Felvidéki Magyar Hirlap, 1938. december (1. évfolyam, 22-46. szám)
1938-12-11 / 30. szám
»38 DECEMBER 11. VASÁRNAP tehtoski J4\draRHnaöK ír Váratlan pofon — Gyere csak, kis fiam! — szólított mosolyogva anyám. Éppen javában játszottam a szomszédok ajtaja előtt Péterrel és Mancikával. Már húzódzkodni akartain, hogy minek! Most olyan jó és éppen, hogy belekezdtiink, — de anyám tekintetéből valami ajándékozó öröm olyan ragyogóan intett, hogy éreztem: ebből valami jó lesz. — Peri bácsi elvisz magával a ligetbe, — suttogta a fülembe. — Lesz ringispil is, folytatta még sokat ígérőén. — Anyának dolga van a városban. — Ujjé! — Szinte megcsuklott a hangom a boldogságtól. — Der kleine freut sieh riesig! — mondotta anyám Peri bácsinak, akinek ravasz kék szeme olyan szelíden ragyogott rám, mint a macskáé. Ügy tettem, mintha nem érteném, mert kevéske német szó már rámragadt, de nem árultam volna el a világért sem senkinek. Ez sokszor majdnem annyit ért, mint á láthatatlan sapka, vagy a mérföl- des csizma-. így mindig tudtam, hányadán vagyok a nagyokkal! Mit gondolnak rólam. De sokszor éppen ez volt a rossz. Elhatározták, persze németül, hogy fogorvoshoz visznek. Jaj, szegénynek nagyon fog fájni, — sajnált előre anyám, mire nagymama azt tanácsolta, hogy be kell engem csapui. Azt kell mondani, hogy csak plombálják és az nem fáj. Mikor aztán anyám azzal jött, hogy: Kisfiam, elmegyünk a doktor bácsihoz, majd plombát tesz a fogadba, ami nem fáj és cukrot is kapsz utána, akkor csak azt mondtam, hogy igen, amiért jó és szófogadó gyermek hírében álltam, de közben nagyon fájt,. hogy anyám hazudik. Máskor meg ő tauít éppen arra, hogy igazat kell mondani. Elmentünk a fogorvoshoz. Tudtam, hogy fájni fog, de azt hittem, talán .-mégsem fog fájni, hiszen akkor is mondta, most is, hogy nem fáj, nem fáj és mikor aztán fájt, az ordításba belebőg- Lettem csalódott szívem keservét is. És a énkor nem kellett, amiért megint szeszélyességgel vádoltak. De hát ez már mind a múlté volt. Ma azonban a ligetbe megyünk. Csak nagymama marad itthon. Neki többet ér a szun.vókálás, 'mint a liget. — Mikor megyünk? — kérdeztem liizel- ké-dően és megcsókoltam Peri bácsi arcát, aminél nagyobb áldozatot nem is hozhattam, mert az arca szúrt és ő még meg is dörgölte rajtam. — Fáj, — húzódtam vissza kissé, de nyomban megint vidáman kérdeztem: — Mikor megyünk? — Mindjárt fiacskám! — nevetett huncutul, mert kidörzsölhette arcomat és látta, hogy a sírást a séta érdekében nem merem megkockáztatni. — Előbb tűnjön el a pirosság az arcodról! — Azt gondolta, amit a sörtéivel okozott, — És egy kis dolgom is van még, ezen a rajzon. — Soká tart? — kérdeztem fanyalogva s örömöm halványabb lett egy árnyalattal. Rámutatott a nagy rajztáblára: — Látod, már nincs sok hátra. — Akkor addig kimegyek az udvarra, — próbáltam a délután kellemességét halmozni, mert közben el akartam dicsekedni Péterkééknek, hogy nagybácsimmal kimegyek a ligetbe és ringlispilezni fogunk, meg sók mindent, mert Feri bácsi nagyon szeret és cigarettát is vesz nekem csokoládéból, aminek a Végén piros tűz van. — Maradj csak itt!— vágta el dicsekvésem útját. — Inkább segíts nekem, így: és megtanított, hogyan töltsem meg a tusskihúzót. Belenyugodtam. Persze, így hamarább mehetünk. Egyik kihúzót a másik után töltöttem meg és egészen kipirultam a versenyben, mert magamban versenyeztem vele. Ha több kihúJfiit töl-'' tök meg előre, mint amennyyfDj ki tud rajzolni, győztem.. Nagy buzgalmamban észre sem vettem, hogy köapnségünk is van, Péterke, meg Manci bámultak be az ablakon, de csak pipeskedyé és óvatosan, mert féltek.Feri bácsitól, gmióta azt meséltem nekiK, hogy Feri? bácsi egxszer összeveszett a házmesterrel, azzal a nagyon goromba emberrel és úgy megverte, hogy napokig feküdt az ágyban. Pedig a házmester mennyivel nagyobb, mint Feri bácsi. — Na, mi lesz gyerekek? —• kapta fel a fejét. Az ablakban nem volt senki sem látható, csak az ablak alól hallatszott szerényen: — Nem gyössz ki? — Nem, — kiáltottam vissza büszkén. — A ligetbe megyünk. Válasz nem jött. Tudtam, hogy most az ablak alatt négykézláb másznak el. Irta: MÁRIÁSS IMRE zeletben kint voltam már a Ligetben. Itt balra lesz a kis .Miiimax, akit az öreg néni jövendőtmondani küld le az üveg fenekére, vele szemben, ott az egyik rin gispil, de oda nem megyek, mert egyszer egy hintáslégóny megütötte a lábamat valami sörösüveggel, pedig’ nagymama is velem volt és láthatta, hogy nem csináltam semmit.- Inkább a másikra, ott hangosabban szól a verkli. És lóra ülök, meg a sárkányra. Okvetlenül. Csak mindig szépen meg kell fogni a Feri bácsi kezét, mert egyedül nem találok haza. Vájjon venne-e nekem olyan piros fújót, t — íMÁCS adáSzPÁ i JÁKató^aé úvm&tka/j. 'Jűsue.fae.k* Az ifjúságom tündérvárosát már szét dúlt a az idő, mely eltipor mindent. Új város nőtt, az ifjúságnál szürkébb. Józan beton: a férfikor. S hová oly jó volt kirándulnia lábamnak: a, virágok dombja nőtt, nőtt s láb-vérző hegy lett, zord Kálvária. És szeretem a férfikort is. Vissza nem sírok semmit. Am megszépítem a jelenem. Mert megmaradt a, tiszta álomvárosból egy fal: szűz hitem; minden téglának tündér-arca van s mint Jeruzsálemben a bús zsidók, én e falnál néha kisírom magam. * Ó régi Város, régi magyar élet! Ügy összetörtek, mint a cserepet. Hajnalodból uszító átok-éj lett, egymást marná minden volt gyermeked! Ö volt ott is (hol nincs?) Kálvária! Magyarnak, szlávnak, németnek, románnak együtt könnyebb volt rajta járnia. Szívekből Haza —- törvényekből állam épül: hát élek úgy, ahogy lehet, az Államban! De megmaradt itt nálam egy aranyfal, a hazaszeretet: minden téglának anya-arca van, (Ó, közös anyja szlávnak és magyarnak!) e falnál néha kisírom magam * Ó régi Város, régi Európa! A népek lelke ház volt, béke-kék kristályból s bent szólt a testvéri nóta. — Most népek közt Sátán tűzvésze ég, vulkánok egyre több Kálváriát fújnak az égig s győzők és legyőztek üvöltik a gyűlölet-áriát. Kor társ vagyok, mert ez a törvény: imádkozom, dolgozom, nevetek, tíár reng a föld itt mindent összetörvén, egy gyémántfal, az emberszeretet áll: minden kőnek Krisztus-arca van s hogy engem is el ne nyeljen az örvény: e falnál, gyónva, kisírom magam. * A szerző „Élőket nézek“ eimíi, most megjelent kötetéből. Csúnya, piszkos volt már a kezem, de elkészültünk. — Megyek kezet mosni, — készségesked- tem türelmetlenségemben. Feri bácsi helyeslőén bólintott. Mire visszajöttem, vmeglepetve láttam, hogy még mindig dolgozik. — Hát nem megyünk még? —- izorult meg a szó a torkomon, de még ki se nyöghettem, mikor rám szólt: — Hát az arcod? Azt nem mostad meg? Csak nem képzeled, hogy így elmegyek reled? V . . ‘ | Jól, nagyon jól megmosakodtam. A fülem egészen kipirult a buzgó dörzsölés* ftól. Nyugodt lelkiisxnerettel tértem visz- sza. Megdöbbenve láttam, hogy Feri bácsi kék vízfestékkel fest egy hosszú, nagyon hosszú vonalát. — Nem bánom! Igazán... — nyafog tani. — Mindjárt fiacskám. Ez hamar megvan. Addig vegyél képeskönyvet a kezedbe. Szomorúan vettem elő hát egy könyvet. Belenéztem és ringispileztem. Képmint annak a kislánynak van, ha szépen megkérném? Minek egy kislánynak fújó? — Ni, mi az? Mi van veled? Elaludtál? Feri bácsi néz rám az asztal mög Körülnézek. Igen, azt hiszem elal tam, különben nem is tudom, hiszen pen olyan volt, mintha... A köny földön van. Leejtettem. — Még nem megyünk? — kérde: aggódva, mert láttam, hogy a nap lefelé jár. — Rögtön! Látod, mindjárt kész gyök a kék vonallal. Addig kérjél uzs’ nát. A hideg kávé felfrissített a nyári délután kabultságából, megint vidoran siettem be. — Már meguzsonnáztam. Megyünk? — Megyünk, fiam! — Akkor jöjjön! — De talán csak felöltözködöl? Vedd fel a szép ruhádat. Majd a nagymama odaadja. Ideadta, lia nem is minden brumm olás nélkül. FŐTENGELY és HENGERCMAS, MOTORALKATBtSZGYARTAS MAGYAR FOGASKEREK. AUTÓ, TRAKTORALKATRÉSZ és GÉPGYÁR kft. BUDAPEST Nagytemplom-utca 34-— Idenézzen, Feri bácsi! — álltam meg. az ajtóban, hogy megcsodáljon. Csodálat helyett szörnyülködött. — A bársonyruhádat vetted fel? — Hat melyiket? — hültem el rémülten. — Ez az Lineplőm. — De nyáron. Hiszen megsülsz ebben a melegben. — Nem sülök! — jelentettem ki határozottan, mert uem akartam tovább türelemmel győzni a dolgot. — Ne beszélj butákat! Kérdd meg a nagymamát, hogy adja oda a vászonruhádat, amit tavaly kaptál. — Az már kicsi, — ellenkeztem. — Egy-kettő, különben itthon maradsz! — szedte össze hirtelen ecsetjét, meg a többi holmit. Könyörögni kellett nagymamának, amíg ráált, hogy újra átöltözhessek, mert egyebet sem tudunk, mit vele rámol tátin. Egyáltalán minek ez a hiábavaló komédia, mikor úgy sem visz el. — De elvisz, — makacskodtani. Mikor vászonruhámban visszamentem a szobába, Feri bácsi, újra festett. Most vörössel. Úgy tett, mintha nagyon belemerült volna a munkába s uem vett volna észre. — Készen vagyok, — remegett a hangom. Nem felelt. — Készen vagyok, — ismételtem gyengén, szerényen, alázatosan mellékor ülve. — Én is! — mondta. — De most megint fest. Most vörössel. Meddig tart? — Nem soká. Ülj le kicsit. — Nagyinama azt mondta, hogy nem is visz el. — Dehogy nem, — nyugtatott. Leültem és vártam. Péterke meg Manci kint fogócskát játszottak. Az ablak előtt rohantak fel és alá. Eszükbe sem jutott, hogy éu még itthon vagyok. Lassan alkonyodéit. Nem megyünk a Ligetbe, nem megyünk a Ligetbe, fuldoklóit benem a valóság felismerése, de harcba szálltam vele. Azért is! Igenis megyünk! Anya is mondta. És ha nem mennénk, akkor nem ülhetett volna itt a szobában, egész délután, nem vétette volna fel az ünneplőmet, nem cseréltette volna ki a bársonyt és nem mondta volna még az előbb is, hogy mindjárt, csak ülj le kicsikét. Minden kézmozdulatát követtem. Hol tart most? Mennyi lehet még? Vájjon azt a másik vonalat is ki kell festenie? Mert ha igen, akkor igazán nem mehetünk. így is este lesz, de az nem baj, mert egyszer voltunk a.
