Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. április (2. évfolyam, 75-98. szám)

1939-04-09 / 81. szám

1 1939 ÁPRILIS 9. VASÁRNAP

telvide'ki •iÁV&ARHIfilAfi

Utazás viharban

— Felvidéki útijegyzetek —

Irta: Semetkay József

>' 2‘9á5. — Gyönyörű augusztusvégi kora -délután Ungvár utcáin ballagtunk Mécs Lászlóval, minden különösebb cél és terv nélkül. R&cz Pált akartuk meglátogatni, de sehol sem tudtuk megtalálói. Egyszer csak az egyik utcafordulónál hatalmas, szép szál ember jön velünk szemben s ami engem különösen meglepett, magyar szabású ruhában. Nem díszmagyar volt rajta, hanem egyszerű vitézkötéssel díszített szürke kabát, fekete, rojtosszélű nyakkendő, szűk zsinóros nadrág és csizma. Egészségesen piros, szép tiszta magyar arca még fiatalos, de haja, kipedrett ba- júsza már őszbe csavarodó.- Ki lehet ez? — kérdeztem Mécstől,

ő azonban, amint meglátta az öreg urat, nem Is hederített kérdésemre, hanem egye. nésén f>léjö rohant és rákiáltott:

— Feri bácsi!

— Szervusz, Lacikám — fogadta örömmel Mécset. Melegen összeölelkeztek. Egnj Ferenc, a híres kis gejőci uarangöntŐ, ruténföldi magyar szenátor, az itteni magyarság legnépszerűbb vezető egyénisége állt előttünk.

— Merre tartasz, Féri bátyám?

— Ide megyek, fiam, a Füredibe. Ott vár rám Árky és Korláth. Munkácsra akarunk menni.

— Munkácsra? Mi lesz ott?

— Lajos napját ünnepük a plébánián.

— Nem vinnétek el minket is magatokkal?

— Nagyon szívesen, mint mindig, Lacikám. Csak azt nem tudom, hogy férünk el, mert a kocsi kétüléses. No de azért valahogy -ajd csak megcsináljuk.

Elmentünk a Füredihez. Árky és Korláth .. ár 5 ajtóban vártak. Nagyon boldog voltam, hogy így egyszerre együtt lehetek a ruténföldi magyarság három vezérével. Árky Ákos nyugalmazott ezredes akk' • a magyar ellenzéki párt elnöke, bár nem is volt képviselő, mert igazságtalanul elütötték mandátumát Korláth Endre parlamenti képviselő, a szervezés munkájának legf'bb irányítója. A Füreditől elmentünk egy közeli kereskedés élé, ott állott Egry autója. Egy kicsit szorosan, de azért mégis mind belefértünk.

„Harangöntök öröme‘

rX pompás kocsi száguldva repült a kitűnő ungvár—munkácsi országúton. Amint simán suhantunk a virágos Latorca-völgyben, köröskörü' a ragyogó napfényben még-r.mgcsillanva, szelíden lcöszöngettek az apró falvak kimagasló karcsú templom- tornyai. Itt-ott b-rangszó is hangzott; a csengő hang tisztán zengett az aratás utáni békés csendben szendergő mezők felett. Amint Egry a hare-gszót meghallotta, hátrafordult hozzám és boldogan mondta:

—• Ez az én legnagyobb boldogságom é3 büszkeségem, kedves öcsém, ha nyári reggel végigrobogok ezen a völgyön s a kis falucskákban mindenfelé megszólalnak a harangok. Ezek a harangok mind az én rejőci harangöntömben készültek s én mind összehangoltam őket. Azt hiszem, nem sok olyan harangjáték van a világon, aminő ebben a völgyben minden reggel megesendő1

— Hogy tudta ezt megcsinálni, szenátor úr? — kérdeztem. — Csak nem egyszerre épült itt minden templom?

— Hát az úgy történt, — felelte Egry -— hogy a háborúban a harangokat elvitték ágyúnak. A háború után a falvak népe egymás után iparkodott az elnémult tor« •yokat megszólaltatni s mind nálam rendelték meg az új harangokat. így tudtam én megcsinálni ezt a harangjátékot.

Mécs élkezdi szavalni:

Harangöntövel autózom.

Ég dél van, a kicsiny falunkban

Imára szólnak a harang

„Ez is, dz is az én harangom”,

Ujjong a vén mester vidáman.

Mint hogyha szólna: szívem vérn.

Vett formát fent a tornyok mélyén,

Vihart, halált, szerelmet kongat,

Ünnepnapot, tűzvészt, meg Istent,

Mikkel telítve volt a vérem”.

Odasúgja nekem: Feri bácsiról írtam a „Harangöntők öröme” című versemet. Egy régebbi, hasonló autóutunkon fogant még ez a költemény.

Útközben a politikára, az itteni magyarság sorsára, helyzetére terelődik a szó. A három politikus ép most tért vissza egy nagyobb szervező kőrútról. Ökörmezőn, Visken s még néhány más faluban jártak. Egry elmondja, hogy fogadta őket a falvak népe:

— Én eddig el sem tudtam képzelni ily lelkes fogadtatást, Csak uralkodókat várnak úgy, ahogy minket, egyszerű embereket fogadtak - mi szegény véreink. Mindenütt diadalkaput állítottak és ötven-száz

főnyi lovas bandériumok jöttek elénk. Drága csöpp fehérruhás lánykák bokrétákat nyújtottak nekünk s még az utat is teleszórták virággal. Amennyi épkézláb ember, asszony, legény, leány él a faluban, az mind ott volt és mind ünnepi gúnyában. Alig tudtunk beszélni a meghatottságtól.

7 isztelgés * az Egán-emlék előtt

Ungvár mellett, az országút közelében kis dombon, hatalmas kőkeresztet pillantottam meg.

— Mi ez? —'kérdeztem.

— Az Egán-emlék —; magyarázta Árky.

Egyszerű, szürke kőkereszt: mélységes

szimbóluma Egán Ede hősies életének é3 tragikus halálának. Egy idegen fajtájú embernek kellett idejönnie, hogy meglássa azt a mérhetetlen nyomorúságot, amelyben az ittlakó rutén nép szenvedett és a magyar állam támogatásával segíteni is akart rajta.

Az teszi igazán tragikussá Egán alakját, — beszélte csendesen Árky — hogy halála után néhány évvel önfeláldozó munkájának minden nagyszerű eredménye teljesen veszendőbe ment. A rutén nép ma a nyomornak ugyanolyan fertőjében vergődik, aminőberr Egán akciója előtt szenvedett. Olvasd ezt el — s a kezembe nyomta a „Prágai Magyar Hírlap” 1925 augusztus 19-iki számát, melyben a következő cikk volt:

„A Verhovinán, mióta a magyar határ el van zárva, sokan egyáltalán nem ettek kenyeret. Legfeljebb zabkenyerük van, feljebb még - sem! Vannak családok, amelyek egész éven át csak savanyútejjel és savanyított káposztával élnek, legfeljebb még néha túrót esznek. Egész télen át egyetlen táplálékuk van, a berbence. Ez úgy készül, hogy káposztalevelet raknak el egy hordóban savanyútejjel összehabarva. Vannak olyan falvak, ahol már veréb sincs, mert nincs mit ennie. Egyetlen szórakozásuk, élvezetük az alkohol, még pedig a legerősebb fajta. A zsidók adnak nekik denaturált szeszt, sósborszeszt, Hoffmann- cseppet... ökörmezei ruszinok maguk mondták a cikkírónak: Hét éve van itt ilyen rossz világ. Addig itt volt a magyar kormány kirendeltsége, levitt minket az Alföldre aratni. Onnan hoztunk búzát is, pénzt is. Télen elvitt fát csúsztatni Galíciába, ott is jól kerestünk. Most nem mehetünk se a magyar Alföldre, se Galíciába.”

Amikor a cikk elolvasását befejeztem, sokáig némán elgondolkozva ültünk mindnyájan. rA keserűség, amelyet az Egánemlék s az újságíró beszámolója lelkünk felé felhozott, csak nehezen tudott szét« oszladozni a ragyogó napsütésben.

A ruszinszkói Kapisztrán János

A jó úton autónk hamarosan Munkácsra röpített minket, bár közben rövid időre „itatni is” megálltunk Egry szenátor Szlatina közelében levő szőlőjében. A munkácsi plébánián nagy társaságot találtunk. A hárgazda, nemcsak Munkácson, hanem az egész I'uténföldön igen nér erű főesperes, Szahó Lajos tartotta névnapját és ez az ünnepség, mint minden ilyenfajta összejövetel a Felvidéken, csendes magyar ünneppé tágult. Korláth a magyar párt nevében köszöntötte Szabó főesperest, mint a ruszinszkói magyarság Kapisztrán Jánosát. A terített asztalnál csakhamar itt is a politikai helyzetről kezdtünk beszélgetni, A közeledő választások, kilátásait latolgattuk; a jelenlevők általában nagy bizalommal néztek eléjük. Uzsonna után nemsokáig maradhattunk, mert még aznap mindnyájunknak otthon kellett lennünk. Korláth az ő megszokott energikus határozottságával elhárított minden kedves marasztalást s mCjg baráti búcsúzás után, hét óra körül elindultunk vissza Ungvár felé.

De alig értünk ki a városból, hirtelen borulni kezdett. Nyugaton, amerre mennünk kellett, már egy-egy villámlás is végigszántott a sötétedő égbolton.

— No, alighanem megázunk! — mondta Egry.

Valóban, percről-percre egyre jobban közeledett felénk a vihar. Az égre nagy,

komor, egészen fekete fellegek róhantalá fel. Hideg szél süvített végig a völgyön. Egyre sötétebb lett. Csak az autó lámpái vágtak két éles, sárga sávot a kocsink elé az éjszakában. • /

Azután tompa, mély morgás vonaglott ai levegőben, kitartóan, hosszan, kínosan. A4 ég morajába és az autó ideges robogásá’oa olykor élesen belejajgatott a jelzőkürt sü- vítése, ha mezőről hazasiető kocsi jött ve« lünk szembe.

A vihar egyre félelmetesebbé dagadt. A4 égbolton száguldó felhőik mind vészeseb« ben nyomultak felénk. Nyugaton* egyfolytában villámlott. Már fájt a szemünk aa egymást kergető, cikázó lángsugaraktól.

— Ilyet még sohr?. .1 trpasztaltam, —* törte meg a hallgatást Árky — hogy eny- nyi villám ily szakadatlanul kövesse egy« mást.

— Csodálatosan szép! —• kiáltja néhai Mécs.

A sofőr nekiengedi a gépet. A legnagyobb sebességgel vágtatunk. A viharban! hajlongó útszéli fák kísérteties figurái eszeveszetten rohannak el mellettünk, meg- megvilágítva az autólámpától és a villámok -züntelen cikázásától. A táj, az út, a4 ég tökéletesen fekete. A gép kínosan si« koltozva, őrjöngve száguld, teste, mely iá« zas ölében tart minket, hevesen lüktetve vonaglik. Mind hallgatunk.

Akik otthon vannak a fergetegben. •.

Mint irtózatos szimbólum tágul a végtelenbe ez i nagy sötétség, ez a fékevesztett vihar, ez a széditő rohanás: a vergődő magyarság sorsa: rohanás a világosság nélkül való éjszakában, bizonytalan megállás felé. Lelkemben véres valósággá zsúfolódnak a víziók, szívemét kemény marokkal szorítja össze a keserűség. Mert tudom, hogy ennek a négy embernek és velük az egész felvidéki magyarságnak mindennapos sorsa a bizonytalan, az élettel játszó rohanás az állandó viharban. Hiszen ezek itt jómódú emberek, elvonultan élhetnének otthonuk zárt ajtaja mögött, nem törődve semmivel. És ők mégis mindig készek belerohanni a fergetegbe, ahol a felhőknek villámuk is van! Hiszen minden tettük, szavuk, amit az üldözött magyarságért tesznek és mondanak, feketíti felettük a felhőket, sűríti a villámokat. És mégis kimennek és mindig kimennek a vihar elé, a viharba, ó, mi kicsinyeskedő, civakodó csonkaországi magyarok! De frázissá rf.állott szavaló ajíkunkon mindaz, ami itt harcos, dacos cselekvés. Amint jártam ezt a megszaggatott Felvidéket, mindenütt megtaláltam ezt a hősies, önfeláldozó magyarságot és mindegyre jobban dagadt bennem a szégyenkezés az otthoniak miatt. Megalázva, ám mégis újjongó örömmel néztem ezeket a viharban száguldó, szép magyar ar:okat, amelyeken ott virraszt a gond, az elszántság, amelyeket egy életcéllá magasztosult eszme sugároz át g ame. lyeken sohasem láttam se félelmet, se sunyi meglapulást, de az emelvényen szónokló díszelnökök dölyfös álpátoszát sem.

Most is itt ülnek mellettem szótlanul a remegve száguldó kocsiban. Szemüket belefúrják az éjszaka feneketlen sötétségébe. Nyugodtak, biztosak, mint akik otthon vannak a fergetegben.

Mint ferde zuhatagot vágja szemünkbe az esőt a szél, mikor végre egy faluvégi kocsmához érünk. Bemegyünk az egyetlen szobából álló ivóba. Rossz szagú, rossz megvilágítású, piszkos, nagy helyiség: igazi rutánföldi zsidó kocsma. Nem otthona senkinek. Hiszen gazdája csak addig marad benne, míg kissé megszedve magát, tovább mehet nyugat felé. A szobában fel és alá járkál a kocsmárc igen öreg görbehátú, szennyes őszszr'.óllú kis emberke. Hellyel kíné1 meg miniket. Leülünk. Bort kérünk. Nincs. Semmi más ital nem kapható, mint egy rosszhírű üveges sör és

valami pálinkakotyvalék. Nincs bennük bí« zalmunk s az Öreg maga se nagyon mert velük kínálkozni.

A kocsmában az asztal mellett hosszúi lócákon néhány rutén paraszt ül. Szótlanul várják a vihar elmúlását. Artíint egy-^i« újabb ember benyit, a kocsmáros szó nélkül a söntésbe megy és kihoz egy nagy; üveget. Valami gyanús, sárgás-barna folyadék van benne. Ebből tölt a decisbe. A! paraszt egy hajtásra kiüríti a poharat* utána nagyot köhent és könnybelábadó sze« mét megtörü piszkos kezefejével. Valami pokoli erős ital lehet, mert én már a szagától ig összerázkódtam. Mivel egy vendég sem fizetett, valószínűleg hitelre megy az ivás.

Az egyik hatalmas termetű, de igen sovány rutén mellettem ül, a pádon. Előszedi a tarisznyáját és enni kezd. Azonban, valamiért elfordul tőlem. íí

— Tudod miért fordul ez el? — kérdezi súgva Mécs. — Nézd csak, milyen kenyeret eszik! Maga is szégyenli,

Felálltam és elsétáltam a rutén előtt* Agyagszerű, teljesen sűrű, fekete, formátlan kenyérdarabot tartott egyik kezében és néhány cikk fokhagymát. Egy keveset harapott a fokhagymából, de csak módjával, mert ez drága jószág. Utána szájába gyúrt egy nagy darabot a fekete gyurmából, elkényszeredetten rágta, megforgatta1 nyelvével, újból rágta, sokáig, míg végre nagynehezen le tudta nyelni.

Féltíz lehetett, mire Ungvárra értünk, Árky és Korláth elbúcsúztak tőlünk, Egry, Mécs, meg én a Füredibe mentünk vacsorázni. Cigány játszott az étteremben. Szép régi magyar hallgatók sírtak fel egymás után a hangszereken. Bár néhány asztalnál cseh katonatisztek és hivatalnokok is ültek az-jonryaikkal, a banda mégsem játszott nemzetközi kabarédalokat, se bárok táncdarabjait. Csendesen elmélázva üldögéltünk. A csehek asztalainál lármásan beszélgettek: idegen nekik ez a nóta, nem tudja lekötni figyelmüket.

»Nagybercsényi Miklós“ az ungvári éjszakában

A cigány diszkréten közeledik asztalunkhoz, de --—n jön egészen oda. Ugylátsz'k, ismeri Egry Szenátort. Egyszer csak a prímás titokzatosan hátra int a bandának, amely a sarokban maradt. Ő maga a terem közepére áll. Az egyik cigány hegedűt cső-