Felvidéki Magyar Hirlap, 1938. december (1. évfolyam, 22-46. szám)
1938-12-25 / 42. szám
I 1938 DECEMBER 25. VASÁRNAP. TEMIDEÜI i'lAOíVARHIRIlAE 19 Prága és Pozsony a magyar láthatáron Részietek egy naplóból Irta: Szvatkó Páí Tudós akartam lenni és európai polgár. Elmerülni finom szövegekben és révedezni róluk, érzékeny ideges lényekkel a valóság fölött lebegő dolgokról, — nem szégyenlem bevallani: egy életen át a cserebogarak halhatatlanságáról kívántam elmélkedni, talán halhatatlanságokról általában, s .gyönyörűnek találtam e kitervezetten elvont életét, ahol a békét és a nyugalmat csali égyiigyírnek látszó gondok tarkítják. Európai polgár! Családom, síma és zökkenő nélküli neveltetésem, kilengésektől irtózó jellemem, megbízható szorgalmam a csöpp józanság és életképesség, amit német életű őseimtől örököltem, a kis pénzecske, ami annakidején volt, a földecske, a házacska, a szőlőcske, kellő vízumokkal ellátott útlevelet nyomott a markomba, amikor 18 éves koromban felszálltam az európai életbe vivő vonatra. Hordár hozta utánam a poggyászt és én leereszkedtem a puha ülésre, fellapoztam Spenglert és olvasni kezdtem. Nem az első osztályba szálltam, de a harmadikba sem, szerényen, kiegyensúlyozottan a második jutott nekem, — viszont egész jeggyel utaztam, protekció nélkül a sajátomból. S a vonaton étkező is volt. Unottan hallgattam a kalauzt, aki rárivalt az ablakom előtt őgyelgő bátyus népre, semmi közöm hozzájuk. Biztonságom tudatában tekintettem fel könyvemből és nézegettem utitársaimat, hogy beillesszem ijőket olvasmányaimba, így utaztam. Ekkor a vonat kisiklott. Bajom nem történt, de utamat gyalog folytathattam, a batyummal, a bátyusokkal egy sorban. Kutyagolok a szőlőcske, házacska, pénzecske felé, ki tudja, elérem-e. Polgár maradtam . . . Polgár maradtam. Néha rémülten gondolok arra, ho,gy mennyire egyetlen fegyverem a pénz. Szégyenlem, bánt, de a természetemben van. Olvastam középkori lovagokról, akik erősnek érezték magukat, amíg kezükben ragyogott széles pallósuk, ilyenkor nem féltek sárkánytól. pogánytól. Ha oldalzsebemben bankók nehezedtek, könnyű szívvel hadakoztam a vágyakat gátló sárkányokkal: szállodaportásokkal, finom éttermek főnökeivel, s hálókocsiellenőrökkel. Ha hiányzott aldalamról jó Duran- dártom, a pénz, félszeg lettem, sebezhető és gyáva. Voltak életemben világos polgári pillanatok, nem tagadom, a Riviérán például, ahol megdöbbentőn vettem észre, mennyi velemszületett biztonsággal mozgok a tőke környezetében Durandártommal, a Negrescoban, ahol a mediterán kékségből jólét-Aphroditék emelkedtek ki, s olyan ismerős volt a selyem és a bársony, a palota. Ezek pillanatok voltak. Az elveszett élet mutatkozott meg egyszer-egyszer, az élet, ami szükséges lett volna, hogy cserebogarakról gondolkozzam. Nincs meg többé. A huszas évek elején engem is lefegyvereztek. Elvették Durandártomat. Észrvettem, hogy elképzeléseimmel soha nem válhatok európai polgárrá. Minduntalan beleütköztem valamibe: Szlovákiában a magyarságomba. Abba, amit patetikusan „kisebbségi sors“-nak neveztünk el. Igyekeztem szabadulni tőle. Menekültem Petroniusztól Goethéig a szellem valamennyi patrónusá- hoz, Párisba szöktem, egy évig a Quartier napfényében éltem a gondtalan európai szellempillékkel, nem segített. Be kellett bonyolódnom a kisebbségi sorsba menthetetlenül. Voltak idők, amikor bántott ez, mert sokan, akik gyökér nélkül éltek, kinevettek nehézkes gondolkozásomért, s a kisebbségi komplexumot ugyanolyan vidékiességnek tekintették, mintha valaki mezővárosban dalárdát alapít. Ha fel-fel- lapoztam Párizst, vagy az akkor divatos weimari kultúrát, én is szégyeltem kötöttségeimet. Nindhiába. Foglalkoznom kellett velük. Kezdetben csak a magam sorsa miatt, mert elvették kényelmes és úri Európámat, később általában is, mert magyar ember, aki Szlovákiában szellemi kalandokba bocsátkozott, nem térhetett ki előlük. Azután pályám lett a kisebbségi ügy, végül körülfont, már belsőmet is édekelni kezdte. Észre sem vettem, s vele keltem, vele feküdtem, legkisebb rezgésére kilendültem, mint a szizmográf. Letettem Goethét . . . Letettem Goethét, nefelejtsvirágot préseltem abba a kötetébe, ahol a világpolgárról álmodik, vidéki újságot vettem a kezembe, ijedten figyeltm apró mozgolódásaimra. A változás, a sors és a környezet belökött egy csatornába, amelybő nem szabadulhattam. Egészen apró dolgok érdekeltek, báljelentósek, gyerekek kultúrája, statisztikák, békaegér-harcok. Kezdetben riadtan hittem még, hogy megölt a provinc, önként elhagytam a büszke világmércét és ki/1 zárólag a külső helyzet, a megélhetés, fe robot, a család kényszerít a leszállásra. Belső gőggel és pózzal vállaltam a munkát. A fizetésemet úgy fogadtam, mint az éhező művész, aki undorral vágja zsebre a garast, amit iparrá alacsonyí- tott munkájáért kap. De jöttek és múltak az évek s lassan-lassan megszilárdultam a harcban. Érezni kezdtem, hogy a belső elutasítás tévedés volt. A kis- sugarii körben, amibe elzártak, lehet teljes életet élni, ha az ember nem az élet rangjának mennyiségét, hanem minőségét keresi, mint a keresztény remete, aki teljes életet élt a sivatagban, pedig csak állatokkal társaloghatott. A hittérítő én így Uj-Guinea tropikus falvaiban, vagy a tanító, ha beolvad hivatásába, és tökéletesen cselekedte, amire rendelték. Vidékiességbe csak akkor süppednék, ha nem adnám oda magam teljesen a feladatnak, hanem elvágyFŐTENGELY és HENGERCSISZOLAS, MOTORALKATRÉSZGYÁRTÁS MAGYAR FOGASKERÉK AUTÓ, TRAKTORALKATRÉSZ és GÉPGYÁR kft. BUDAPEST Nagytemplom-utca 34. nék, vagy álfölénnyel nézném a sorsomat. Gulliver megszelídül Külsőieg-belsőleg vállaltam a kisebbségi sorsot, amíg csak vállalni kellett, nem pózzal és nem eszményekkel, mint Byron, a görög szabadságharcot, hanem az adottságok realizmusával, mert benne élek és az ügy az enyém. Az életemet finom, apró szálakkal hozzá kötötték, mint Gullivert Törpeország földml V A ) %% r r VEGYTISZTÍTÓ, ruhafestő Semmivel sem drágább, mint más. Budapest, IV., Magyar-utca 3. Kossuth Lajos-u. sarok. Telefon: 385-129. TISZTITÓIPAROSOKTÓL legszebb és kíméletes gallér viszonttisztitást; elsőrendű k elmefestést és vegy tisztítást vállalunk!
