Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. január (2. évfolyam, 1-25. szám)
1939-01-15 / 12. szám
1959 JANUÁR 15. VASÁRNAP TELVIDEfcl J^gVarhirlae 19 Felvidéki szemmel Osztálykülönbség Nem lehet tagadni, a társadalmi élet szövevényében is szokatlanná váltak már bizonyos magyar formák a húsz- esztendei különélés után. Nem tudjuk megérteni például azt a válóperes ügyet sem, amelyben most döntött a Kúria. Arról van szó, hogy a férj elhagyta feleségét, mert a házasság ideje alatt kiművelödött és társadalmi osztályt változtatott. Felsőbb társadalmi osztályba lépett — az iskolai bizonyítványok szellemében. Mi bizony kinőttünk ebből az iskolai és osztályszellemből, nehezen értjük meg, miként foglalkoztathatja ilyen ügy a bíróságot. A bíróság állásfoglalását nagyonis megértjük, csak a körülményeket nem értjük, amelyek szabályos perré alakítják a házastársak között kialakult osztó 1 ykülön bséget. Mindkét házasfél egyszerű földműves család gyermeke. Mikor tizenöt évvel ezelőtt egybekeltek, jóidéig szüleik gazdaságában dolgoztak. Ez már meglehetősen magas polcot jelent a falusi társadalom tagozódásában. Saját földön dolgozni, nem pedig idegenében, eselédsorban: a divatos szociográfiai irodalomból is tudjuk, minő megkülönböztetett pozíciót jelent a magyar földműves szegénységben. Igen ám, de a férfi nagyratörő ember, a városi élet után vágyott és szinte amerikai méretű szerencsével sikerült az ugrás: altiszti állást kapott a vidéki törvényszéken. A becsvágy tovább sarkalta. Észrevették, hogy jó írása van és kisegítő munkálatoknál használták. Erre tanulni kezdett, letette a polgári iskola vizsgáit és később díjnoknak nevezték ki. Két évvel később már a kezelői vizsgát is letette, ekkor irodasegédtiszt lett, majd a telekkönyvi vizsgát is letette és így telekkönyvvezetőnek nevezték ki. Röviddel későbben elhagyta feleségét, mert, úgymond, nagy közöttük a műveltségi különbség és olyan feleségre lenne szüksége, aki a társaságban jobban megállja a helyét. Az elhagyott asszony — mit is tehetett — tartásdíj iránt nyújtott be keresetet és ez a per járta meg a magyar bíróság fokait a Kúriáig. A Kúria természetesen az asszonynak adott igazat, megítélte a tartásdíjat, terjedelmes indokolás kíséretében. Bármennyire helyesnek tartjuk az. indokolást, kissé túlterjedelmesnek tűnik nekünk. Az indokolás részletesen kitér a társadalom erkölcsi struktúrájának ismertetésére, komolyan belemegy annak mérlegelésébe, hogy a férj előretörése, a szorgalmat sarkalló becsvágy dicséretes valami, de mégis: a gyors társadalmi emelkedés nem ad jogot arra, hogy következmény nélkül elhagyhassuk a házastársat, akivel valamikor egyszintről indultunk. Ez valóban ígj* van, a magyarázat tökéletesen korrekt, nekünk szinte szokatlanul korrekt. A mi szemünknek megszokottabb lett volna olyan formában olvasni az indokolást, hogy méltatlan dolog az együttélés alatt keletkezett osztálykülönbségre hivatkozni a szakításban, ez az osztálykülönbség nem enyhítő körülmény, hanem ellenkezőleg, nagyon is súlyosbító. Minél nagyobb elismeréssel vagyok a férj ambiciózus törtetése iránt, annál inkább elítélem, hogy e törtetós eredménye az asz- Szonnyal való szakítás. A véleménykülönbségi árnyalatok alátámasztásánál nem hivatkozunk olyan példákra, amelyeket a két évtizeden át köztünk élő csehektől kaptunk. Jóllehet nem egyszer voltunk tanúi, hogy idehelyezett cseh hivatalnokok ■— gyakran a telekkönyvvezetőinél sokkal magasabb állásban — magyar parasztlányokat, cseléd leányok at vettek feleségül. A házassáég ilyen esetben a már meglévő osztálykülönbségben jött létre, nem is szólva arról, hogy egyik- másik házasulandó nő foglalkozását a rendőrség is úgy tartotta nyilván,mint amely a cseh demokráciában sem feltétlenül alkalmas magasrangú tisztviselővel való egybekelésre. Dohát nem hivatkozunk a cseh de- ínokráeia példáira. Nem hivatkozunk, mert tudjuk, hogy az említett esetekben az osztály különbség csak külsőleges. Ami városi cselédlányaink és egyebeink, akik méltóknak találtattak, bogy feleségei legyenek idetelepített cseh tisztviselőknek, lelki kultnrában legalább is egyenrangú házastársak lettek amazokkal. Mondottuk, a külsőleges osztálykülönbséget nem vesszük tekintetbe, csak hogy az osztálykülönbség éppen any- nyira külsőleges annál a magyar házaspárnál is, amelynek férfitagja néhány évi biflázással altisztből telekkönyvvezető lett. Bocsánat a merész szóért, de a néhány évi tanulás csak műveltségben teremt különbséget, de nem azon a síkon, illetve abban a mélységben, amelyet lelki kultúrának nevezünk. Azok után, amiket a férj elkövetett, érdemes volna kivizsgálni, vájjon minden tanulás ellenére nem az asz- szony maradt-e fölényben, ami a lelki deseiról így nyilatkozott: — Teljes hittel amellett vagyok, hogy a boldogan megnagyobbodott Magyarország közművelődési életét igen fontos feladat decentralizálni. Erről már akkor szilárdan meg voltam győződve, mikor a kisebb Magyarországon gróf Klebels- bcrg Kunó a decentralizálás jelszavát Igelőször kimondta. Még inkább megvagyok győződve most, mikor az annyira kultúrát illeti. A lelki kultúrának, ami nem pár éves, hanem évezeredes fejlemény, nem mindig használ a műveltség. Néha éppen úgy árt a lelki kultúrának az ismeretek szerzése, mint a vagyonszerzés. A jelen esetben feltétlnül árt, mert becstelenség származik belőle. És mindig árt, ha nem a humánumot növeli, hanem csak az olcsó, egyéni gőgöt, vagy akár érvényesülést. A tudás ilyen- az a fegyver, amely visszafelé sül el. A feleség, aki egyforma szintről, ugyanarról a kenyeret adó mezőről indult el férjével, nem lett semmivel sem méltatlanabb élettárs, amiért nem szerezte meg a polgári iskolai műveltséget. A férj, ha a tanulás nem ment volna lelki kultúrája rovására, könnyen megismerhette volna feleségét szerény általános műveltségének rendszerével. Nem tette, tehát az elhidegülésnek egészen más okai voltak, mint a műveltségbeli különbség. Hogy pedig az ürügyet, hogy a férj magasabb állásában nem számíthatott megfelelő társadalmi reprezentálásra felesége részéről, a bíróság elfogadta mérlegelés alapjául,— ez, ami szokatlan nekünk az indokolásban. Láttunk Prágában miniszteri tanácsosokat, akik külvárosi kocsmákban akkor, amikor a magyar faj védelme érdekében törvényhozási intézkedések előtt állunk s diadalmasan fog érvényesülni ama törekvés, mely a magyar kultúrát a magyar fajiság tiszta és népi talajává akarja megtenni. Az akció minden bizonnyal élénken fogja foglalkoztatni felvidéki kultúrté- nyezőinket is s mielőtt a felvidéki magyar kultúra hivatott testületéi e tekintetben állást foglalnának, a budapesti irodalom és művészet reprezentánsait szólaltatjuk meg. Pintér Jenő, az országos nevű iroda lomtöriénész és esztéta, Harsányi Zsolt író és Lyka Károly, a képzőművészeti kritika mesterének nyilatkozatait köegységes magyar birodalom gazdagodása. A mai Magyarország vidéki írói ugyanolyan helyzetben vannak Budapesttel szemben, mint a világháború előtti felvidéki, erdélyi, délvidéki írók. A fővárosi könyvkiadók ritkán engedik őket szóhoz, a hírlapok is eléggé elzárják előlük hasábjaikat. Ha élni akarnak, irodalmikig is vidéken Jíell élniük. Hogy megélhessenek ez ügyességüktől, erélyes- ségüktől, szervezettségüktől függ. Azért találhatja örvendentesnek minden józanul gondolkodó ember, amikor buzgó munkakedvet lát a vidéken, sőt azt észleli, hogy a vidéki írók munkájában bizonyos tervszerőség is mutatkozik. Nem kell attól félni, hogy országunk szellemileg darabokra szakad. Az az ország a legkevésbé szerencsés, amelyik egy városra épít mindent. egyéni hangú Felvidék került vissza az országhoz. Szegednek közvetve éppen úgy érdeke, mint Debrecennek, hogy Kassa egyénisége ne csak megmaradjon, hanem saját keretei között még színesebben hangsúlyoztassék. Mint ahogy Kassának is érdeke az egyéni Pécs és az egyéni Székesfehérvár Mert az egység más, mint az egyhangúság. A csupa nagybőgőből söröztek a csapszék mellett házmesterek és hordárok társaságában. Nem voltunk elbűvölve az ebben megnyilvánuló „demokratikus“ szellemtől, inkább azt mondtuk: „együvé valók“. A miniszteri tanáósosnak sem hivatali előmenetelében, sem társadalmi reprezentációjában nem ártott ez a társaság. Ez a mi szemünkben is túlzás, a másik oldalon azonban, úgy véljük, hogy semmi haszon nem származik abból a közre, ha bizonyos állású hivatalnokok — társadalmi reprezentáló» okából — olyan emberek társaságában láttatnak, akikkel semmi lelki közösségük sincs, A közerkölcsre pedig még ennél is kevesebb haszon háramlik abból, ha a férj, mint alkalmatlant, kicserélheti feleségét, eljutván bizonyos fokra a köztisztviselői ranglétrán. Nagyon helyeseljük tehát, hogy a bíróság elmarasztalja a férjet. Csak szerettük volna, ha az indokolás preg- nansabb megbélyegzést talál, mint dicséretet a törtetésért. Egyszerű gondolkodású emberek lettünk, nem tudjuk kellően méltányolni a telekkönyvvezetői állás bérces magasságát. Néha még inkább az egyszerű sxántóvető házaspárt, akiket nem szakít el egymástól az „osz- tálykiilönbség“. (s. i.) álló zenekar nem adhat teljes muzsikát. A magyar lélek sokrétű: erőteljesebb lesz, ha minden hajtását kü- > lön neveljük s gyengébb lesz, ha valamennyit egyformára halványítjuk. Buzgón kell dolgoznunk valamennyi vidéki központunk közművelődési erősítésén, de ha az időrend kérdésére kerül a sor, az első helyet Kassának adnám. Fontos volna ott a rádióállomást úgy megtartani, hogy annak leadott anyaga főként a Felvidék termése legyen. Kassa színháza is elég messzi van a fővárostól ahhoz, hogy elbírja a pesti versenyt És ebből a nagymultú színházból olyan mű- intézetet kell csinálunk, amelynek saját hangja van. Mint ahogy valaha a kolozsvárinak volt, amelyben pesti sikerek megbuktak, pesti bukások sikert arattak, eredeti bemutatók is napvilágot láttak. A vidék összefogása nem történhet Budapest ellen. Ez éppen olyan helytelen lenne, mint kivihetetlen. Magyarország szellemi vezetője csak Budapest lehet. De ez a vezér, ha közkatonái a kicsiny falvak, nem lehet meg tisztikar nélkül: íme: a városok szerepe. S ez a szerep annál fontosabb, mert vannak dolgok, amelyeket e tisztek mindegyike jobban tud vezérénél. Például magyarul. A képzőművészeti kultúra fejlesztése Lyka Károly a képzőművészet szempontjából világítja meg a decentralizáció kérdését az alábbiakban: — Újabb művészetünk történetének van. két szép fejezete, az egyiknek címe: nagybányai művészet, a másiké: gödöllői művészet Olyan fejezete azonban nincs, amelynek homlokát a „budapesti“ címe ékesítené Mert telivér budapesti művészet nincsen. Ezekből az egyszerű tényekből már le is szűrhető bizonyos tanulság. Budapesten mintegy ezer művészt tartanak nyilván, Nagybányán, míg a miénk volt, egy-két tucatot, Gödöllőn meg ennél is kevesebbet. Nyilvánvaló tehát, hogy nem a számbeli ségen múlik egy város művészeti kultúrája. Másként ál azonban a helyzet, ha művészeti kultúra másik fontos tényezőjére gondolunk: a műbarátokra. Itt messze előljár a főváros. A művészek Budapestre snreglésének egyik főoka az, hogy műveiket jóformán csak itt tudják eladni. Eladni pedig keil, mert enélkül nem tudnak dolgozni, megBudapest és a vidéki kultúrdecentralizáció Három irodalmi és művészeti megnyilatkozás a kultúra decentralizálása kérdésében Budapest, január 1L Egyik karácsony előtti számunkban írtunk arról, hogy a MÍTOSZ, a magyar irodalmi társaságok országos szövetsége a Felvidék kultúr- testületeinek bekapcsolása érdekében nagyarányú mozgalmat indított s a kulturális decentralizáció érdekében programot dolgoz ki. A szövetség akciójánál abból indul ki, hogy amint Magyarország egyéb problémái is, úgy a közművelődés problémáit is jellegzetesen budapesti, a centralizáció szemszögéből nézik s vakon mennek el ama nagy nemzeti veszteségek mellett, amiket a vidék kulturális elhagyatottsága jelent a nemzet életerői szempontjából. A programban felvetett kérdés nemcsak érdekes, de alapvető kulturális metódust érint s különös fontossággal bír zöljük. „Mondhatatlanul egészségtelen állapot, ha a fővárosi ízlés rányomja bélyegét minden írásműre" Pintér Jenő ezeket mondotta: — A megmozdulás igen figyelemreméltó és örvendetes. Én csak azt ismételhetem, amit már eddig is hangoztattam írásaimban: mondhatatlanul egészségtelen állapot, ha a fővárosi ízlés rányomja bélyegét minden írásműre, a főváros hangját utánozzák a vidék írói s Budapest még a legerősebb vidéki tehetséget sem veszi figyelembe, ha neki úgy tetszik. A magukra maradt erdélyiek önálló kultúrát tudtak teremteni. Hatalmas erők bukkantak fel az elszakított területen s megszólaltak olyanok is, akik a régi helyzetben bajosan jutottak volna szóhoz. Ugyanerre törekedtek a maguk területén a felvidéki írók. A magyarság hallatlan erőpróbája, volt, de sikerült az eredmény: az „A csupa nagybőgőből álló zenekar nem adhat teljes muzsikát" Harsányi Zsolt a decentralizáció kéri
