Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. február (2. évfolyam, 26-48. szám)
1939-02-12 / 35. szám
mi FEBRUAR 12. VASÁRNAP TErorom • 21 DUNYHA Irta: POPOFF MIHÁLY a debreceni m. fcir. Tisza István Tudományegyetem orosz lektora Nem hiszem, hogy valalri el akarná vitatni az orosz telek dermesztő, kíméletlen hidegét. Nem is beszélek Szibériáról, melynek fagya közmondásos, elég, ha a pétervári, moszkvai, vagy a Don körül elterülő hómezők telére utalok. Minden kultúrember hallott vagy olvasott a vé- gevárhatatlan, kegyetlen hidegről, arai alaposan próbára teszi a mérsékeltebb éghajlatú országokból Oroszországba szakadt idegeneket, a háborút járt katonák .jórésze pétiig a saját bőrén tapasztalhatta. Hát nem is erősködöm tovább, ha hiszik, ha nem, a valóság az, hogy a Magyarországon átélt egynéhány úgynevezett kemény tél, enyhe simogatáskép hatott az oroszországihoz viszonyítva. Nade, a dunyha! , . . Mindannak dacára, amit bevezetőmben elmondtam, hírét sem hallottam soha a dunyhának. Mi azl Eszik, vagy isszák! Azt mondja ugyanis elbájoló háziasszonyom arra a panaszomra hogy — beteges ember lévén — éjszakánként fázom: — No, majd adok én magának egy jó dunyhát! ... Dunyha, dunyha. Spekulálok. Új szó, amit még nem hallottam soha. Jó ideig abban á hiszemben ringatóztam, hogy már eléggé megtanultam magyarul. Szó, ami szó, kissé sokra becsülöm magamat, roppant megelégedett voltam magyar tudományommal, néha már hencegtem is. Ezt csinálja valaki utánam: egy-két év alatt annyira vinni, hogy folyékonyan iebk, sőt beszelek is magyarul. És most, jön ez a dunyha-ügy. Vájjon mi fán terem? — Miért tetszik nekem dunhát adni! — kérdem óvatosan. — Nem dunha, hanem dunyha, — javít ki jóltevőm elnézően. — Azért adok dunyhát, hogy meg ne fázzon! Aha! Ez hát valami jóféle magyaros étel vagy ital lehet. Már hallottam papra- mcjrgóról, ami olyasféle, mint hajdani hazámban a vodka, csak egy kicsit erősebb. Sőt megismerkedtem a paprikával is. Csodálatos, hogy ezek a könnyfacsaró holmik valahogyan összefüggésben állanak a papokkal. Miért? kérdeztem hirtelen, paprika, pap-rámorgó!... Azt gondolom tehát, hogy a dunyha is valami hasonló lehet. A papramorgót isszák, a paprikát nem isszák, de nem is eszik, a dunyhát ezek után valószínűleg talán eszik! Kicsit bánatos vagyok emiatt, teára számítanék inkább, valami forró, jóféle orosz teára, amit egyébként háziasszonyom páratlanul jól tud készíteni. Dehat mindegy, jöjjön a dunyha. Várom a dunyhát. Várom a dunyhát s hogy ez a várakozás könnyebben teljék, beülök házigazda- mékhoz egy kis tereferére. Beszélgetünk, beszélgetünk, letárgyaljuk a világ folyását, a kormányválságot, a spanyol fórra dalmat, a francia valuta esélyeit, sőt a legutóbbi mozidarabot is. Közben pofé kelünk, pipázunk és cigarettázunk, háziasszonyom finoman megkérdezi, mit vacsoráztam. Kissé kérdően nézek rá, vájjon miért kérdi éppen most, mikor én tőle várom a dunyhát? Könnyedén válaszolok, el akarom ütni a dolgot. — A. mondom, ilyenkor, péntek este én csak teát iszom, pap vagyok és a többi. Nem firtatják tovább, elfogadják. A vacsora ügy tehát le van tárgyalva, — állapítom meg kissé elmélázva. Ezek szerint a dunyha mégsem ennivaló, tűnődöm, mert ha az volna, nem kérdeznék a vacsorámat. Mi lehet hát? Teához hasonlít? Vagy valami borféle? Esetleg forralt bor, jó borsos-fűszeresen, amit egyszer valahol ittam s amit most hirtelen megkívánok úgy magamban? Nem merem szóbahozni a dunyha-dolgot, nehogy példálózhat ásnak vegyék. Várok tovább, rendületlenül, fanatikus reménységgel. A dunyhát megigórtók, a dunyhának tehát jönni kell. S ha jön, nem fogok többé fázni. Éltet a remény és újabb cigaretta szívására serkent. Szívom a cigarettát s álmodozom a dunyháról, mint valami szerelmes. Nem ismerem, de meg fogom, meg kell ismernem, ő a mesebeli csoda szer, melytől meggyógyul minden reumás láb. 0 a bűvös lámpa, ami meg fogja mutatni nekem az élet kellemességeit. Várom, várom, de nem jön. Nem szabad türelmetlennek lenni, majd jön. Beszélgessünk hát tovább. Beszélgetünk. A ház népe időnként el-el hallsrat. Észreve- szem, hogy a ház úrnőié finom ásítást nyom el. Tényleg, későre jár, rögtön tizenegy óra. Ha szigorúan vesszük, itt az ideje a lefekvésnek. Ráteérek az alvásra, az álomról akarok csevegni, mint olyanról. Senki sem felel, de a háziasz- szonyom szórakozottan dobol az ujjaival. Az az érzésem egyszerre, hogy ezek a kedves, finom emberek szeretnének lefeküdni, csak miattam nem tudnak. Picit megbántva érzem magam, hiszen én mennék már, nem kell engem küldeni, csak hát a dunyha... Hol a dunyha? Ezt várom, vagy elfelejtették volna a nagy zűrzavarban? Lesz, ami lesz, én bizony megpendítem. — No, én megyek aludni, — mondom, — a dunyhát meg holnap tetszik megcsinálni, jó? — Az már rég készen vau, — nevet fel jóízűen házigazdám.—Tessék csak hazamenni, a szobájában már ott a dunyha!... Fellélegzem. Ó, de vén türelmetlen vagyok én! íme, a gondos háziasszony elkészítette a dunyhát, én meg itt lopom a napot, illetve az éjszakát. Ki tudja, azóta nem hűlt-e ki a dunyha? S most hiába fáradtak miattam. Bocsánatfélét hebegek, kikotródom. Elmenőben még megkockáztatom: — Félek, azóta kihűlt a dunyha. Hol lehetne megmelegiteni? J/le (/jöttek Vége a télnek, de — egyelőre csak a fejünk számára! Mert különben még a téli, meleg holmikat hordjuk ... Becsületesen fölvesszük a bundát. Vagy a meleg szőrmékkel díszített posztókabátot; lábunkon pedig ólomsúlyú csizmákat hordunk... De a kalapunk, az már tavaszi szenzáció: szalma! A meleg nyári napok szimbóluma lett a tavasz első fecskéje. Nem logikus ugyan, mert a bunda pandantja végeredményben a bársony és a velúr volna. De — divatos és ez elég. Elég magyarázatnak és elég indoknak is ... A koratavaszi kalapnak nemcsak az anyaga feltűnő, hanem az alakja is az. Ugyan kalapot mondani, ez esetben, egy kissé merész állítás! Kalap is, nem is — tányér is, nem is; minden lehető alakot felvesz és olyan parányi, mint már regen nem. Szabadon hagyja a füleket; kissé oldalra billenve a fej mindkét oldalán és látni engedi hátul is a szépen csigákba csavart fürtöket. Erősen a homlokba húzva kell viselni; rigy, hogy szinte észre sem vesszük, hogy — hordjuk ... Roppant furcsák, de végeredményben újak és ha megszokjuk őket, úgy találjuk, hogy jól állnak. Ami pedig a megszokás gyorsaságát illeti — nincs mitől tartani. Akár az életben, úgy a divatban is, egy-kettőre beleéljük magunkat még a váratlan változásokba is. Sőt; szinte várjuk őket. A formák legtöbbje továbbra is az 1906 és 7-es évek, fejtetőre illesztett és előre húzott kalapviselctérc emlékez tét. Azzal a különbséggel, hogy a mostani, felfrissített változatok jóval szeKicsit lenéző választ kapok, melyben — érzem — egy jiarányi gúnyos nevetés alaltomoskodik: — Nem kell félni. A dunyha nem fog kihűlni!... Azt hiszem, itt elgaloppoztam magamat. Sebaj, majd kimagyarázkodom. Lúm-lám, akárhogy igyekszem, mégis mindig baklövés a vége. Mikor tudok már olyan otthonos lenni, mint egy született magyar? Szilárdan elhatározom, hogy hátralévő életemet örökös tanulásban fogom eltölteni. Én leszek a bizonyos jó pap, aki holtig tanul. De addig is lássuk a dunyhát!... Beóvakodom a szobámba. Villany nem lévén, gyufát sercintek, lámpát gyújtok. Nézzük a dunyhát. Körülnézek, nem látok semmit. Az asztalon nincs semmi. Keresek, kutatok, semmi. Izgatottan dobálom szét a lakást, sehol semmi. Ej, pedig azt mondták!... Én bizony visszamegyek, reklamálom a dunyhát. De ahogy mennék, szomorúan látom, hogy odaát már kialudtak a lámpák. Gyorsan lefeküdtek, az bizonyos. No, mindegy. Ezek szerint mégis igaz, nem mind arany, ami fénylik. Ügy látszik, le akartak rázni magukról, mint valami rossz gyereket, akinek toronyórát ígérnek IánVasárnapi divatlevél lídebbek és díszeik között sem a bagoly, sem pedig az almának vagy baracknak fejlődési folyamatát szemléltetően bemutató virágágak és pirosló gyümölcsök nem szerepelnek. Persze, hogy ezek közül a koratavaszi „primőr“-kalapok közül melyek fognak sikert aratni és beválni — egyelőre még, a különben „mindenttudó“ kalaposnők sem sejtik. Csak az bizonyos, hogy amit a modellek változatosság terén mutatnak; több mint kielégítő. A formabeli különbségektől eltekintve — valamennyi koratavaszi kalap nőiesnek és újnak mondható. Egyelőre az a legnagyobb és egyben az egyetlen baj; hogy túl bő a választék! Bő a skála, tehát nehéz lesz a választás. Az enyhén kicsúcsosodó, a pici gombatetőhöz hasonló gömbölyű, a tá- nyérszerűen lapos, a zsiraldihoz hasonlóan merev, a turbánhoz hasonlóan csa vart és a többi; virággal, tollal, szalaggal, meg fátyollal díszített újdonságok közül — vájjon melyiket szeresse a dáma? Bizonyos, hogy jó néhány, válogatással eltöltött órát okoz majd ez a probléma, a „legjobban álló“ tavaszi kalap után kutató hölgyeknek... A sok újdonság között elvétve — régi ismerősökkel is találkozunk. Első sorban az elmúlt tavaszok kedvelt „Oanotier“-formájával. Alakja nem sok változáson ment át. Talán egy gondolattal laposabb és a karimája egy kissé egyenesebb, mint a legutóbb volt. A díszük azonban új: virág! Méghozzá igen sok virág... Braagaard — a párisi „mesterkalaposok“ legfiatalabbja — például egy olyan sötétbarna costól, csakhogy jól viselje magát. Savanyúan nézek az ágyamra, mit csináljak? Lefekszem. Ekkor az ágyban valami bizonytalan tömeget fedezek fel. Egy óriási zsák, ahogy körülnézek, megvizsgálom. A régi paplanom sehol, ellenben a zsák minden mozdulatra ide-oda hullámzik, mintha tollal lenne bélelve. Nézzük csak! S tényleg, csupa toll s milyen illatos. Mi a csoda lehet ez? Ezzel kell takaróznom. Hiszen ez egy óriási párna. Hol a paplan? Lefekszem. Még mindig az orromba szurkai egy kis duzzogó«. Azon meditálok, hogy talán legjobb lesz innét elköltözni. De ahogy elfészkelődöm az ágyon, érzem, átjár valami mennyei, jótékony melegség. Felséges érzés, annyi hideg éjszaka után. Vájjon mitől? Eszembe jut, hát még akkor mi lett volna, ha a dunyhát is megkapom. De nincs időm tűnődni, elalszom. Reggel első dolgom megkérdezni: — Mi volt az a nagyszerű holmi, amit tévedésből a paplanom helyett az ágyamba tettek? — Hát nem mondtam?— nevet fel háziasszonyom. — A dunyha... gyöngyszalma canotiert készített, amelynél a laposra vasalt tető egész lapját, meg körben, az egyenes kis karima felső szélét, szorosan egymásmellé varrt, rózsaszín százszorszépek borították! Természetesen, fátyol js jár hozzá. Pontosan két és félméteres, mintás, barna fátyoldarab — melyet, a legújabb tavaszi előírásnak megfelelően, az áll alatt kell nagy csokorba kötni. Ezzel kettős célt ér el a divat. Egyrészt a -kalapnak dekoratív jellegét növeli; azonkívül a parányi, lapos forma egyensúlyáról is gondoskodik... ? v\ rv«)h-i ' <* I A halhatatlan canotier... Virágot tűznek a gombatetőre emlékeztető, pici kalapkák tetejére. Fázósan remegnek az ilyen fekete vagy sötétbarna szalmagömhökre tűzött ibo- lyácskák, százszorszépek, szegfűk, meg hónaposrózsák. A fátyol azonban úgy őket, mint a parányi kalapok egyensúlyát — óvja és védelmezi. Braagaardtól származnak a korata- vasz legjobban sikerült „angolos“ formái is. Az elől szemrevasalt, hátul pedig felhajtott karimás, egyenes, magas tetejű filcformáit minden valószínűség szerint nálunk is megszeretik és szívesen hordják. Ugyanis szolidabb és az egyszerűbb koratavaszi kabátokhoz meg kosztümökhöz jóval stílszerűbb, mint a felvirágzott és fátylakkal lekötött többi formák. Braagaard most leírt „angolos“ formát fiiéból készíti. Legtöbbjük tengerészkék, terrakotta, liláspiros vagy világossárga színű. Díszük — toll! Egyetlen, a kalap elején hosszában betűzött, nagy toll. Egy erős matrózkék színű modellba világossárgát, barnába lilát, terrakottába pedig világoszöldszínű tollat tűzött! Bizonyos fokig angolosnak nevezhető még a csúcsos tetejű és kissé széles, felfelóhajló széllel vasalt „mexikói“ forma, amely a mexikóiak sombré- rójára emlékeztet. Ez is filcből készül és — elütő szalagdísz a — dísze. Erik — Páris legnépszerűbb „fiataljainak“ egyike — igen lelkesedik a mexikóiakért, mert kollekciójában meglepően sok a — mexikói forma! Egy liláspiros modellje igen tetszett, melyet a karimán és — rézsútosan rátéve — a tetőn is sötétkék grosgrain szalaggal díszített, A bőséges választékban ott szerepel a tavalyról is ismert, körben felhajtott karimás forma is. Annyiban változott meg, hogy míg tavaly, maga a kapatető is csúcsos volt, addig az idén ez egészen fejhezsímuló és lapos. Még a karima felhajlása sem annyira merev, mint akkor volt. Ha kézben sokban hasonlít is egy évvel ezelőtti elődjéhez; fejen azonban egész másnak hat. Mert az idén másképpen, előrea korát(uuuzi kalafioki f
