Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. március (2. évfolyam, 49-74. szám)
1939-03-05 / 53. szám
»35 MÁRCIUS 5. VASÁRNAP TEHfIDEÜ ÄieteRHIRKU» 17 KISEBBSÉGI MAGYAROKBÓL - VÉGVÁRI MAGYAROK é Irta: Dobossy László Az a nemzedék, amely már a kisebbségi helyzetben érett férfikorba s amelynek a szellemi kicsapongásai s lázas keresései sokakat aggódással töltöttek el hajdan, a lehiggadása és a megértése után arra készült fel, hogy a kisebbségi életharcban vállaljon tevé- .geny szerepet. Csábító idegen hatások igézete elől futva, a néphez hajlott, a szegény magyarsághoz,, melynek siralmas sorsa nem engedte, hogy európai ködökbe vesszék el tekintete. A legemberibb, a leghumánusabb érzék tette őket tisztaszívű, de rajongó magyarokká: életük értelmét és egyetlen célját abban látták, hogy a kisebbségi sorsba hullott magyarság fennmaradásáért és megerősödéséért eredmény- nyel dolgozhassanak. Jelszavuk az „apró munka“ volt; elvetették és megvetették a nagy programokat, a hagyományos magyar frázisokat és működő szövetkezetek megszervezését nagyobb cselekedetnek ítélték, mint száz bú- ssongó vagy lelkesedő, de meddő hazafias beszédet. Nem a szavak, de a népért végzett munka volt számukra az egyetlen értékmérő. S ezért gondosan keresték a pontokat, ahol nemzetvédő és értékgyarapító munkájukat kifejthették: a legtöbbjük gazdasági és kulturális szervezeteknél helyezkedett el, nevezetesen a Hanzá-pál és a SzMKE- nél. A szándékuk és a vágyuk az volt, hogy. a kisbbségi magyarságot gazdaságilag függetlenítsék és a nép jólétét emeljék, erkölcsi és szellemi erejét fokozzák, nemzeti egyéniségét öntudatosítsák s egyáltalán, hogy versenyképes magyarságot állítsanak a csehszlovákiai népek küzdőterére. A megmaradás és továbbfejlődés ösztönös kívánása diktálta ezt a kisebbségi élettörvényt. A fiatalság érezte a helyzet parancsát, kifejezni és megvalósítani azonban csak az utolsó években bírta. Ám a visszatekintő figyelőnek el kell ismernie, hogy mindenütt, ahol ez a gárda formálta magát, tehát az önképzőkörökben, a cserkészcsapatokban és a főiskolás egyesületekben, önnevelésének a kitűzött célja az volt, bogy gyakorlati embereket állítson a kisebbségi nemzettest szolgálatába. Minden ifjúsági mozgalom legfőbb jelszava a helyzetxsmerct volt, a valóság pontos felmérése és a tennivalók kijelölése. Sok mosolyt fakasztó kísérlet és sok végzetes félrelépés is jelzik e lázas felkészülést, de minden megnyilvánulás alapvonása a segíteni akarás és a lelkes szándék: összes erőnkkel bekapcsolódni a magyar nép élet-halál küzdelmébe. Az állatorvos nem elkallódni ment vissza falujába, hanem azzal az élettervvel, hogy parasztságunk állatállományát fejlessze tökéletesre s így erősítse népünket; a tanító vágya az volt, hogy könyvtárt szervezzen, szövetkezetét vezessen, önállóvá, öntudatossá nevelje faluját. Még a tanár is — a legmostohább sorsú, a legkiszolgáltatottabb, a legláthatatlanabb eredményű szellemi hivatalnok — még ő is nagy célokat álmodott maga elé: népből növő, népért élő, európai látókörű, szívós kitartású és mindent vállaló vezetőket próbált a vergődő magyarság élére lendíteni. S így tovább — minden foglalkozás fiatal lelkesültje megtalálta a hivatást, melyet a kisebbségi életben betöltenie lehetett és kellett. Nálunk mindenki kettős feladatra készült: jó szakember akart lenni, hogy harmadrendű állampolgár létére is megbecsültén állja meg helyét; de jó magyar is akart lenni, aki számára a szaktudás csak annyit ér, amennyire azt a nép javára lehet hasznosítani. Ez az ifjúság egyetlen szilárd pontnak az európai válságban népe hányatott életét látta. Amikor a legnemesebb ábrándjai elhatározássá érték, ez a nagy nemzeti létharc lebegett szemei előtt. Családja, faluja, egész népe küldöttjének hitte magát és felelősséget érzett irántuk. Teljesen közéjük olvadt, nem tagadta meg őket, a sorstársuk volt, vezető testvérük. Nem is érzett közöttük úri elkülönülést osztálygőgöt, magasabbrendű szédületét. Nem vált ki a népből, visszatért hozzá, tanultán és felszerelten, segítőnek, szervezőnek. Ezt a cselekvő részvételt a népi életből, ezt az azonosulást a népi érdekekkel, ezt a gátépítő, helyzetet javító, sorsunkat változtató tervszerű erőfeszítést tartotta nemzedéke élethivatásának, férfi- munkájának, jó mulatságának. Az életét e szűkkeretű és kevés lehetőségű kisebbségi világban képzelte el Nem tört nagyra s mégis (vagy éppen ezért) nagy erkölcsi erő kellett elhatározásához és lemondásához. Lemondott a polgári karrier lehetőségéről, lemondott arról, hogy igazgató, közjegyző, hivatalos orvos, vagy egyéb busás jövedelmű, de megkötött kezű alkalmazott legyen, még arról is lemondott (a legfájóbb kínnal), hogy európai szellemi távlatokban gyönyörködjék, — de a munka, melyet vállalt, új nagyszerű távlatok közé állította: egy halálra ítélt néptöredék fenntartója, megerösí- tője és mindenes munkása akart lenni. Nagy. volt az áldozat, de a haszon reménye még nagyobb: boldogulást akart biztosítani megtépett népünknek az adott nagyon esekélj' lehetőségek között. Ahol az életről vagy -halálról van szó, ott minden lépésért harcolni kell; ahol egymillió magyar életéről vagy haláláról volt szó, ott már a remény is örömet adott s ott minden veszélyt s minden munkát vállani kellett, mégha az egyéni életünk elpusztult is rajta. A bécsi döntés senkit sem ejtett lázasabb örömbe, mint ezt a nemzedéket, amelynek legtöbb tagja akkor még csehországi garnizonokban várta remegve a rohanó események alakulását, ők úgy tértek vissza az új távlatok felé induló magyar életbe, mint akit reménytelen betegségből hirtelen gyógyulásba mentenek. Szenvedélyes boldogsággal vetették magukat a magyar életbe s a felfedezés mámoros örömével ismergették a húsz évig elzárt világot. A mámor és a lelkesedés azonban az első napok után szétfoszlott; csak az öröm maradt meg s a megnagyobbodott hazában a megnövekedett munka vállalni-akarása. Az ünnepek után a hétköznapok, jöttek és a nemzedék dolgozni akart, hiszen eddig is a munka volt az élető eleme, a buzdítója és a szenvedélye. S egyszerre azt vette észre, hogy nem talál többé olyan örömet az apró munkában, mint eddig; talán a felszabadulás boldogsága njromja el a munka kicsi, de nap-nap után megújult örömeit? Gondolkozni és vitatkozni kezdtek a nemzedék tagjai, — akik különben is hírhedtek voltak aggályoskodásaikról és vitatkozásaikról, — mi lehet az oka ennek az el- lanyhulásnak? Arra jöttek rá, hogy nem látják többé világosan munkájuk értelmét és célját. Hirtelen mintha tata jtalanokká váltak volna; a keretek szétestek körülöttük, a kisebbségi holj'- zet megszűnt. Más világba, más környezetbe, más adottságok közé kerültünk: a célok, amelyek kijelölik munkánk irányvonalát, szintén megváltoztak. Eddig az egyetlen cél, a legfőbb erkölcsi parancs a kisebbségi magyarság fennmaradása volt; s ennek a célnak az igézetében a; tanító több volt, mint csak tanító, az orvos több volt, mint csak gyógyító, a pap több. mint csak lelkipásztor: nagy nemzeti feladat vállalói voltak mindnyájan. S most mindaz, ami akkor szent vállalás volt, természetes kötelességgé vált, melyet szolgálati előírás szabályoz. A tanító többé nem csupán lelkiismerete parancsszavát követve nevel áhitatos lélekkel és Kelemen kőmíves akaratával öntudatos és művelt magyarokat, hanem mert a Kendtartás így intézkedik. Ilyen szempontból visszatekintve, lám, szinte már mitológiája alakul ki a kisebbségi életnek, annyi hősiség feszült benne a látszatok mögött. A hősiség azonban önfeláldozást jelent, pusztulást, nem természetes életformát s ezért senki nem sírja vissza a fojtogató és megbénító egészségtelen helyzetet. De a módot keressük, ahogyan a kötelességből megint hivatást kovácsolhatunk és az új helyzetben is nagy célok irányvonalán dolgozhatunk. Újból vezető gondolatot, egyetlen értelmet és végső célt kell munkánk elé állítanunk, hogy megint lelkesen, áhítatcsan és buzgó türelemmel vállalhassunk. Az új helyzetben ránk háruló munkának az értelmét és irányvonalát a szerep jelöli meg, amely elől nőm térhetünk ki. Ez a szerep a végváriak, szerepe; kisebbségi magyarokból végvári magyarokká lettünk: ennek a ténynek a tudatosítása új feladatkört vázol elénk, új lendületre feszít és új bitet éleszt. A végvári magyaroknak már a török harcok idején is különbbeknek, merészebbeknek. vállalkozóbbaknak és kitartóbbaknak kellett lenniök, hogy a .helyzetük által rájuk rótt nagyobb feladatokat eredményesebben végezhessék. A veszélyek fenyegetése már. ekkor is a legjobbakat csábította végvári szolgálatra s így kellene ennek napjainkban is lennie. „Vitézek, mi lobet a széles föld felett szebb dolog a végeknél“ — a végeknél, ahol több a munka, nagyobb a felelősség és szebb az eredmény. így a helyzet által ránk parancsolt ‘szerep módosul tehát; Csehszlovákiában a fennmaradás volt munkánk értelme, törekvéseink végső célja, mozgalmaink jelszava; most más szót, más célt, más értelmet ír elénk végvári szerepünk s ez; a hódítás. A végvári magyarok hódító magyarok. Ma azonban nem az a feladatunk, hogy fegyverek erejével mutassuk népünk hatalmát, hiszen ma a kisnépek bódításának eszköze csak a végső szükség esetén fegyver, kisnépek hódításának az eszköze ma a szellem, a kultúra és az erkölcs. A mai végvárak magyarjainak arra kell törekedniök, hogy olyan életformát , sugározzanak a határon túl maradt magyarok, szlovákok és ruszinok felé, amely leg jobbjaiknak a vágyott eszményképe volt s amely nemcsak kivételes példa, de mindennapos valóság is. Fokozni kell az erkölcsi vonzóerőt népünkben; olyan tulajdonságokat és képességeket kell megerősítenünk benne, amelyek mintanéppé emelik. Megbecsülést, tiszteletet és őszinte ro- konszenvet kell ébresztenünk a szomszéd népekben nemzetünk iránt. Arinak, aki azt veti ellen, hogy mindez csak szócséplés addig, amíg a magyar földön nem nagyobb a jólét és nem magasabb az életszínvonal, mint a környező országokban, — igaza van teljesen. Húsz év alatt megtanultuk, hogy csak az a nép lehet versenyképes és hódító, amelynek tagjai nyugodtan tudják, hogy megkapják mindazt, amit munkájuk után megérdemelnek s így mindenki egy akarattal szolgálja a nemzet közös érdekeit. Ezt a tapasztalatot adjuk most át az egjretemes magyarságnak. A végvári szerep azonÍ ban nemcsak erre vonatkozik. A végvári magyar nem csupán befelé néz, hanem kifelé is, nem csupán bajunkat látja, de erényeinket is, nem csupán bírál, de képvisel is. A felelőssége annál nagyobb, mert kétirányban kép* visel: Középeurópa felé a magyarságot, magyarság felé pedig Európái közvetíti. Tudja ő jól, hogy erkölcsi hódításra csak jólétben élő, társadalmilag és szellemileg kiegyensúlyozott nemzet képes s a magyarság felé valóban ezt hirdeti, ezért harcol állhatatosan. Tökéletesebbé akarja formálni nemzetünket, vonzóbbá, hódítóbbá. De kifelé, a határokon túlra azt mutatja, ami már most a legtökéletesebb, legvonzóbb és leghódítóbb. Kerüli az egyoldalúságot, nem akar csalni és Potemkin-falukat mutogatni, nem kendőzi el a magyar bajokat, a teljes valóságot látja és a teljes igazságot hirdeti. De nem is tehet másként: hiszen akik felé a magyar életet képviseli: a határon túli magyarok, szlovákok, ruszinok, mind volt sorstársai, hogyan ámíthatná őket hamis illúziókkal? Ám arra törekszik, hogy a valóság: a népnek a jóléte, az országnak a helyzete legyen csábító, kívánatos, vonzó. Ez a befelé irányúló munkája: erőssé, egészségessé, megelégedetté tenni a magyarságot; olyan életformát teremteni, amely irigyelt minta legyen Európában. A végváriak feladata azonban elsősorban kifelé irá- njrul: azt kell közölniük a határon túl maradottakkal, hogy már most is vannak drága értékeink, melyek szép jövőt Ígérnek. Ezeket az értékeket, nagy erkölcsi és szellemi javakat összegyűjti a végvári magyar, magába olvasztja őket, teljes egyéniségét áthatja velük, Élő tiltakozás akar lenni a hamis vádak ellen és meggj’őző bizonyítók: nem vagyunk lenézhetek, nem vagyunk elhanyagolhatók. Ez a kétirányú nagy munka vár az északi végek magyarjaira. Ha vállalják, nagy emberi cselekedetet és történelmi feladatokat végeznek el. De lehetetlen nem vállalniok: hiszen a kor és a helyzet parancsszava ez. Szinte szerencse, hogy a kisebbségi élet raeg- edzett bennünket e feladatra: tudunk tervszerűen és céltudatosan apró munkát végezni, megtanultuk hasznosan összekapcsolni a helyit az egyetemessel, a pillanatnyit az örökkévalóval. A végvári magyaroknak áhítatcsan és pontos tervvel kell nagy feladatukra felkészülniök; a legátütőbb magyar életakaratot kell magukba gyüjteniök és a legeredményesebb magyar építő- munkát kell elvégezniök. Az emberanyag készen áll, csak irányítást vár; ezt az emberanyagot a húsz kisebbségi év edzette olyanná, amilyenre a végeken éppen szükség van: mindenhez értő férfiakká, minden poszton helytállókká, akik védekezni és támadni egjmránt és minden helyzetből tudnak s a vállalt feladatot mély erkölcsi felelősségérzéssel oldják meg. Ha vállaljuk a végvári szerepet, új lendületet adunk életünknek is. A határra került felvidéki városoknak, különösen Rozsnyónak, Kassának és Uagrárnak a jelentősége, kultúrintczmé- nj'einek és egyesületeinek a feladatköre nagy mértékben tágulna ezáltal. Ezek lennének a központok, melj'ckből szétáradhatnak majd a magyar életerő láthatatlan, de melegítő sugarai. Megint távlatok nyílnak így elénk. Kicsi munkánk újból messzire mutató tervek irányvonalára kerül, célt és értelmet nyer mindaz az apró feladat, amit csak ‘ ellenszenvvel vállalunk. A foglalkozás megint hivatássá nemesedik, napi munkánk nagy nemzeti törekvések szerves része lesz. S mindaz, mi a húsz év alatt értéknek alakult ki bennünk, nem sikkad el, hanem népünk javára hasznosodik. (A szerző felolvasta a kassai rádió pénteki műsorán.)
