Felvidéki Magyar Hirlap, 1938. december (1. évfolyam, 22-46. szám)
1938-12-18 / 36. szám
1938 DECEMBER 18. VASÁRNAP TTMJIMvV? • 17 Részletek az ezerkilencszázhatmittcni/olcas naplóból Irta: Szvatkó Pál Száraznátok, július 30. Magammal hoztam Géniből Rámuz új könyvét. Itt olvasom, a szőlőiugas- ban, szelid iankás tájon a vad hegyek szellemét és meglep, mennyire ugyanazt mondja a svájci francia író, amit svájci utam után gondoltam. „Szükségem van a nagyságra“ riadt föl a különös genfi s leírja népét, a kappau- életet, a hódító középszerűséget. Rousseau nosztalgiái élednek a szaggatott, ílnémeles stílusban s az író, aki hajdan az Alpok óriásszellemét dalolta és büszkén állást foglalt svájcisága mellett, most ijedt szavakka‘1 mondja el a svájeiság veszedelmeit. A kiegyensúlyozottság középszerűséggé változik. Csak semmi emóció, csak semmi rendkívüliség, aggodalmaskodnak a tó partjának lakói, az élet a bölcs mérséklet eredménye, ne bolygassuk köreit. Eszmének, újnak dinamikusnak itt nincsen helye, előrejutni lehetetlen s valamennyi svájci húsz éves korában látja már a pályát, amit haláláig befut. Az eredmény? Elfásulás, leszür- kölés, stilustalanság, kripta-élet. A rémes hegyek gyáva népet rejtegetnek, szűk a láthatár, süppedt az agyvelő, nincs eszme és nincs vágy. Állati élet. A tömésre szánt liba él így ketrecében zsírosán és egykedvűen. A levegő áll, vágni lehet, fullasztó a lelki csönd s jajj annak, aki vágyat ismer, vagy nosztalgiája van a nyílt tengerek felé, mint a marseillei Mariusnak. Svájcnak nincs tengere, mondja keserűen Ra muz, nincs szabad síksága, csak tavai vannak és völgyei, a fél életet ellopta tőle a sors, a fél életet eltakarták a he gyek. Petőfinek igaza volt, mondaná Ramuz, ha ismerné a magyar költő versét, a „zordon Kárpátok“-tói. Bőr zalmas így . élni. a járási aíprefektus, a vámjövedéki ellenőr, a kereskedelmi tanácsos kilátásaival, sehol út előre, csupa határ és korlát, elzáró hegy, az ember belefúll életének pállott ízeibe, minek így élni, élni, mint a korallzátony mozdulatlanul a zajló óceán közepén. Nagyság kell, jajdul föl Ramuz. Egy másik svájci egyszer már vágyta így a nagyságot, örök barátunk és érzelmeink megismerő je, Jean Jacques. Nekünk sincs tengerünk. De ahogy a lugasban leteszem a könyvet és le nézek dél felé, ahol nyitott a sík és végtelen felhők játszanak a láthat ír széle fölött, lágy érzem, mintha lent. a présház előtt fehér vitorlás várna és kivinne a déli sík tengerére, messze a magyar városok és falvak közé. Ramuz vágyat ébresztett, régen nem érez tem ilyesfélét. A svájci varázs megtörött. Maguk a svájciak is elégedetle nek, ismételgetem, legalább az közöttük akinek lelke felemelkedik és tön bet kíván, mint mindennapi egyforma Ságot, miért kívánnék én svájci élete*? A zöldre szűrt napfény átvilágít a folyondáron, a lugas csak dél felé nyi tott. Lent, a domb tövében, az atyj; fcáz kéménye füstölög, három öreg dió fa öleli át a tetőt és a füstöt s két egyenes fenyő áll őrt a kapunál. A kútnál szomorúfűz, a gyümölcsfák lombja összevegyül, talán ribizlibokrókát is látok, ha mélázva, hosszan nézem az otthoni csend klasszikus képét, a nyári pajtában felbőg a tehén, a vincellér óvja a száj- és körömfájástól, az ólak mögött kukorica érik, jobbra széna illatozik s a konyhakert felől mélyöblű lejtőn szabályos sorokbin jönnek hozzánk a szőlőtőkék, közöttük ápolt út s csak az út szélén ittott zöld gazkupacok: ma gyomlálták a sorok között a munkáslányok. Horatiusi kép. gondolom csendes gúnnyal, Francis Jammes annyiszor csodált nyeszlett lantjára való. A nap elhagyta a szomszédos dombokat, fénye megragy-.g- tatja a messzeségben az új nagyszombati gabonasziló magas betonvázát s kiemeli az enyhe párából a KoburgI gyár kilenc kéményét, de különös szeretettel festi csillogóvá a völgy lombfedőjét és sugarában, íme, felvillan lent egy rózsa is a fák között, vágj’ egész rózsatő, anyám rózsafája? És felvillan a világos kretonruha, feleségem ruhája, amint el-eltűník a seéprenőtt kukoricásban s keresi az érett csöveket ebédre, a családnak. Itt éljek én? Ez az én Svájcom? Feledkezzek meg mindenről, kisebbségi megbántottságról, nagy életről, nosztalgiákról és küldetésekről? Ne törjek ki a szűk keretből? Ápoljam ezt a ke retet, szaporítsam a javait, gerjesszen messze vidék legjobb borát, öntözzem a legszebb rózsát és boronál- jam a legjobban hozó búzaiöldet? Németh László írt a kertországról, mint világnézetről, mi kisebbségi írók nagyon átéreztük szavait. Hagyjunk csa- pot-papot és térjünk ide vissza, ahol apám nyugdíjban él? Most is látom, amint finom kezében kalapácsot tart és az értelmi lény ügyetlenségével igyekszik lécet kalapálni a veranda oldalára. Orvos és nem gyógyít már, törékeny alakjával és gyenge gyomrával pepecsel az apró gazdaságban és sóhajtozva bíbelődik az időjárással, ami mindig kedvezőtlen. Jókedvű ön- gúnnyal mondja csendesen és mégis váddal, ha valami nem megy jól s a léc és kalapálás ellenére nem tart, vagy a rádió az emberek világháborúig ívelő botorságáról dalol: „különös, különös“ s hozzáteszi németül: „merkwürdig“. Hányszor hallom évek óta e szót, már én is megtanultam és használom. Most Svájcból. jöttem vissza és Milánóból, tavaly Parist cseréltem föl a szuhai völggyel,” egy napig itt voltam márciusban, amikor egyenesen Hitler bécsi bevonulásáról érkeztem. Hár-már beolvadok a tájba. Mint nagybátyám, aki pesti volt, 1911- ben hatalmas Puch-kocsin járta az országot és ide is eljött félnapra gőggel, mint a modern félisten az ijedt parasztok közé s csak benzingőzt hagyott maga után, most tíz éve lakik odaát a másik völgyben s tíz éve hordja a háborúelőtti kopott soffőrsapkát, az egyetlen, ami a Puch-kocsiból megmaradt. Fura sapkájával már ő is odatartozik a tájhoz, mint bunkósbotjával az öreg csősz, aki akkor halt meg, amikor nagybátyám, a kényes úr megérkezett és fölváltotta. Maradjak itt? Válasszam, amit hirdetek? A kerti életet, Szuhát, a szőjősgazdaságot? Ne viaskodjak a magyar sorssal, adjam föl a harcot s legyek a visszavonult kisebbségi magyar, aki értelmével új eletet csihol apró földjéből? Maradjak a családban, ne nézzek ki a világba? Itt távbeszélő sincs, s féllábú koldus hordja az újságot este hatkor a falusi postáról, szidkozódva, mert három kilómért gyalogolt vele. Maradjak itt? Feleségem járjon kékpettyes kreton- rahában s én, ha lejövök a szőlődombról, este gyakorlatoztassam a Vanda kutyát? Ez a kisebbségi ember jövője? Ha messze járok, ha Prágában hiába bajlódom, ha a lapomat a csehek betiltják, ha elfogy a pénzem, ha a helyiérdekű politika fullaszt, ha csirkefogókkal kell szövetkeznem, ha beteg vagj’ok és eredménytelen éveim számára gondolok, ha Németh Lászlót olvasom, a magyar zűrzavart, a népies irányt, s apró munkáról, az önálló, független kisebbségi kisemberről ábrándozom, vagy érsekujvári utópiákról írok, Dániáról és a magyar asrrár- fenoménről, mindig ide kívánok jönni szőlősgazdának feleségemmel sürögni- forogni a pajta körül. Kiszámítom, hogy megélek belőle. Föllelkesedem a svájci és a dán példán. Mi mást adhat, a kisebbségi sors? Csatavesztetten és jóllakottan letelepszem végleg e lugasba és a poromból megélénkülök. Már szép is, jó is, eszményi is ez a jövő: kibontakozik az új, dolgos nrfa- ' gyár alakja a táj keretéből, és 1/toqiT magam dolmányosán, csizmásán, öft-, érzetesen. Ez a jövő, hajto^gtom'1 óe annyi széllelbéleltség után büszke fagyok rá. Mi, kisebbségiek megnpltat- juk, hogy megvetjük lábunkat e-talpa- latnyi helyen és megélünk. En is itt s skvarkámon, szlovákjaim között, akik gúnyosan, de jóakaratúan neveznek „mlady pan velkomozsnynak“, fiatal nagyságos úrnak. Dőljön össze a világ, nem válunk el a földtől. Nem harcolunk szélmalom ellen, ide jövünk. Átváltozunk Don Kihotból Sanho Pan- zává, mert megtanultuk a csehcktől, hogy így is lehet, sőt így kell, ha az ember kisebbségi és beolvadás nélkül élni akar. mm FŰTENGELY és »ERCSI;ZOLÁS. MOTORALKATRtSZGYARTAS MAGYAR FOGASKERÉK. AUTÓ, TRAKTORALKATRÉSZ és GÉPGYÁR kft. ‘ BUDAPEST Nagytemplom-utca 34. Á lugas fölött berregni kezd a levegő. A mindennain Pozsony—pös- tyéni repülőgép száll el Szuha fölött és gyorsan, csillogóan suhan dél felé. Nem maradok itt. ' MŰVELT MAGYAR NÉP IRTA: VAJLOK SÁNDOR Már jól benne vagyunk a téli kulturális évadban és még alig van mozgás, munka a felvidéki magyar kulturális életben. Máskor karácsony előtt gazdagon virágzó kulturális munkáról számolnak bo a lapok, az egyesületek színdarabokra készültek, akadémiákat, fel- világosító előadásokat rendeztek. Most alig hallunk ilyesmiről, csak itt-ott mozdulnak meg az emberek,, rendeznek valamit, de a hosszasabb munkára, amit eddig igazi kultúrmunkának tartottunk, nem. is gondolnak. Nem hallupk olyasmiről, hogy terveket szőnének, meg akar nák valósítani az eddig kovácsolt és „összelelkesedett“ terveket, vagy folytatnák a régi munkát. A nagy és diadalmas változás lelkileg érthető, egyébként érthetetlen okokból elmosta a régi munkakedvet és szinte percek alatt jelentéktelenné tette az eddig fontosnak, sőt nem egyszer küldetésszerűnek tartott munkát. Az emberek úgy érzik, mintha eddig minden rossz álom lett volna, ami, hogy elmúlt, teljesen el kell felejteni. Elhagyják a SzMKE kereteit, az eddig kitűnően bevált népnevelő egyesületeket, mert ezekre „nincs szükség, hisz úgyis magyarok vagyunk már." Elpetyhüdik minden, elakad a múlt idők tempójának ritmusa; szétesőben van a keservesen összehozott szervezettség és gondatlan semmittevésbe kerül tek az eddigi mintaszerűen dolgozó egyesületek. Az ok a közvélemény előbb idézett felfogásában van. Egyesületeink munkája ugyanis a húsz év alatt arra volt beállítva, hogy „magyarok legyünk". A kulturális munka nem volt egyéb, mint a magyar jelleg és lélek konzerválása, a magyar nép ébresztgetése és buzdítása. Úgyis mondhatnánk, hogy minden egyesület irredenta munkát végzett, mert minden tette, mozdulata abba a vágyba torkollott bele, hog-y a magyar igazságról le ne mondjunk. Mindenki tudta ezt, de senki sem mondta. Stiláris artistákká képzett ki bennüuket a kényszer, amikor tolvajnyelvünkön ezernyi formában, tettben a magyar feltámadást hirdettük az alföldszéli magyar népnek. A nép is tudatában volt ennek. Ezért lépett be a kultúrába egyesületekbe, ezért emlegette oly sokat a kultúra szót, ezért járt el a műkedvelő és az ismeretterjesztő előadásokra. A magyarságát akarta „csak azért is“ megmutatni és nyilván való bizonyságot adni gondolatáról, szívének érzelmeiről. A csehszlovák hatóságok is sejtették és éreztették nem egyszer, hogy a kultúrába egyesületek a legmelegebb ágai a hazafiságnak és a revíziós gondolat ellenőrizhetetlen ébrentartásának. Most persze ez a titkos program időszerűtlenné lett az egyesületek belső feszültsége megszűnt. „Magyarok lettünk", a kultúra megtette kötelességét, a kultúra mehet — gondolják sokan. Ezt a év u o\t a N.— éát&abja
