Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1939-01-22 / 18. szám

m» JANUÁR 22. VASÁRNAP teisVideííi • J^ü^ARH I RI>AI> 19 Sági Farkas István: TALÁLKOZÁS «MKfl Hliécl dókányzáU Kapotton, Kewion BUmaccU is fyaűfaeddi? Érdekes interjúsorozatot találtunk a Dohány- árusok Közlönyében, amely beszélgetést foly­tatott holt nagyságokkal és élőkkel arra vo­natkozóan: miért dohányoznak. Kiderült, hogy tudósok, művészek egyaránt a dohányzás mellett vannak, még abban az esetben is szimpátiával viseltetnek iránta, ha nem is dohányoznak. Az elhunyt nagyságokról fennmaradt régi feljegyzések szerint Newton, a világhírű angol piatematikus és asztronómus így nyilatkozott: — Dohányzási szenvedélyemnek nem tudom Ugyan tudományos magyarázatát adni; de egyre már rájöttem: azért dohányzom, mert jólesik. Garibaldi, a szabadsághős dohányzó szen­vedélyéről a következő nyilatkozat tanús­kodik: — Éhséget, szomjúságot inkább eltűrtem a háború szenvedései közepeit, de a dohányzást nem nélkülözhettem. A nagy dohányosok sorában találjuk Bis­marckot, akinek dolgozószobája állandóan tele volt pipafüsttel. — A diplomatának feltétlenül dohányoznia kell, — mondotta. — Ha az ember szivarozik, akkor a test hevesebb mozgásai, a gesztikulá- fiók részben le vannak kötve? szellemi állapo tónkat csendes, kedélyes hangulatba emeli; a kék füst uiegigéz bennünket, udvariasabbá, va­lamint türelmesebbé tesz és könnyebben te­ttünk egymásnak engedményeket. K&tcscy. a ,Jüstötés"-cU Wernicke német professzor nemcsak hogy kedvelője volt a dohányzásnak, hanem egyene­sen kitűnő védekezésnek tartotta a kolera- járvány ellen. — A hamburgi nagy kolerajárvány idején észleltem, — jegyezte fel, — hogy a dohány­gyári munkásokat úgyszólván egészen kerüli a járvány. Ebből arra következtettem, bogy a do­hány jótékony hatású a bacillusok megölésére. Kísérleteim közben . nemcsak a dohánylevélbe hurkolt bacillusok, de azok is elpusztultak, amelyeket dohányfüsttel érintettem. A dohány­zás tehát egészséges dolognak mondható. Nem érdektelen az a füljegyzés, hogy a dohányzás­nak egész költészete van. Byron lord, az an­golok Petőfije, Sziget című rapszódiájában valóságos védőiratot ád versben a dohányzók kezébe. Hutchinson W. G. angol író hatalmas kötetben adta közre 1906. évben a dohányt di­ósért) versek antológiáját, amelyek között ott találjuk Spencer verseit is. A magyar írók közül különösképpen érdekes Kölcsey Ferencnek a füstölést dicsőítő sorai amelyek így hangzanak: Jámbor! Miért epedsz mindégi Jöjj, nyújts rá! lm vígan ég Kékfüsttel a pipa. Derül előtted föld s ég S nem lesz sehol hiba. A nagy magyar dohányosok sorában olyan kitűnő neveket találunk, mint Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Arany János, Petőfi, Jókai, Cso­konai, Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály, Kemény Zsigmond báró, Tisza Kálmán, Széli Kálmán, idősebb Wekerle Sándor, Tisza István gróf, Eötvös Károly, Gárdonyi Géza és mások nevét. Hicá&tyi aiándék — szivacsán Hogy Ferenc József a monarchia legjobb vir- giniaszivar fogyasztója volt, köztudomású, de kevésbbé tudott dolog, hogy Napoleon megkü­lönböztetett kitüntetésként HOO.ÖOO frankért készíttetett remekbe pipát Quidét marsall ré­szére s hogy Alfonz angol király 1780-ban ka­tonáinak az anneksziáli ütközet után hősi díjul hét font burnótot szolgáltatott ki, míg Mar- gheria olasz királynő 1885-ben az Afrikába in­duló 15.000 katonának lelkesítőül egy-egy szi­varral tömött bőrtáreát ajándékozott. A magyar művészek kivétel nélkül a dohány­zás mellett foglaltak állást még akkor is, ha ők maguk nem dohányoztak. Néhai Hubay Jenő szerint a legtöbb — úgy alkotó, mint előadóművész — szeret cigarettázni és számo­sán jelentették már ki, hogy a cigarettafüst­nek idegnyugtató hatását nem tudják nélkü­lözni. A dohányzás mellett tört pálcát Glatz Oszkár, Kisfaludy-Strobl Zsigmond. Sidló Fe­renc és majdnem kivétel nélkül az egész ma gyár írói gárda, amelynek sorából kiemeljük szegény Móra Ferencnek most már posthu- musszá vált nyilatkozatát, amely így hangzik: — Hogy szükségleti cikk-c a dohány az ító számára? Nem mernék feltétlenül igennel fe­lelni. Azok is tudtak valamit, akik Amerika felfedezése előtt teftek-vettek a világban s ma is ismerek nem dohányzó írókat és művésze­ket, Én tehát csak a magam nevében jelent­hetem, . hogy • pénz 'nélkül tolón tudnék dől- ■főzni, szivar nélkül, nem. Csak hónapokkal ezelőtt járt a város­ban, de amikor az állomáson leszállt, úgy érezte, mintha húsz év távlatából su­gárzott volna feléje minden. A vasút i- soktól kezdve egészen az utasokra váró autóbuszig, a postakocsitól a közönségig minden niás volt. Csak a jó, régi ko pott kövezeten döcögött tovább is min­den és az ismerős épületek nem látszol tak. tudomást venni a nagy változásról. Mar a vonatban feltűnt a férfi, de nem tudott rá visszaemlékezni. Megpróbálta, hogy beleskatulyézza valamikori katona- társainak sorába, akikkel a még vissza nem kapott városban legszebb éveiket töltötték. Hiába keresett, hiába kutatott, innen nem került ki semmi, az arcok sorra jelentek meg előtte, hogy a követ­kező percben elmosódjanak, de erre az arcja- sehogyan sem tudott visszaemlé- '<rézni. Valahol máshol kell keresnie. S míg keresgélt volna a múltban, csakha­mar eltelt az idő, s ők leszálltak a régi, hirtelen átkeresztelt, de általuk mindig egyformának ismert állomáson. Gyalog akart menni, hogy a változás minden gyönyörűségét kiélvezze. Ügy szerette ezt a kisvárost, mint amilyen szépnek, szelídnek, igazi kis paradicsom­nak harminc évvel ezelőtt, még tiszta gyerrnekszemmel megismerte. Régi leány- arcok, öreg ismerősök, régen bejárt, meg­maradt üzletek, kiépült, de . alapjában alig változott utcák képét kereste, las­san ment, s sietőket elengedte maga előtt, s arra gondolt, hogy egy utcácská­ban várja valaki, aki mindennap gondol rá, télen-nyáron, esőben, fagyban, s aki­nek egyetlen gondolata ő maradt. — Délre amúgy is hazaérek — gon­dolta, — annál kedvesebb lesz a viszont­látás. Fütyürészni próbált Ajka azonban nem tudott fölengedni a ránehezedő, halk szo­morúságtól, mert minden házzal, minden utcával közelebb kerültek hozzá az em­lékek Itt boldog öntudatlanul szaladgált, amikor a gimnázium játékdélutánját tartottak. Itt egyszer, a. cseh megszállás idején puskatussal próbálta derék, hirte­lenjó állampolgárrá szelídíteni egy cseh légionista, akiről azt-gondolta, hogy pi­ros-fehér-zöld szalagot visel a sapkájá­nál, pedig a cseh színeket viselte. Háromszor is elébe került, s úgy ör­vendezett, hogy a végen kibuggyant be­lőle­— Maga is magyar ! A légionista azonban zord kedvében volt, mert felelet helyett lekapta a pus­káját, s úgy kiáltott rá: — Szakra, magyar! Amott kézigránáttal a kezében járt a felvidéki harcok idején, amikor a het- venkétéves Nagyody is velük tartott, az­óta ő is meghalhatott már szegény. Itt jól lehet látni a határhegyeket, amit a bécsi konferencia után nagy hirtelen­séggel kiszabtak, most aztán sem á, sem bé, mindenkit bezártak, mintha madara­kat akarnának egymáshoz szelídíteni egy közös ráccsal elzárt kalitkában. Itt. igen, itt történt vele, hogy ahogy egy délután az állomásról jött, idegen nyelvű gyere­kek jöttek vele szemben, akik a vasút­hoz igyekeztek Oh, akkor éppen itt csor­dult ki a könny a szeméből, mer.t saját iskoláira gondolt, kedves tanárokra, akik csak magyarnak nevelték őket, s az idegen szó muzsikáját legfeljebb a piacon .hallották, amikor fejkendős, szép­viseletű asszonyok hozták a zamatos tót­szedret, vagy a frissen és pirosra sült, ízes liba fertályokat. Egész úton könnye­zett, amikor pedig maga is felkészült, hogy idegen nyelv muzsikáján fog hiva­talosan szólni, és mégse... Megállt. Az emlékezések úgy elnehezí­tették, mintha fojtott borral itatták volna s a kábultság hirtelen beléje nyilait.--Pardon! — szólt mögötte valaki han­gosan. Erre fölnézett. A vonatbeli ismerős állott mögötte. Mintha egész úton kísérte volna, arcán látszott a zavar, mentegetőzése is gyere­kes volt, félszegebb, mint amilyennel felnőttek mentegetűznek. — Kérem — mondta. — Kérem, hi­szen . . .- Kd már a vonatban is — próbálta a szavakat keresni — igen, a vonatban is figyeltem, mert Uraságod olyan ismerős, olyan ismerős».. Csak azt nem tudom, hogy mikor és hol... — Én sem tudom — felelte. — Sok he­lyen jártam, nagyon sok embert isme­rek. De csakugyan, mintha ... — Nagyimrei vagyok — készségeske- dett az idegen. —• Az államrendészettől. — Nagyimeri? Nagyimrei? Nem em­lékszem ... — Nyizsnyánszky voltam azelőtt, har­mincban magyarosítottam. — Á, Nyizsnyánszky? Igen, emlék­szem. Szervusz, kérlek, együtt jártuuk iskolába, — Igen. fin egy osztállyal lejjebb jár­tam. Darvaival, Engelmannal, meg a többivel. Szervusz, szervusz. Azt hittem, hogy nem fogsz megismerni. Nagyon Örülök, mégsem teszem meg hiába az utat. Együtt mehetünk, ugyebár? Az édesanyádhoz mégy ? — Oda. De Te... Bégen nem láttalak, uagyon régen. — Hát igen. A vörösöktől — atkozott banda, engem csak úgy odakényszentet- tek. — Szegedre, aztán Siófokra kerül­tem. Egyébként tiszthelyettes voltam, soron kívül léptettek elő... — Igen, nagyon szép. Tiszthelyettes. Ha jól tudom, aztán kovácsnak mentél. — Kovácsnak, de az nem nekem való foglalkozás. Most az állam rendészetnél vagyok. — Mit csinálsz ott? Nagyimrei körülnézett. Magasabbra húzta magát, aztán egészen közelhajolt, mintha minden szónak külön nyomató­kot szeretett volna adni, nehogy egyet len hang is hiába repüljön el. — A politikai nyomozónál vagyok, kér lek. Nyomozok. — Szép. No de ilyet! Hát <aztán mit nyomozol? — Mindenfélét, kérlek. ■— Örülök, hogy láthatlak, — Te sokat jártál itthon? — Eleget. — Akkor majd, ha megengeded, kérde­zősködni fogok. — Ja úgy, nem ismerem az embereket. Én mindenkit olyannak látok, mint ami­lyennek megismertem. Nem érdekelt a politika. Nagyimrei megállt, Gyanakodva né­zett, majd hidegebben folytatta — Remélem, hogy Te nem ... Csak nem cseh állami alkalmazásban voltál? — Ott voltam én. Ott is kellett lennie valakinek. — Hm. Hát akkor kár volt szólnom. Azt gondoltam, hogy megbízható ma­gyarral állok szemben, hogy Te is sokat szenvedtél, — Szenvedett mindenki eleget, — De rajtad jó kabát van. Aztán meg is híztál egy kicsit. Nem sokat éhezhet­tél, amint látom. — Minden jó magyarnak föltétlenül éheznie kell? — Nono — zavarodott meg Nagy­imrei. — De azok, akik a cseh állam szolgálatában álltak, hm .. Jobb, ha er­ről nem is beszélünk. — Kérlek. Most már szótlanul lépdeltek egymás mellett. Az ismerős és ismeretlen házak sorra tűntek fel előttük, s azon sorra tűntek el, hogy megmutassák a várost átszelő folyócskát, a régi malmot, a még régibb templomot, amelyben mindig ma­gyarul imádták az Istent, még azok is, akik a cseh állam szolgálatában álltak, s talán azok egy fokkal még görcsöseb ben ragaszkodtak az ott megismert ma gyár Istenhez. A templomnál sűrűbben keresztezték egymást az utcák, ott megálltak. — Én erre megyek — mondta Nagy intrtíi. — Nem erre lakom, de nem árt. ha óvatosságból a másik utcán kerülök haza. Szervusz! Kezet sem nyújtott, úgy sietett el, mint akit kergetnek. Kovács Jánosnak, az innen szakadt, itt nőtt magyarnak hirtelen megint sok minden eszébe jutott. Maga előtt látta a kis Nyizsnyászky-gyereket, aki az édes­anyjával nem tudott magyarul beszélni, s a harmadikból azért maradt ki, mert. nem tudták már érte a tandíjat fizetni. Meg sem érdemelte, hogy tovább kínlód­janak vele, mert vegkép nem tudott ta nulni. Csak nagynak induló testével járt az iskolába, azóta is alig látta, hogy az iskolából kimaradt. No, mindegy. Hat némelyik felfelé kerül, némelyik lefelé. A Nyizsnyászky-gyereknek jobban ked­vezett a sors, belőle jobb magyar lett, mások meg, akik itt rekedtek, eldurvul­tak, becsebeitek Elfogadták a kenyeret azoktól, akiknek majdnem egy millió magyar fizette az adót. Nem kellett volna elfogadni, hadd fizették volna az adót más célra, nem a magyar ember ke­nyerére is.-- Oh, áldott, sokat szenvedett, igaz- talanul vádolt Felvidék, Te — tört ki belőle a sóhaj. — Szervusz, Jancsi! — kiáltott rá va­laki derűsen, a déli harangszó barátsá­gos nyugalmával. — De jó, hogy látlak! Éppen tegnap emlegettünk, hogy most már reméljük, belőled is lesz valami! Jánossal nagyot fordult a világ. Ép­pen most, most szól rá valaki, amikor megint megcsappant, a kedve, mintha ködös november lenne, nem magát kel­lető, napfényes, havas január! —- No, mit nézel? Beszélgettünk, aztán Te is szóba jöttél? Remélem, hogy meg­ismertek már? Tudják, hogy ki vagy es ki voltál?! Jánosból egyszerre esák ellenállhatat­lan erővel, gyerekes szilajsággal bngy- gyant ki a nevetés. Ügy ömlött belőle, mintha tavaszi árvíz indult volna a má­soknak juttatott, közeli begyekből. — Hahabaha! Te! Te!!! Ne bolondozz! Éppen most, hahaba! A városi bundás, jó megjelenésű orvos nagyot nézett. — Nem-értelek, hogy lehetsz ilyen ko­molytalan? De hiszen Te egészen más voltál, dolgoztál... — Dolgoztam? Hahahai Kérdezd meg majd Nagyimreit,-meg a többieket. Hogy dolgoztam? Kinek kell most az elmúlt munka! Kipek? Jó fiú, Te, nem vagyok gyomorbajos, no, ne. nézz rám úgy! Egyetlen bajom van csak, hogy becse- lieltem! Vigyázz, pgy kicsit jó a bun­dád,, rád is könnyen jádmondják, aztán pássz a pácienseidnek!-- Nem értem, nem értem — dohogott az orvos. — Csak nem bántott valaki, ép­pen Téged? Ugyan, ne bolondozz! Ezért jöttél haza, mi?! De Jánossal már nem lehetett ■ bírni. A’ nevetés úgy folyt belőle, mintha min­den gáton, át, szabadon, kiadósán cíint­rant volna. — Beeseheltem, értsd meg, jó fiú! Be- cse-hel-tem! No, érted már? — Most még kevésbbé értelek, Mi van veled? — Hagyj, most nevetnem kell, ha- haha.!. örülj, Téged i& felszabadítot­tak, egy kicsit álneveinek, egy kis ki­egészítő tanulmányt kérnek, egy kis megbízhatóságot, aztán gyógyíthatsz to­vább, ha lesz kit gyógyítanod, mert itt egyezerre meggyógyul mindek!, olyan bolondos, jó világot élünk! Az orvos most már egészen nekikomo lyodott. Nem tudta, hogy hányadán áll, mit kell hinnie, s mit tartson jól sike­rült, kirobbanó tréfának. — Te, Jancsi! — mondta. — Hiszen Té­ged mindenki megbecsült. Az egész Szlo- venszkó szeretett! Mindenütt ismertek, annyit dolgoztál, bogy más tíz ember nem dolgozott, annyit. Nem értem, se­hogyan sem értem, csak nem? — De igen — nevetett még mindig Já­nos. — Értsd meg, tegnap éppen Szil- nicky nézett el a fejem fölött, tegnap­előtt Svábenszky nem fogadta a köszö­nésemet, a mült héten Krivos mondta rólam egy társaságban, hogy megbízha­tatlan Vagyok, sok vau a rovásomon, máma meg,, előtted, itt, a templom előtt a Nyizsnyánszky-gyerek. izé, Nagyimról mondta, hát éppen jókor jöttél az érde­mekkel, soha jobbkor nem jöhettél volna. Hahabaha! Az orvos ijedten nézett. Akaratlan mozdulattal kibontotta a bundáját, mint < ha beteget akart volna vizsgálni. Egé­szen odahajolt Jánoshoz, úgy nézte, kö< zelről, az orvos és az ijedt barát szemé-* vei, míg egyszerre döbbent, mélyről fa­kadt szóval jött belőle a kiáltás: — János! Te sírsz! Mi bajod van, Já­nos! Az orvos már az ütőerét tapogatta, em­berek álltak meg ijedten, s János csodá­latos, szomorúvá szépült arcát nézték- amint keresztfa árnya rajzolódik ki a homlokán, mintha Isten megbélyegezte volna, éppen temploma előtt, amikor a szelíd harangszó "tudtul adja a világ­nak, hogy Ö is velük Van. el nem múló, mindent megbocsátó, nagy szeret étével. Paufer Ákos: Metafizika A nagynevű magyar filozófus főmű vét jelentette meg nemrég a Magy. Tud. Akadémia filozófiai bizottsága. Még a háború előtt, 1911-ben, Panier érdekes élettervet állított össze magának, mint­egy harminc évre előre. A háborús évek, világnézeti harcok és Trianon viharaiban írta Metafizikáját. Évről-évre bűvölt, nőtt a csodálatos mű, egy metafizika­ellenes korban. Most, hogy előttünk áll, arányos rendszerességében, kristálytiszta alakjában: a legújabb magyar tudomá­nyosság ékességének mondhatjuk. Az egyetemi előadásokon megcsodált stílusa itt is lenyűgözően hat, noha az utolsó ol­dalakon már a közelgő halál keze suhant! végig, a végső simítások hiányoznak mű­vén. A most közzétett munka — írja Dé- kány István, a bű tanítvány — önma­gáért beszél, egy, az igazság kutatására csodálatos energiával beállított, hosszú és tudós élet teljesen feltárt megnyilat­kozása, mely mint emberi dokumentum is nyílt nyelven beszél az emberi lélek, Isten és világ kapcsolatának örök mély-t régeiről *

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom