Léván s át kell először haladnia Hontvarsányön. Talán éppen azért Hontvarsányon, hogy az ellentét még nagyobb legyen, mire innen az utas Kiskérre ér. Varsány az országúton fekszik, valahányszor erre baktattunk, mindig az jutott eszünkbe, hogy ha a vezetők csak ennyire törődnek a néppel, mint Varsány- ban, akkor ez a magyar falu lassan, de annál könyörtelenebbül elvész a magyarság síájnárn. Alig volt valami Intézmény itten, amely menthette volna a magyar Ságot: a falu egyszerű emberei szerettek volna magyar kultúrintézményt alapítani, egyrészt azonban a helyi szlovákok akadályozták meg állandóan ebben az igyekezetében, másrészt a falu „hivatott” vezetőiben is kevés volt a készség és akarat, hogy a falu magyarságát felébresszék s figyelmeztessék. Mi már úgy neveztük, szomorúságunkban Hontvarsányt, hogy ez az „elsodort falu.” Ám, felkocsikázva a domboldalon s leereszkedve a zöldlevelű fák között agyagos partok szélén a másik oldalon, ott mosolygott biztatóan, dombok és füzesek között, temérdek gágogó libájával az utcán, egy megbújt kis magyar falu. Jegyzővel és Slovenská Ligával hadakozott, buzgó csehszlovák tanítóval és csendőrökkel küsz ködött, már-már elfáradva a nehéz, sorsdöntő küzdelemben, amikor megjelent néhány évvel ezelőtt egy szerény, de öntudatos magyar tanító a faluban. A kis iskolában, a magyar iskolában, a rosszul ellátottban, tanítani kezdett. Mint két s íomszédvár állott az ilyen községekben egymással szemben a Liga hatalmas iskolája s a magyarok szerény iskolája. A magyar falu magyar gyermekeit csábítgatták a Liga iskolákba s a „hivatalnokokét”, — hivatalnoknak számítva a csendőrt és útkaparót egyképpen. A Ligának pénze s hatalma volt, a magyar iskolának szegénysége, de lelkes tanítója. Nem szlovákokat akart magyaro sitani sehol sem a magyar tanító, csak magyar lelkeket menteni. Ezt is nehezen engedték. Micsoda héroszi küzdelem volt! Mert nemcsak a csataterek katonái a hősök nemcsak a autóversenyző diadala lélekzet elálló, hanem az ilyen szívós, önfegyelmezett harcos is, mint a legtöbb magyar tanító volt, bátran hősnek nevezhető! Ott élni egy kis faluban, két kis gyermekkel, megértő feleséggel, nem dúsgazdagon, de szeretettől körülvéve, élni s lan kadatlanul hirdetni a magyarságot, könyveket osztogatni, esti tanfolyamokat tartani, össze-összegyüjteni a könnyen széthulló falusi népet, szóval és tettel tartani a lelket, tartani akkor is, amikor csendőrök kopogtatnak az ablakon, amikor a járási hivatal idézéseket küld egyre-más ra, amikor hamis vádak özöne hull a ta nítói ház fölé s nem csüggedni mégsem.. Mert ez is hősiesség. Ez a hősiesség nem robban, nem sziporkázik s nem pillanatnyi, hanem hónapokig, évekig tüzel ál landó lánggal, — ez a hősiesség a falusi kultürember bátorsága! Egyedül a viharban... Ügy állt a kis tanítói lak szemben a Ligával, csendőrrel és finánccal, rosszakaratú jegyzőkkel áskálódó liga-tanítóval! Micsoda hosszú feljelentések, milyen kerekreszabott bűn tetések, fegyelmi eljárások születtek, csak hogy a tanító távozzék már a faluból mert a falu elnemzetietlenítésének, politikailag, gazdaságilag való „átorientálódá sának” egyedül ez az egyezem tanító volt szerintük az akadálya. Nevetett s győzött. Kerékpáron szaladt át a szomszéd faluba, ha ott is segíteni kellett a nép művelésében, igaz, hogy ez a szomszéd falu, Vámosladány, néhány nagyszerű vezetőjével a SzMKE egyik mintafaluja lett, kultúrális megnyilvánulásaiban irigyelt, pompás község, amely még agrárpárti ccesmárosával is megküzdőit, noha König úr valóban mindent megtett, hogy magához édesgesse a magyarokat s eltérítse a magyar vonaltól. Így élt ez a tanító a honti dombok tövében, megannyi ellenséges csehszlovák eszme tiizében, kis családjával egyedül, de vájjon egyedül van-e az, aki a község magyarságának szeretetét bírja? Néha el-eltiltották ezeket a „kul- túrmagyarokat” attól, hogy a tanítóhoz járjanak, de az érintkezést megszüntetni nem lehetett, az emberek kitartottak, szívták deres fejjel a magyar kultúra édes tejét. Mert nem volt itt más bűn, csak a magyar nyelv. És mikor már a tanítót hatalommal, fegyelmivel, feljelentéssel kiüldözni nem lehetett, amikor a magyar iskola virágozni kezdett, amikor úgy tömörültek az egyszerű gazdák a tanító köré, mintha bástyát alkottak volna, akkor a „bekerítést politika” követe fülemüle-hangokat kezdett hallatni s megüzente a tanítónak, hogy tízezer koronát adnak neki, ha elmegy a faluból. Készpénzben, rögtön fizet Liga, csak menjen már el a magyar tanító, mert amíg ő itt van, nem lehet bezárni a magyar iskolát s az emberek magyarul éreznek. Mert a tanító vállalta egyedül a pillérhordozást. Mosolygott, nem ment. Tízezer koronáért sem ment, pedig milyen sok pénz az. Nem lehetett megvenni. Állott a poszton. Állott akkor is, amikor már a rádiókat is pecsételgetni kezdték. Állott akkor is, amikor a határvonalakat húzták Bécs- ben. A kertje mögött húzták meg a határvonalat. Szerencsére. Megmentett egy falut. És vállalta továbbra is a szerepet. Nagy Bélának hívják. A Csallóközből került Hont megyébe. Szombathy Viktor-<♦>" A fészekről Az édesapám hajnaltól estig Faragta-fúrta a kerekeket, S míg káromkodott a parasztokkal, Snapszért ugratta a gyerekeket. Az édesanyám húzta a jármot: Kapált, varrt, közben meg-meg- szoptatott. Tizennégy gyerek! De vecsernyére Minden ünnepen el-elballalgott. Én őrizgettem a libanyájat És lopott krumplit rejtvén parázsba, El-elnéztem a suhanó felhőt, De mindig lehullt a lelkem szárnya. A testvéreim szerte röppentek, Mint tarlóról a megzavart fürjek... Csak engem vert vagy áldott meg Isten, Hogy mindig várjak, hogy mindig tűrjek. És végigjárva minden határfát, Az út végéről hogy visszanézek, Mégis úgy érzem, az volt a legszebb: A viharszárnyán lebegő fészek. TELEK A . SÁNDOR. TELEFONSZÁM: 144-400
