Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. március (2. évfolyam, 49-74. szám)
1939-03-24 / 69. szám
\ L VUmos német csástár szobra előtt ünnepli Memel felszabadítását bbmhhhhmhhuumi ■MMMiM «■■■■HanMnHHmnHHnnnnmHHMM lát ünnepelnők. A fehér havon zöld tűlevelű fenyőtenyerek. Amíg az autókkal bajlódunk, megpróbáljuk tolni, a csoport egyik része már előre is indul. A mi autónk renitensen ahelyett, hogy előre menne, keresztbe áll az úton. így nem hagyhatjuk. További erőlködés következik. Melegünk van. Aztán feladjuk a küzdelmet. A vezető is, Az akarat hihetetlen mértékben termeli a verejtéket. Süppedek a harminc centi- méteres hóba s egy félóra múlva, bár nincs tükör, tudom, hogy úgy ragyog az arcom, mint a lokomotív, a mozdony. És lihegek is. Fújtatok. Meg kell állnom. És mégsem tudok. Alig fújok hármat, fázni kezdek. Mégis csak hideg van. Haliózok a nagy csendességben, de senki sem felel. .Mindenesetre jobb, mintha egy Szics-gárdista hallaná meg szavamat. Ebben a pillanatban az egyik fáról hócsomó hull rám. Keresem a madarat merre szállt, de nem látom. Csak a szél verte le. Azaz ott fönt a kitisztult ég kék selymén egy fekete pont. Sas. Itt a Kárpátok tetején inkább azt szeretném mondani: Turul. Tovább, megint tovább. A telefon póznák egyikén azt olvasom: 15. Mi lehet ez. Másfél kilométer, 150 kilométer, vagy 150 méter. Igaz, hogy nem táviró póznákon szokták a távolságot jelez, ni, de az ember ilyenkor mindazt szívesen feltételezi, amit hinni szeretne. Érzem, hogy soká nem tudok, nagyon soká nem tu. dók így menni, a tüdőm azt hiszem szétveti a mellemet, a szemem előtt piros karikák táncolnak. Ha megállók kész tudő- gyuladás, ha leülök... Nem, arra gondolni sem szabad. Menni kell, ez bizonyos. Megpróbálom lassítani lépteimet. Azt sem lehet. Vagy nagyon türelmetlen vagyok, vagy képtelenség. Az ember örül, ha a mély hóból minél hamrabb kiránthatja a lábát. Pára leng a szemem előtt. Elmosolyodom. Nyitott télikabátom alól a pulóver gőzölög. Nenni kell, nem szabad lehűlni. Különben is mit csinálok, ha az ünnepség közben véget ér. Megnézem az órám: háromnegyed egy. Másfél órája fújtatok már a háborította meredekeken. Már nem is tudok gondolkozni; nem tudom kiszámítani mennyit jöttem, mennyit kell .még ír ennem, a tüdőm zakatol és pontosan úgy érzem, hogy szétrobbanok. Miközben lesz a mi lesz elszántsággal haladok, törtetek tovább fölfelé, egyre többet gondolok arra, hogy: hátha eltévedtem. Talán nem is erre kell menni. Talán át kel’ett volna vágni valahol. És mi lesz, ha fujtatásommal már nem tudom kapkodó tüdőimet kielégíteni. Kezdem bánmagam is, a vezető lefelé indul, én fölfelé — egyedül. Hív, vonz a szoros, nekivágok az idegen terepnek. Nézem az órát, bizony legalább egy órás késésem van. Ha törik- szakad be kell hozni. Ügy tudom mindössze nyolc kilométerről van szó. Az két óra sík területen, ha sietnek másfél, hégy- nek föl tovább tart, de gondolom az akarat ezt is megrövidítheti. ni, hogy egyedül neki vágtam az útnak. Mennyi lehet még. Ahelyett, négy gyorsabban mehetnék, egyre (gyorsabban kell megállnom. Megint megnézem az órámat: egy óra. A kék égről már a sas is eltűnt. Most már teljesen egyedül vagyok. Mintha dalt hallanék. Zenét. Néma épület Nern hiszek a fü.lemnek, mert az előbb mintha autódudálást hallottam volna, pedig ide utánunk ugyancsak nem jöhet autó. Most ír .r szentül hiszem, hogy baj lesz. Nem tudok tovább menni. A távirópóznán amelyik mellett most megállottám, megint azt olvasom: 15. Mintha bosszantásomra festették volna oda, mintha azt akarná velem elhitetni, hogy itt nem haladtam tovább. A fenyők, a fiatataias, magas kárpáti j fenyők ragyogó hpruhäjukban tündökölve, türelmesen hallgatják zihálásomat. Nem mondják, amit magamnak is tudnom kel-, lett ve Inai; hogy Írásán járj, tövább érsz. De most már mindegy. És ekkor — megint nem akarok a szememnek hinni, egy kőháznak a vonalait, a sarkát pillantom meg. Olyan szépséges, vidító a látvány. Istenem! Ház... Emberek. — Halló, — kiáltok, mert úgy érzem, hogy egy lépést sem tudok már továbbmenni. Rászorulok a segítségre. De visszhang nem jön. A ház. néma és kiderült, hogy még mindig tudok járni. A házig bizonyára eljutok. Olcsó társasutazások Amerikába a newyoriti világkiállításra I. SZ. UT JULIUS 6 III. SZ. UT JULIUS 14 SI. SZ. UT JULIUS 13 IV. SZ. UT SZERT. 4 Oda-visszautazás és 6 napos ellátás Newyorkba: 1.034.- P Kirándulási lehetőségek Amerika nagyobb városaiba és Kanadába Riulcln és kimerné prospektusért forduljon: FELVIDÉKI MAGVAK HÍRLAP utazási irodája Vili. Jázseí-körut 5. T. 14-44-00 Sas a magyar Kárpátok egén Mikor közelebb érek, látom, hogy a hite ablakai — vakok. Nincs rajtuk üveg. — Itt valami baj van — gondolom. Végre a közelibe érek s azzal vígasztalom magamat, hogyha üres is a ház,' de megpihenhetek benne. Talán csak akad egy zúg; ahol a megfázás nagy veszélye nélkül is megnyugodhat a tüdőm és a szívem verése* Újabb csalódás. A ház ugyan meg van, de eleje nincs. Stilizált színpadi díszletek ilyenek, hogy pontosan láthassa a közönség* mi játszódik le bent. :• Itt már ami lejátszódott, megtörtént. A ház frontja ledőlt, ledőlt a magas pincét és emeletet elválasztó padló is, padlás és pince farkasszemet néz egymással. Ez gránátlát©“ aratás tehetett. feli idíhi ■■ Magyar hírlap sót* ós kiadóhivatal, Bp, VIII, «lóa&ef-krt &, H „ __ 144-40(1 Meleg szív — meleg ház De most mit tegyek. Próbáljak-e továbbmenni, vagy megállják. És ebben a pillanatban élő, eleven ember jön felém. Még csak nem is idegen, hanem ismerős. Kolléga. ő is egyedül vágott az útnak és eltévedt. Elmondja, hogy a fülem nem csalt, mert valóban zene szólt az előbb. Amit hallottam, az a lengyel himnusz volt, ami azt jelenti, hogy az ünnepség végétért. Az ünnepséget tehát elkéstük. — Messze van még a szoros? — kérdeztem szorongva. Mert legalább addig szeretteii volna eljutni, hogy szétnézzek, hogy lássam, hiszen a szorosért jöttem, törtem magam, ezért volt számomra ünnep a munkácsi* havas reggellel kezdődő nap. — Már nincs nagyon messze -—hangzik bizonytalanul. És megindulunk lefelé... ' Olyan ez, mint amikor vasútállomáson nem áll meg a vonat, ahol pedig kedves a^*- cok várnak ránk. Valóban a szív vonatdobogása nem akar megállni, de" már fokozni sem lehetett. Csak járatni. Tovább, mint az üres motort. S ekkor elővettem a tárcámat, névjegyét vettem elő és ráírtam: ,Jdáig tartott benn&m a szusz. Visszafordultunk megint az autókhoz”, Átszakítottám a névjegyeket, ráhúztam egy erősen kiálló zöld fenyőgályra, hogy csoportunk és vezetője megláthassa visszatérőben éa ne aggódjék értünk. S miközben megindultunk lefelé, akkor jutott eszembe, hiszen ez . a megoldás eddig is adva volt. Miért nem fordultam vissza előbb? Mert hívott és vonzott Verecke, mag a kötelesség és ha az ember elment az ereje végső megfeszítéséig, akkor eléget tett kötelességének. Verecke talán elfogadja első látogatási névjegyemet. Most már csak az vigasztalt, hogy útközben betérünk a ruszin parasztházakba, ahol tudom, hogy nemcsak mele0 szíveket találok, hanem meleget is, mert ha kenyerük nincs is, de fájuk van. És a meleg most nagyon rámfér, mert nagyon melegem van. Máriása Imre.
