Felsőmagyarországi Hirlap, 1910. július-december (13. évfolyam, 52-103. szám)
1910-11-09 / 89. szám
Tizenharmadik évfolyam 89. szám. Sátoraljaújhely, 1910. Szerda, november 9. POLITIKAI ÚJSÁG. Megjelen minden szerdán és szombaton este. Előfizetési ár: Köziratokat vissza nem adunk. LAPVEZÉR: POLITIKAI FŐMUNKATÁRS: Egész évre 10 korona, félévre 5 korona. Negyed Szerkesztőség: Kazinczy-utcza 2. Kiadóhivatal: Landesmann Miksa és Társánál. MATOLA1 ETELE. Dr. BÚZA BARNA. évre 2 korona 50 fiilér Egyes szám ára 10 fillér Hirdetéseket a legjutányosabb árban közlünk A kormánytámogatása, Az egész politikai láthatár meglehetősen sivár. A nagy politikai ideálok alig foglalkoztatják már a közvéleményt s ha gyenge fellobbanás néha látszik, az is csakhamar lelohad és helyt ad a megfásult közönynek. A közvélemény nagyon ingadozó, nincs határozott irány, amelyen haladjon, nincs vezér, akit kövessen. Ez időszerint a gyomor politikája van napirenden. Felidézte ezt a nagy husdrágaság. Interpellációk, ankétlek, népgyülések, feliratok, hírlapi cikkek teremnek a nyomában, de félünk, hogy itt is utólér bennünket a magyar betegség, a szívós kitartás hiánya. Az eddigi közjogi politika any- nyira elfoglalt bennünket, hogy emiatt elhanyagoltuk a gazdasági politikánkat s most azon vesszük észre magunkat, hogy drága a hús, drága a kenyér, drága a lakás, sok az adósság és nagy az elégedetlenség. Igaz, hogy a husdrágaság nemcsak helyi jelenség, mert érezhető ez úgyszólván az egész kontinensen, de mégis csak elszomorító az, hogy Európa éléskamrájában. Magyarországon, amely eddig szállítója volt a külföldnek, most a külföldi husbe- hozatal megengedése mellett kell akcióba lépni. A szerb határ a pillanatnyi szükségen segít ugyan, de ez nem elegendő, mert az általános husdrágaság [megszüntetésére tartósan nem hathat, továbbá mert A művészet célja. Irta: Balogh Bertalan a vándorkiállítás igazgatója. Még mindig vannak emberek, akik a művészet alkotásait csupán a legfelsőbb tízezrek fényűzésének tekintik. Ezek a művészetet egyedül és kizárólag arra tartják hivatottnak, hogy alkotásaikkal a rendkívüli gazdagságú emberek lakásaikat díszítsék, vagy hogy azokkal középületek falai dekoráltassanak s végül, hogy azok állami képtárakba összegyüj- tessenek. Olyan ez a gondolkozás, mintha azt mondanék, hogy könyvet csak milliók urai olvashatnak. Mert tagadhatatlan, hogy volt idő, mikor a művészet csupán a kiváltságosak fényűzése és kedvtelése volt. A reneszánsz művészete hatalmas szárnyalását sok részben annak is köszönhette, hogy korában a földi hatalomnak díszt és pompát azon nemcsak a husdrágaság az, amely nek megszüntetésére közremunkálkodni kell minden tényezőnek, hanem az általános drágaság is Es ez az általános drágaság nagy mértékben a városi lakosságot nyomja, mert a fogyasztók többsége a városokban van. Azt kellene tehát várnunk, hogy a kormány, amelynek kötelessége volna kiegyenlitőleg, ellensúlyozóként fellépni, az üdvös intézkedések egész sorozatával siet az agyonnyomorgatott vidéki gócpontok segítségére s e helyett azt látjuk, hogy Lukács László pénzügyminiszter, illetve az ő ügy- buzgó fináncai agyonzaklatják a városokat a fogyasztási adók bérének a felemelésével. Oly hallatlan mértékben emelik ezeket a béreket, hogy akár hány városban az emelés összege többszörösen felülmúlja az államsegély összegét. Ily körülmények és eljárás mellett az egész államsegély komolysága megdől s a hatása a nullára száll alá, mert ezt csak nem lehet a városok komoly támogatásául te- kiteni, mikor amit az állam az egyik kezével, mint államsegélyt nyújt, akkor azt a másik kezével, a fogyasztási adóbérek összegének indokolatlan emelésével visszaveszi, sőt annál többet vesz vissza. A bérösszeg emelését a fogyasztás emelkedésével, a város fejlődésével indokolják, pedig az előálló nagyobb bevétela városok szorgalmának, áldozatkészségének és befektetésének az — eredménye s igy nem méltányos, bőkeziiségmérve adott, melyet e hatalom birtokosai a művészetért áldoztak. A XV—XVI. század nagy művészeinek úgyszólván mindegyikéről megállapította a történelem, hogy volt — mecénása, viszont azonban azt is megállapította nem egy pápáról, főpapról és fejedelemről, hogy korukban nem egy müvés i az ő hatalmuk és gazdagságuk árnyékában teremtette ma is csodáit nagyszerű alkotásait. Ebben a korban azonban körülbelül ugyanez volt a helyzete az irodalomnak és tudománynak is. Az irók és tudósok rendszerint valamelyik fejedelmi udvarban, vagy egy szerzet csöndjében húzódtak meg. A rohanó idő azonban mind erősebben követelte a demokrácia jelszavának érvényesülését, mig végre a nagy francia forradalom szabad eszméi szédületes gyorsasággal hódítottak Európa egész földjén. Az ember visszanyervén emberi móltóhogy a városoknak nagy anyagi áldozatokkal járó fejlődését a bér- vagy megváltási összeg folytonos emelkedésével ugyancsak a városokkal fizetessék meg. Az idei zaklatás, ami a városokat a pénzügyi közegek részéről a fogyasztási bérletek megújításánál érte, kell, hogy arra indítsa a városokat, hogy a fogyasztási adók megváltását vagy átengedését, de legalább is a városoknál a bérösszeg kontigentálását követeljék. De különösen nagyon helytelen és sérelmes eljárás a városokra az, amit a pénzügyminister velük szemben müveit, mert az élelmiszerek drágaságát a logyasz tási adóbérek emelése csak fokozza, azt pedig, amit az államsegély hivatva lett volna a városokon lendíteni, teljesen lefokozza azzal, hogy azt más címen velük duplán megfizetteti. Ehhez az eljáráshoz méltán társul aztán az a városok bőrén való takarékoskodása a pénzügy- ministernek, hogy a városok államsegélye cimén még a várható segély 50 százalékát sem állította be a jövő évi állami költségvetésbe, hanem az eddigi két millió helyett csak három millió koronát, ami pedig akárhány város«- ban még a tisztviselők illetményeinek a kiegészítésére sem lesz talán elegendő, annál kevésbbé a kisemberek az altisztek, szolgák, rendőrök stb. illetményeinek a rendezésére. így nem kell nagy mesterség ságát, ezzel az összes intézmények, melyek korábban a fejedelmi akaratnak voltak rendszerint alárendelt kísérői, szabadok lettek. Szabaddá lett a művészet is, mint a sajtó. Az előtt a művészet alkotásában tagadhatatlanul pátrónusának ízlése és gondolkozása is vezette. Oh, mennyi megfestett hazugság díszítik a nyilvános képtárat, antik termeit I Hányszor volt kénytelen a művész saját egyéniségét megtagadva behódolni maecénása akaratának! Korunk erősen lüktető demokráciája a művészeteket is szabaddá tette. A művészet többé nem alkalmazkodik. Es amennyiben alkalmazkodik, nyomban megvonjuk tőle a jogot, hogy magát művésznek nevezze. Azt akarjuk és kívánjuk a művésztől, hogy önmagát, a maga érzésvilágát, egyéniségét adja, nem pedig a másokéit kópizálja. Nem él többé egyes kiváltságosak kegyein a művészet; szabaddá lett, a költségvetés annyiszor magasztalt zseniális összeállításához. Elvárhatják azonban a városok az ő országygyülési képviselőiktől, hogy nem hagyják annyiba a dolgot és ha már nem tudják megakadályozni azt, hogy a pénzügyminisztert a fogyasztási adók béröszszegének megállapításánál engedékenyebb állásfoglalásrá bírják, amennyiben az e tárgyban tartott tárgyalások idejüket múlták, de legalább akciójuknak lesz annyi sikere, hogy az államsegély jövő évi részlete fejében legalább is 4 millió korona állittatik be a költségvetésbe. fi hadügyi albizottságból. Isten I őrizz meg attól, hogy a magyar delegatió többsége azon szellemtől legyen áthatva és úgy gondolkozzék, mint kiválasztott szónoka a ki nevökben a király ő felségét üdvözlé. Pedig nagyon nagyon félek hogy úgy van, mert ők kétségtelenül tudták gondolkozását, meggyőződését azon tagtársunknak, kit elnökükké választották 1 A beszéd elejétől végig csupa há- lálkodás, csupa hizelgés, de semmi öszintesség, — mondjuk ki egyenesen — épen ellenkezője az őszinteségnek, tehát az igazságnak — mert azt józan magyar emberről feltenni és hinni képes nem vagyok, hogy hazánk helyzetével, mostani állapotéval annyira meg van elégedve, hogy semmi kiváni valója se volna. Ez lehetetlen. Ha csak nem 'oly állapotban volt a szónok, a miről Petőfi irta: Ekkor úgy látom hazámat A mint kéne lennie. Le is főzte őt a király, midőn e tehát éljen, dolgozzék szabadon. A művészet termelése most már tehát közkincs, az egész emberiség közkincse s célja csak egy, az, hogy az embernek a szép iránt vele született hajlandóságait, vágyakozásait kielégítse. Ezeknek a vágyakozásoknak első nyomára már a legrégibb őskornak részint a barlangokban, részint a föld mélyéből kiásott emlékein rátalálunk. A történelmi kor pedig napjainkig csodás bizonyságait adja annak, hogy az emberiség a legsivárabb korszakokban is állandóan áldozott a művészet oltárán. Állandóan kereste a szépet. A közműveltség fejlődése mindenkor az Ízlés nemesedését is jelentette és pedig nem azt, mert azt a tudományosság vagy az irodalom nagyohb térfoglalása kívánta volna, hanem azért, mert a művészet mindenkor segítségére sietett a szépet kutató embernek. így lett a művészet mindenkor az ember lelki meg Reggeli és Ű lí Alin szolid árak hKati IjjTKjA i aMíoím uzsonna ii Ml mellett ül mm l ülliiilll PV*> FREUNDLICH DEZSŐ CZUKRÁSZDÁJÁBAN. -|Pi Lapunk mai száma 4 oldal,
