Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. április (2. évfolyam, 75-98. szám)

1939-04-16 / 86. szám

TEWiDEfci *7^ÄßitARHIRI>ÄE 1939 ÁPRILIS 16. VASÁRNAP 24 kor a húsz éves gyermekemben Kassára kerül, szorongó lélekkel siet költő-ideáljá- kor a. húszéves gyermekember Kassára gadtatás azonban kissé hűvös s Kazinczy „fás”-nak találja maga iránt a híres em­bert, aki csodálkozott, hogy a fiatal Ka­zinczy Gesanert fordítgatja, „nem tudván megfogni, mit lehet szeretni Gessneren. Az vala jó neki. ami hexameterekben volt írva, ha rosszul is”. Kazinczy érdekes leírását adja Bárót! külsejének és külső életkörülményei­nek is abban az útirajzban, amelyet az Orpheus ban jelentetett meg. A kor szokása sze­rint Kazinczy, aki már hosszú ideje kas sai lakos volt ekkoriban, idegenből jött utazó alakja mögé rejti magát és így adja elő észrevételeit a városról. Baróti Szabó­ról ezeket mondja: „Egy háromsorú nagy épülethez vezet­tek, amelynek bádoggal bevont kettős tor­nya b a legszebb helyen való fekvése kita­láltatták vélem, hogy az egykori jezsuita birtok volt. Ök a hely megválasztásában is mesterek valának. Szerencsém vala odahaza találni őt. Breviáriumával járkált fel és alá szobájában és egész emberséggel fogadott ugyan, de úgy mégis, hogy vehettem észre, hogy háta-gerintze Complimentekre hajlani nem tanult. Litteratori atyafisággal szorí­totta meg kezemet s kért, hogy üljek le ... A • nyomtatásbeli korrektúrában Bacsányi barátja segítette, mellyel neki valóságos szolgálatot tett, mert tudjuk, előbbi kiadá­saiban, melyeket talán az olaj-lámpás pis­logása mellett maga korrigált, mint hem­zsegtek a hibák ... Most itt retorikát tanít. Termete magas, egyenes, száraz, hajai igen lágyak, ritkák és félig őszek, orra hosszas és vékony, szája élességet mutat, fogai ritkák és csinatlanok s ábrázatja csaknem szeder­jes verességű. öltözete nem sokkal jobb, mint amilyennel a Keresztelő Jánosét festi az Evangélium. Szobája csinatlan, rendet­len s olajlámpája miatt, mely éjjel-nappal asztalán állt, s rigója hús eledelétől büdös, •könyve, ruhája, papirosai el vannak szórva s verseit coperta-darabocskákra oly apró betűkkel írogatja föl, hogy azokon mester­iig elmenni, ö ugyan nem dadog, de be­szédjét folyónak csakugyan nem mondhat­nám, igen halkkal mond mindent, amit szá­ján kiereszt. Erkölcsei tiszták és fedhetet- lenek, azt első tekintete is mutatja e szíve azt a buzgó hazafieágot, amelyet az olvasó verseiben feltalál, valósággal érzi. És ezt a sort vetettem volna Terentiusból képe elé: Tristnis severitae in voltu est, in verbis fides. (A szomorú komolyság ül az ábráza­tán, szavaiban hűség.)” Elég hű s szemléltető jellemzés. Érdekes, hogy 1790-ben jelent meg, amikor úgy Ka­zinczy, mint Baróti Kassán működtek. Az irodalmi őszinteség kérdésére mindenesetre érdekes adalék ez a „hű fotográfia” élő kortársról! A nagy triumvirátus Kazinczy 1784. őszén költözött Kassára, elsőben mint Abauj-vármegye aljegyzője egy év múlva pedig mint a kassai tanke­rület felügyelője. Bacsányi János mint a szepesi kamarai hivatal (amelynek köz­pontja Kassán volt) tisztviselője, 1787- ben került Kassára. < Kazinczy hűvös barátságot tartott Barótival, Bacsányi azonban őszinte, meleg barátságra lépett a székely köl­tővel. Amint olvastuk Kazinczy leírásában, ő korrigálta Baróti nyomdaíveit. Rájnissal való polémiájában elhatározottan Baróti mellé állott és ezzel végleg megnyerte őt magának, úgy hogy Baróti szíve felének mondja s amikor Kassát elhagyja és Vértre megy üdülni, állandó levelezésben marad barátjával. Kazinczy és Bacsányi között soha sem tudott baráti viszony kifejlődni. A rokonszenv és ellenszenv kérdése sok­szor, legtöbbször már az első találkozá­son eldől és Kazinczy egy pillanatra sem tudott fölmelegedni Bacsányi iránt. Egyé­niségük teljesen különbözik. A franciás műveltségű, modorú Kazinczynak nem -tet­szik a nyers és erőszakos Bacsányi, kinek „szava, járása s mozdulása egy régi Rit- tert mutat. Nincs rajta semmi francia sikló könnyűség, semmi megelőzés, elfo­gadni kész sajátosság, tiszta s velős ma­gyarsággal szól és ír, noha akcentusa el­árulja, hogy közelebb született a stíriai, mint a moldvai hegyekhez és csodálást érdemlő munkássággal Ó3 fáradhatatlan­sággal bír”. Ennek a három férfinak a találkozá­sából születet^ meg az első magyar irodalmi folyóirat, amely Kassa nevét örökre beírta a magyar irodalomtör­ténetbe. Kazinczyban nem ötletszerű elhatározás, hanem hosszabb tervezgetés következmé- nyeképen született meg az az elhatározás, hogy rendszres folyóiratot indítson. Ily tervvel köszöntött be 1787 november 13. napján Baróti Szabó Dávidhoz, aki örömmel hajija ifjú barátjának tervezge- tését, késznek nyilatkozik melléje állani és magukhoz akarja vonni Bacsányit is, aki ugyan csak egy pár hónapja költözött Kassára, de már megnyerte Baróti barát­ságát. Kazinczy kénytelen-kelletlen bele­egyezik a Bacsányival való társulásba. Még a részletes tervet meg sem beszéli, amikor beállít Bacsányi. Helyesli a meg­indítandó vállalat eszméjét, ajánlja is ma­gát munkatársnak. Létrejön a megegye­zés s az első magyar tudományos folyó­irat eszméje a megvalósluás útjára lép: a „kassai társaság” megalakul. A kassai prémontrei rendház homlokfa­lán emléktábla hirdeti ezt az örökké je­lentős irodalomtörténeti találkozót... „Szürkületre hajolt az idő, s Par- naszos hegyére Gyuladozó három magyar összekerüle. - - Keverte Barna haját egyiknek ezüst: más ketteje nyiló Esztendőkre, virág­szálként, készült vala. — Hármuk Testében egy szív lakozott, egy lélek...” így énekelte meg a Magyar Museum- ban közölt versében Baróti Szabó a szent- andráshavi „társaságkötést”. A kassai magyar „akadémia“ Kassa aranykora A Magyar Museum története, Kazinczy és Bacsányi egyenetlensége, Kazinczy különválása, az Orpheus megindítása iro­dalomtörténeti érdekességü és nagyjából a művelt magyar olvasó előtt ismeretes. Baróti Szabó az alapítók között volt, de soha nem vitt nagyobb szerepet a vezérke­désben, a szerkesztés munkájában, azt Bacsányira bízta. Az ő szerepe annyi volt, mint a leg­több külső munkatársé, eredeti és fordí­tott műveit átadta a folyóiratnak. Itt je­lenítette meg Milton elvesztett paradicso­mának fordítását. A folyóirat 1793-ig élt, amíg Bacsányit forradalmi szellemmel való visszaélés miatt hivatalából elbocsátották és Kassá­ról távoznia nem kellett. Bár csak hat évig élt és működött a lap, de hatása kor­szakalkotó a magyar közművelődésben. Joggal mondja Bacsányi: „A mi társaságunk volt a kezdő, ml törtük meg a jeget.” Mondanunk sem kell, hogy a Museumnak és az Orpheusnak nagy hatása elsősorban Kassán mutatkozott. Az irodalmi vezérek munkájának tu­lajdonítható, hogy Kassán a magyar szellem egyszeriben felébredt és míg egyéb városainkban, így például Kolozsvárott, németesedő irány mutatko­zott, addig Kassán a magyar szellem ült diadalt. Talán Kassának egyetlen más kor­szakában sem élt annyi kiváló irodalmi és tudományos műveltségű ember a város falai között, mint a Museum és Orpheus korában és a magyar kultúrtörténelem joggal nevezheti a város történetének ezt a fejezetét Kassa aranykorának. Egy egy­kori tudósító a Hadi és más nevezetessé­gek történetében leirja, hogy milyen mun­kát fejtenek ki ebben az időben Kassa vezető szellemi tényezői. „Mi, kassaiak, akik nem a csupa dicséretet hajhásszuk, hanem a haza hasznán igaz lélekkel ipar­kodunk, gyakorta összegyűlünk hol egyik­nél, hol másiknál, s közre tanácskozunk, mi módon helyeztethessük a magyar nyel­vet állandó méltóságba.” Megírja azután, hogy ki miben foglalatoskodik: Baróti Szabó Dávid verseinek és kisded szótárá­nak újabb kiadására készül, Kazinczy Hamletet fordítja és az Orpheust készül kiadni, Bacsányi Ossiant fordítja, Novák István törvénymagyarázatot ír és egy nem is főrangú mecénás tíz arannyal já­rul a munkálathoz. Hadusfalvi Spielen­berg Pál adóügyi könyvet ír. Kiss Antal expaulinus fizikai tankönyvön dolgozik, a piarista Simái Kristóf tankönyvein kívül színjátékokon dolgozik, Dudási Antal mi­norita, az Almessáy grófi családnál ne­velő fizikai tankönyvet ír, Ivánka Vitéa Imre fordít, egy kassai szépérzésű magyar Tasso Megszabadított Jeruzsálemét for­dítgatja. íme, a kassai akadémia!... Pusztavérten nyugatomba Huszonkét évi kassai működés után Ba­róti Szabó hatvanéves korában, 1799-ben nyugalomba vonul és a Pyber-családnak, kedves tanítványának, az akkor negyven év felé közeledj Benedeknek ajánlatára Vértre vonul, hogy hátralevő idejét itt töltse el. Pyber Benedek, ez a nagyműveltségű férfi, aki kitűnő gazda, még agglegény. Nincs is maradása házi poétája miatt, aki évről-évre unszolja, noszogatja, hogy hagyja cserben istennőjét, Dianát, tehát hagyjon fel a folytonos vadászattal és vegye ma­gára Hyn.en rabláncát. Minden névnapra és születésnapra alkalmi ódát ír és egyre sürgetőbben követeli, hogy: „Oh, Benedek, ne hagyd a Pyber nevet elveszni!” De hasztalan, Pyber Benedek nem hajtja fejét Hymen rabságába. Eltelik egy év, el kettő, el három és Baróti Szabó elkeseredetten zengi: „Páratlan Benedek, kinek izzadsz és kire gyüjtesz? Nincs feleséged, nincs gyermeked, akire hagyd. Addig válogatói, míg szomjan kelle ma­radnod, S már távol sem látsz fényleni semmi re­ményt. A zöld ifjúság elhagyott: a gyenge leány­kák Nem szeretik szívből a korosotska le­gényt ...” De végre!... 1803-ban Benedek napján újból elkeseredetten korholja a javíthatat­lan agglegényt: . Hyment utálja, magával őseinek nevét is gyászos temetőre viend­vénÁ’ De még ugyanebben az esztendőben lel­kes versben köszöntheti a Yyber-kúria új úrnőjét, Horváth Borbálát, a szép Bábit, aki keller-sen veri piánóját... (Vérten száz éve mindig nagyon szépen szól a mu­zsika! Mostanában Farkas Márta húrjain!) Aztán jön a legnagyobb öröm: a gyer­mek s a gyermek mellett az öreg pap is gyermek lesz. Egész nap eljátszogat vele, a kis Ignáccal, térdére ülteti, lovagoltatja, verseket ír az úrficskához, aki beszélni sem tud még, amikor pedig beszélni tanul, ő tanítja ékes, magyar nyelven. (Gyönyö­rűen is írt és beszélt magyarul Pyber uram, Komárommegye utolsó táblabírája, Pyber Lászlónak, a kúria mostani urának és Kálmánnak, komáromi ügyvédnek déd- atyja.) Kis lak áll a nagy Duna mentében... Pyber Benedek igen megbecsülte vendé­gét, életének öregkorát nála töltő atyai mentorát. A kúria közelében barátságos kis há­zat épített neki. A kis házikó sárgára festett falával most is ott áll a vérti Pyber-telken, a kúria közvetlen szomszédságában. Cselédházul szolgál. Kegyelettel léptem be két kis szo­bájába. A belső szobában töltötte az utolsó éveket az agg költő, aki már nem tudta elhagyni otthonát, mert a szélütés óta alig tudta vonszolni a lábát. Itt vette körül a gyermekhadsereg, amely hallgatta gyönyö­rűséges meséit. Itt fordította Pyber Bene­deknek és a Vértet gyakran meglátogató nagytudású barátjának, Döme Károly po­zsonyi kanonoknak unszolására 1804-tó'I kezdve Vergilius Aenezisét. Ez volt életének főmunkája. 1806 elején mutatta be Pyber Benedeknek, aki annyira föllelkesült rajta, hogy a má­sodik kötetet, amely a VI. énektől végig foglalta magában a remekmívű époszt, saját költségén nyomatta ki Pesten 1813-ban... Szemem előtt még fölrémlett a régi berendezés. Láttam a falon Dávid király hárfázó képét, amely a régi dicsőségre emlékezte­tett, az egyszerű ágyat, fölötte a szen­vedő Krisztus vaskeresztjét, láttam az íróasztalt, rajta a homokórát, amely már az elmúlásra figyelmeztette a csöndes kis la kegyszerű lakóját... És végigkísértem Szabó Dávidot a kis Zsitvamarti lakból azon a mart szélén haladó ösvényen, amely a Pyber földön át a százados terebélyes vad körtefákig vezet. Máig is pap útjának hívja a hagyományokat őrző vérti nép ezt az ösvényt. Amíg járni tudott, naponként lument itt a vérti határig és elnézte, hogyan gazdál­kodnak jobbágyai azon a harminc holdon, amit Benedek úr adott úri gesztussal ha­szonbérbe neki... Fölmentem vele képze­letben a pap dombjára és körülnéztem... „Itt a tiszta egészség, tápláló életet hosz- szabbító levegő. A megszámlálhatatlan madarak zengedező karai... A kikelő völ­gyekkel körlött menedékes szőlődombok. Itt a Bakkus birtoka. Amott Ceres kiter­jedt öröksége. Elől a szigonyos Neptun ta­nyája, a vadrécétől elborított Zsitvának tekintete. A Dunán fel-alá szállani kezdett hajók sokasága. Egyik oldalról tegzes Diána vadas udvara, a másik oldalról Pán számtalan künduló göbölye. Hátul a juh- nyájakat legeltetőknek zengő sípjai sezer ilyenek ...” Istenem ... az Eklogákon és a Buccolikán nevelkedett klasszikus mű­veltségű léleknek mi lehetett kedvesebb tájkép ennél? És nyaranként, ha erre járok, ízlelem vele a virti híres vérpirosbélű dinnyét, a Pyber- és Farkas-gazdaságnak büszkesé­gét, mit már ő is megénekelt epigramm- jában ... Aztán kegyelettel kivezet utam a vérti temetőbe. 1844-ben Czuczor Gergely járt erre és nem talált emléket a sírhalmon. A Honderűben keserű panaszra fakadt: \ „Vért temetőjében melly sírhalom őrzi Barátit, Kérdem hiába fogod, dőlt feledésbe helye. E föld méltatlan vala fényt kölcsönözni tőle, Hol pora nem becses, szelleme sem lehet az” Ez a vers hathatott és néhány év múlva ott állott már az emlékoszlop, amelynek márványán felirat hirdeti a nagy magyar szellem el nem porló dicsőségét... A közelében egy másik sírhalom >s nagy művészt takar. 1928-ban ide temet­ték el a Vérten elhúnyt Váray Gyulát, a magyar mesterhegedűk nagyszerű képző­jét, aki emellett kitűnő festőművész is volt . . . A kassai premontrei rendház hűvös, ko­moly folyosóin járva és Vért Zsitvamarti ösvényét végigtaposva, így haladtunk vé­gig Baróti nyomán... A magyar kultúr­történet ragyogó fejezetei elevenedtek meg képzeletünk előtt . . . Felelős szerkesztő: POGÁNY BÉLA Felelős kiadó: NEDECZKY LÁSZLÓ STÁDIUM SAJTÓVÁLLALAT BT., BUDAPEST, Vili., RÖKK SZILÁRD-UTCA 4, “* FELELŐSI GYÖRY. ALADÁR IGAZGATÓ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom