Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. február (2. évfolyam, 26-48. szám)

1939-02-19 / 41. szám

18» FEBRUÁR 19. VÁSÁRNAP

TEMJiDEKi -jMaüVaR-HIRLAE

Tévedések és hazugságok

Még egyszer a felvidéki zsidóság politikai szerepléséről

Bennünket igazán nem érhet vád, hogy a zsidókérdést piszkálgattuk volna. Nem tettük a múltban, Prágában írtuk, s nem tettük a múltban, Prágában, s nem szagos vita folyik a Zsidókérdés körül. Pedig a múltban >s megtehettük volna, mert hiszen el^g okunk lett volna neheztelni a zs^óság politikai magatartásáért ^ a felvidéki két magyar párt hivatalos hetilapjában az elmúlt húsz év Jti&tt eléggé kifejezést is adtak zsidóellenes hangulatuknak. A keresztényszocialista hetilapokban állandó hetirovatként szerepeltek „Nuller Mehl“ fejtegetései, s ezek a cikkek maró gúnnyal ostorozták h cseh bérencekül vedlett zsidó emigrán sok és más becsehelt zsidó politikai stré berek árulását. Hasonlóan éles hangon 'jellemjezte a Csánkiak, Békefiek, Schul- ezok, ténykedését a Magyar Nemzeti Párt hivatalos lapja is. Kezdetben maga, a a Prágai Magyar Hírlap is igyekezeti éreztetni, hogy a cseh szolgálatban álló kortesek csak magyarosított nevű zsidók s ezért következetesen Csánki-Neuman- Jioknak, Békefi-Friedmannoknak írta nevüket. De 1925 óta egészen 1938-ig, az átcsatolásig következetesen elkerültünk minden olyan hangot, amely bármely hozzánk hű maradt zsidónak érzékenységét sérthette volna. A hű kevesek kedvéért nem firtattuk a túlnyomó többség hűtlenségét. Ugyanígy nem _ szóltunk bele a visszacsatolás utáni zsidóvitába sem mindaddig, amíg csak a zsidókról Volt szó. Nem rántott bele a vitába az sem, hogy a zsidólapok napról-napra hasábokban a felvidéki, zsidósággal példálóztak, a felvidéki zsidóság dicsőített tetteivel bizonyították a zsidók nemzet- hűségét, azt bizonygatták, hogy a Felvidéken a zsidóság tartotta fenn a magyar kultúrát az elnyomatás évei alatt. Nem szóltunk bele, mert mi in elismerjük a nagyszerű kivételeket, a Boros Bélák, Rosenberg Mórok, Hercz Ignácot és Halmi Bélák törhetetlen magyar ságát és nemzethűségét. Sőt még azt a következtetést is válasz nélkül hagy tűk. hogy ezeket a dicséretes kivételeket úgy általánosították, hogy valamennyi felvidéki zsidót Boros Bélának, Rosenbeig Mórnak. Hercz Ignácznak és Halmi Bélának tüntettek föl. De amikor a zabolátlan bizonykodás odáig fajult, hogy a felvidéki zsidóság tömeges hűtlenséget az egyik zsidóérdekvédelmi lap a felvidéki keresztény* magyarságnak ősze- riiité hasonló hűtlenségével próbálta sze- pítgetni, itt már meg kellett szólalnunk: elég a rágalomhadjáratból, elég a nem- zetgyalázásból, eddig és ne tovább! A zsidó fajvédelem provokáló támadásával szemben meg kellett védenünk a felvidéki keresztény magyarságot.

Néhány napos hallgatás után ugyanaz a lap. a „Pesti Napló“ újból megszólalt s „Pozsonyi válasz“ című cikkeben sorban megismétli sértő állításait. A cikkíró fő föladatának azt tartja, hogy fehérre mossa lapját azért, hogy ez a lap k Felvidékre bejárhatott, míg a legtöbb keresztény magyar lap nem élvezhette ezt a kedvezményt. A magát pozsonyinak mondó cikkíró csodálatos tájékozottságot árul el a „Pesti Napló“ belső ügyeiről, a Felvidékre való bejárásának, körülményeiről, bár előző cikkében bődületes tájékozatlanságot árult el-a pozsonyi dolgokról, mert például Petrogallit megtette Szülló elődjének a keresztényszocialista párt élén és azt állította, hogy' a népszámlálásnál bevallott nemzetiségét senkisem igazolhatja a Felvidéken, mert a prágai statisztikai hivatal ezt senkinek nem hajlandó tanúsítani, például még a bíróság kérésére is megtagadta Tuka esetében. Azt állítja, hogy „szabad bejárata a Felvidékre egyetlen lapnak sem volt, ellenben a lapok bejárhattak addig, míg bizonyos számú elkobzás után ki nem tiltották őket.“ Ezzel azt akarja mondani, hogy valamennyi magyarországi lap egyformán járt vagy nem járt be a Felvidékre és így abban, hogy a „Pesti Napló“ bejárt, nincs semmi szégyelni való.

A Pesti Napló jól értesült pozsonyi híve még azt is tudja, hogy a Pesti Naplót „összesen négy ízben tiltották ki két-három-négy évre“. Mindenesetre le a kalappal az emlékezőtehetségnek eme ragyogó példája előtt, azonban — úgy látszik — mégiscsak érvényes előző cikkünk állítása, hogy a Pesti Napló kitűnő toliforgatója vagy Pozsonyban aludt át, ''agy pedig a pesti aszfalton sétált át 38—19 évet. mert ahogy Petrogalli párt- elnökségéről és a csehszlovák statiszti kai hivatal törvényes kötelességeiről is csak harangozni hallott, ugyanúgy a csehszlovák sajtógyakorlatról mondott

Mert nem igaz az, amit mond, hogy ugyanis „szabad bejárata a Felvidékre egyetlen lapnak sem volt, ellenben a la pok bejárhattak addig, míg bizonyos számú elkobzás után ki nem tiltották őket.“ Mert ezt a rendszert a cseh-szlová- kok csak mintegy két évvel ezelőtt vezették be, addig, tehát tizennyolc éven át — és ez valamivel több a kettőnél — pont az ellenkező rendszer volt érvényben: általános terjesztési tilalom volt a magyarországi sajtótermékekre, s csakis olyan lap jöhetett be Csehszlovákiába Budapestről, amely erre külön engedélyt kapott. A Pesti Napló pozsonyi magyarjának emlékező tehetsége — úgy látszik — csak az utolsó két esztendőre terjed, vagy pedig többre nem óhajt visszaemlékezni. A Felvidék magyarsága azonban az előző tizennyolc évre is visszaemlékszik s így tudja azt is, hogy akkoriban a nemzetközi Népszaván kívül. mely pesti lapok jártak be Pozsonyba, szóval élvezték a cseh-szlovák kormány kegyét, mert hiszen külön terjesztési engedélyt kaptak tőle. Nem fir tatjuk, hogy a bejáró lapok sorában olt volt-e a Pesti Napló vagy sem, mindössze csak azt* kérdezzük a kitűuő emlékező tehetségű „pozsonyi magyartól“, hogy csak az utolsó két év alatt tiltották-e ki kedvenc lapját a csehek „két három-négy esztendőre?

Ennyi elsiklás után komoly okunk van kételkedni, hogy ez a „pozsonyi magyar“ csak átutazóban járhatott Pozsonyban, egyes különleges alkalmakkor, például mint pesti újságíró a pozsonyi Tuka-pör tárgyalásán, vagy átutazóban Prága felt egy szép Benes-interjúért. Mert ha po zsonyi ember lenne, akkor nem írta volna le azt a nyelvtani bődületet, hogy „ceskoslovenská státuy statístieké urad“. Ha végkép nem is tud csehül vagy szlovákul, annyit még a német der-die-das alapján is tudhatna, hogy egy főnévnek három jelzője csakis a főnév nemével azonos nemű lehet, míg nála az első jelző nőnemű, a második hímnemű és a harmadik — semleges. Sok mindenről hallott még harangozni cikkírónk, de hasonló balszerencsével. Például apodik tikusan kijelenti, hogy Gál István, a Felvidéki Magyar Hírlap szerkesztőségének kötelékében áll. Nincs kifogásunk Gál Istvánnak, a pozsonyi Uj Hírek eddigi főszerkesztőjének személye ellen, de tény, hogy nem tagja szerkesztőségünknek. Egy pozsonyi embernek illenék tudnia, hogy éppen a pozsonyi és általában a felvidéki Magyar Házak mozgalmának egyik agilis szervezője.

Ennyi emlókezetbeli elsiklás és ténybeli tévedés voltaképpen fölment a további vita alól, mert a Felvidéki Magyar Hírlapnak nem lehet célja az, hogy hasábokon keresztül helyreigazgassa azt, ami hetet-havat a Pesti Napló „pozsonyi magyarja“ a Felvidékről tájékozatlanságában összehord, azonkívül a pozsonyi cikkíró válaszában kísérletet sem tesz, hogy megcáfolt tévedéseinek védelmére keljen, de mivel tovább is fenntartja azt a főtételét, hogy a keresztény magyarság ugyanúgy nem volt nemzet- hű, mint a zsidóság s ezt a tételt néhány látszólagosan tárgyi érvvel is próbálja megerősíteni; ezért kénytelenek vagyunk ezeket az újabb érveket is mérlegre tenni.

A magát pozsonyinak jegyző cikkíró első cikkében így érvelt: A cseh köztársaság 13 millió lakosa 300 képviselőt választott, átlagban 53 ezer főre esett egy mandátum, mivel pedig a magyarság lélekszáma nem 750 ezer volt, mint a cseh statisztikák vallották, hanem egymillió, tehát legalább .18 mandátumra kellett volna szert tennünk. Mivel általában csak 9 képviselőnk volt, tehát a magyar szavazóknak a fele nem tartott a magyar pártokkal, azonban ezt az 50 százalékos dezertálást szerinte nem lehet csak a zsidók számlájára írni. Ezzel a pozsonyi Magyar Újságból sokszor hallott aktivista érveléssel szemben válaszcikkünkben leszegeztük, hogy az 1910-es népszámlálásban szereplő felvidéki magyar zsidó közül 1930-ban már csak 15.598 lélekre, az összes csehszlovákiai zsidók 0.5 százaléka vallotta magát magyarnak, magyar pártinak pedig még kevesebb, úgyhogy már itt niingyárt két mandátumra való dezertálás történt. Fölemlítettük, bogy nálunk egy mandátumra a cseh választási geometria miatt 40 százalékkal több szavazat kellett, továbbá, hogy a cseh közigazgatási raffinéria a magyar választóknak nagy számát hagyta ki a névjegyzékekből és a „hontalanok“ kategóriájával is legalább két mandátumra való szavazat veszett el.

itagyhangú kijelentésével is fcirebeszei. J Most utólag meg kell még azt is mondanunk, hogy a statisztika tanúsága szerint 1926-ig 106 ezer magyar vándorolt ki Magyarországra — legnagyobbrészt köz- hivatalnok-családok, azaz a magyar pártok leghűbb támogatói. Ez utóbbiak is minimálisan két biztos mandátumot jelentettek volna a magyarság pántjainak. Ezek tekintetbevételével valóságos nemzetrágalom azt állítani, hogy a felvidéki magyarság fele hűtlen lett volna a magyar pártokhoz, mint ahogyan eleve blöff félmillió magyar választóról beszélni, amikor csak az 1926-ig kivándoroltak és a cseh statisztika szerint 1930- ban kimutatott magyar „hontalanok“ száma együtt 134 ezerre rúg, a volt magyar nemzetiségű zsidók közül pedig további 91.716 pártolt el s más nemzetiségű lett. Csak e három adatt 225 ezres megcsappanását jelentette a magyar lélek- számnak. Ha tehát kiindulunk a magyar statisztika alapadatából, hogy 1910-ben 1,066.685 magyar lélek élt a Felvidéken — figyelmen kívül hagyva a háborús veszteségeket és a szaporodást — akkor a csehszlovákiai honpolgársággal bíró felvidéki magyarok megközelítő átlagos száma 840 ezer körül foroghatott, tehát a legideálisabb esetben, a cseh közigaz gatás teljes tárgyilagossága mellett legföljebb 420 ezer magyar választó lehetett az egész országban. Ha az Egyesült Magyar Párt 1935-ben a Felvidéken 264.960 szavazatot kapott, akkor ez legalábbis 63 százaléka volt az összes lehető magyar szavazatoknak. Aki ezt 50 százaléknak mondja, az nemcsak téved, vagy ferdít, de rágalmaz is.

A Pesti Napló pozsonyi zsidófajvédő magyarja nem tudni, honnan szedi tévedéseit, de ferdítéseit még tovább halmozza. Első cikkében üiég pontosan egymillió felvidéki magyarról beszélt, második, vasárnapi cikkében már félmillió magyart hozzáfüllentett. „1910-ben még több mint másfélmillió magyar volt a Felvidéken“ — írja válaszában. Honnan veszi ezt a házszámot? A pesti telefon- könyvből? Ilyen statisztikával igazán nem lehet komolyan szóbaállni és vitatkozni. Csak ép meg lehet érteni. Mert a „pozsonyi magyar“ azért mondott ilyen nagy számot, hogy némileg enyhítse a zsidó magyarok statisztikai adatát. Ha valószínűtlen az — gondolta —, hogy a magyarok számát a csehek — mondjuk — másfél millióról a felére apasztották, akkor valószínűtlen az is, ha a magyar zsidók számát 107.314-ről 15.598-ra csökkentették. A magyar adat valóban valószínűtlen és mi sohasem ismertük el a cseh statisztika magyar adatainak helyességét. Irtunk is ellene jó néhány cik két — ba nem is „száz és száz vezércikket“, amint a notórius nagyításban szenvedő „pozsonyi magyar“ írja rólunk —, de volt is rá alapunk és okunk. A magyar panaszok százai és ezrei voltak ezek az okok. Hasonlóan kétségbevontuk volna a zsidókra vonatkozó nemzeti adatok helyességét, de azt sem a múltban nem tettük, sem a jelenben nem csináljuk azon egyszerű okból, mert magyar zsidók részéről soha nem hallottunk kifogást, panaszt, és fellebbezést a népszámlálás őket érintő nemzetiségi adataival szemben. Ez a csendes tudomásulvétel valószerűvé teszi a csehszlovák statisztika zsidó adatának helyességét. Mert legalább a magyar vidéken élő ma gyár zsidóknak ki kellett volna tartaniok a magyar nemzetiség mellett. A zsidó szeret a környezetéhez asszimilálódni, tehát megértettük, hogy a szlovák vidék zsidói szlovák nemzetiségűeknek valljuk magukat, de ugyanígy elvártuk, hogy a tiszta magyar vidéken lakó magyar anyanyelvű zsidók is ragaszkodjanak magyar nemzetiségükhöz. Annál is inkább, mert mi, felvidéki magyarok, következetesen csak vallásfelekezetnek ki vántuk tekinteni a zsidókat, nem pedig külön nemzetiségnek. Ám míg a szlovák vidékeken lakó zsidók környezetükhöz asszimilálódtak, addig a magyar vidéken ennek ellenkezőjét tapasztaltuk. A legszlovákabb járásokban 1921 és 1930 közt 31 százalékkal csökkent a zsidó nemzetiségűeknek vallott polgárok száma a legmugyarabb járásokban 6S.5 száza lékkai emelkedett. Ezt nem lehet telefonszámokkal és hókuszpókuszokkal elkendőzni. Nem állítjuk, hogy a magyar zsidók önként, a saját kezdeményezésükből űzték ezt a tömeges cserbenhagyást A kezdeményező bizonyára a tizenötezei felvidéki népszámláló biztos volt, csak éppen, hogy a zsidók néni tiltakoztak az ellen, ha a népszámlálóbiztos magyar helyett a zsidó nemzetiségi rovatba írja őket. Nem törődtek azzal, hogy emiatt Pozsonyban, Kassán, Ungvárott elvész a 20 százalékhoz kötött magyar nyelv használati,jog. Egyedül Munkácson men tették meg ezt a jogot. Reisz tartomány gyűlési képviselő kérkedett, hogy a zsidók nagy nemzeti szolgálatot tettek a csehszlovákoknak azzal, hogy a zsidó nemzetiséget vallották s így közvetve segítettek kiszorítani a magyar nyelvet. Valóban igaza is volt. Mert a három legfőbb felvidéki városban nem veszett volna el a magyar nyelv használata; ha

SS

7

ejtő z i Bremen a,

«Jmrópa» és JÍS^jjnmbus» luxus-gyorsgözObuH!ffl.

Részletes tájékoztatóval szolgál

magyaiországi vezérképviselete kft. Budapest, VIII., lfaross-tér 9.

T.: 13—34—12.

Március 1-től: Budapest, V., VtírÖsmarty-tér 1.

T.: *18«-800.

1930-ban a pozsonyi 4747 zsidó nemzeti-* ségű polgár közül 4490 magyarnak vai- tolta volna magát, vagy Kassán az 5733 zsidó nemzetiségű közül legalább 1289 csatlakozik a magyarokhoz és Ungvárott az 5897 zsidó nemzetiségű közül legalább 562 marad meg gerinces magyarnak. De ezt nem tették s így segítettek elnémítani nyelvünket Sajnos, zsidók találták ki és zsidók terjesztették a híres „zsidó fizess!“ kezdetű falragaszt, amely a népszámlálás előtt a magyarságtól való elfordulásra buzdította a magyar zsidókat,. És igen sokan „hagyták“ eltántorítani magukat. Ezért nem hókusz-pókusz, ha azt írtuk, hogy „1930-bau már csak 15.589 zsidó, az összes csehszlovákiai zsidók 6.5 százaléka vallotta magát magyarnak.“ A Pesti Napló pozsonyi magyarja maga is fölsóhajt: „Istenein, a 6.5 százalék bizony kevés. Nagyon kevés, ha arra az álláspontra helyezkedünk, hogy száz zsidóból csak 6 és fél százalék maradt hű az elnyomás 12-ik évében a magyarsághoz.“ Azonban úgy véli, hogy mégis talál egy kis mentő szalmaszálat s valamivel gyöngítheti megállapításunkat. Mert fölényeskedő gúnnyal így érvel to* vább: „Nyomban máskép látszik azonban a helyzet, ha figyelembe vesszük, hogy Szlovákián és Kárpátalján kívül Morvaországban, Sziléziában és Cseh országban is élnek zsidók és azt mar mégsem lehetett kívánni a prágai, brünni, juiigbünzlaui, reichenbergi. vagy karlsbadi zsidóktól, hogy azok is magyarnak vallják magukat.“ Hát bizony ebben igaza van a Pesti Naplónak és A zsidófaj védelem pozsonyi orákulumának. A prágai, brünni és karlsbadi zsidóktól annyira nem várhatunk magyar hazafi < ságot, hogy mi bizony nem is gondoltunk rájuk. Amikor a felvidéki zsidóság« nál keveseltük azt a bizonyos 6.5 százalékot. akkor kizárólag csak a Magyar- országból Csehszlovákiához került különféle anyanyelvű zsidóságot értettük, nem pedig a cseh és morvaországiakat. A Pesti Napló boehere azonban nem as értelmet nézi, hanem a betűbe kapaszkodik bele és újabb tévedésbe bonyolódik. Pedig ha egy kicsike fáradságot veti volna magának és kezébe vette volna n cseh statisztikát hiszen Pozsonyban n kezeügyébe esik —„megláthatta volna, hogy a Felvidéken 3930-baii összesen 239.279 zsidóvallású egyén élt. Ennek 6.5 százaléka a magyar nemzetiségűnek maradt 15.598 zsidó. Egész Csehszlovákiában ugyanakkor 356.830 izraelita vallású polgár élt. Ha tehát a prágai, brünni és karlsbadi zsidókat is figyelembe vesszük, akkor a szlovákiai és kárpátaljai magyar zsidók aránya nem lesz magasabb' és kedvezőbb, mint ahogy a Pesti Napló bölcs statisztikusa hiszi, hanem éppen ellenkezőleg, jóval kevesebb és kedvezőtlenebb, az összes csehszlovákiai zsidóknak csak 4.4 százaléka. És így teljesen fölöslegesen fölényeskedett pozsonyi zsidófajvédőnk a jungbunzlaui zsidók magyarságával,

S ezzel el is intéztük a Pesti Napló „Felvidéki válaszának“ valamennyi állítását, amely statisztikai számokkal operált. Azt hiszem, maradéktalanul. A hamis számokból levont hamis következtetéseket á leghatározottabban visszautasítjuk.