Felsőmagyarországi Hirlap, 1909. július-december (12. évfolyam, 53-103. szám)

1909-10-20 / 84. szám

Tizenkettedik évfolyam. 84. szám. Sátoraljaújhely, 1909. Szerda, október 20. POLITIKAI ÚJSÁG. Megjelen minden szerdán és szombaton este. Kéziratokat vissza nein adunk. Szerkesztőség: Kazinczy-utcza 2. Kiadóhivatal: Landesmann Miksa és Társánál. LAPVEZÉR: MATOLAI ETELE. Előfizetési ár: POLITIKAI FŐMUNKATÁRS : Egész évre 10 korona. Félévre 5 korona. Negyed­Lír. BÚZA BARNA. évre 2 korona 50 fnlér. Egyes szám ára 10 fillér, Hirdetéseket a legjutányosabb árban közlünk. Eshetőségek. A válságban idáig az egyetlen világos, határozott és irányitó kijelentés: Kossuth Ferenc be­széde, mellyel audienciájáról a függetlenségi pártnak beszámolt. Amit eddig csak sejteni lehetett, ez a határozott beszéd bizonyos­sággá emelte: a függetlenségi többség mai programmjával a kizárólagos kormányzás átvéte­lére, a korona merev álláspontja következtében, nem számíthat. Ezt most már tudomásul kell venni. Ebben Kossuth Ferenc nyilatkozata után kételkedni nem szabad. Hogy ilyen körülmények között a függetlenségi párt a harcra elszántság komolyságával áll a válság elé, az természetes, az magyarázatra nem szorul. Akarta a békét és nem rettegi a harcot. Egy abszolút többség­hez igy illik. De másrészt a függetlenségi pártnak, mikor ilyen harcba in* dúl, kötelessége megmérni nem­csak a maga erejét, hanem azo- két is, akikkel szemben a harcot föl kell vennie. A harcba indu­lásnak kissé könnyelmű formája volna az, hogy ellenfeleink szá­mával, fegyvereivel és hadállásá­val egyáltalán ne törődjünk. S mikor azt látjuk, hogy Kossuth beszámolójának közvetlen ered­ményeként a hatvanhetesek re­ménységeinek föléledése és a hatvanhetes elemek koncentráció­jának hevesebb sürgetése jelent­kezik : kötelességünk szemlét tar­tani a hatvanhetesek nyíltan és titokban hangoztatott reménysé­gei fölött. Miből mentheti egy hatvanhe­tes koncentráció a maga remény­ségeit az elkövetkezendő harcok kedvező eshetőségei iránt ? függetlenségiek vagyunk, de megpróbáljuk a leghidegebb tár­gyilagossággal elgondolni, miben reménykedhetnek a hatvanhete­sek. Reménykedhetnek először is abban, hogy a végtelen válsá­gokkal kifárasztott és anyagi ér­dekeiben is nyugtalanított nem­zet inkább akar valamely elfő gadható békét, mint egy kétsé­ges harcot. Reménykedhetnek másodszor abban, hogy a füg­getlenségi párt a maga lekötött­ségében nem sokat válthatott be az utolsó választások alkalmából tett ígéreteiből s ennélfogva egy uj választásba hiába menne akár­milyen komoly ígéretekkel, már nem találkoznék annyi hitellel, mint amelynek abszolút többsé­gét köszönhette. S reményked­hetnek végül s talán nem leg­kisebb mértékben abban, hogy amikor a függetlenségi párt csak olyan Ígéretekkel állhat a vá­lasztások elé, amelyekről maga Kossuth Ferenc mondotta, hogy a korona ellenállása miatt meg­valósíthatatlanok, ugyanakkor a koncentrált hatvanhetesek tény­leges vívmányokat mutathatnak fel gazdaságiakban és közjogiak­ban egyaránt. Azt hisszük, elég tárgyilagosan tárgyaltuk a negyvennyolcas párt ellenfeleinek okoskodását, melyet bizonyára nem vagyunk hajlan­dók magunkévá tenni, de ame­lyet ismerni már okosságból és előrelátásból is kötelességünk. S ha csak annyit jelentünk ki nagy általánosságban, hogy egyrészt a hatvanhetesek minden okoskodá­sát halomra fogja dönteni a ko­rona merevsége) mely tőlünk is meg fog tagadni minden konces- siót, gazdaságit éppen úgy, mint közjogit, másrészt pedig a füg­getlenségi párt még mindig olyan ideálokért volt kénytelen harcolni, melyekről a kishitűség azt mondta, hogy megvalósíthatatlanok és a nemzet mégis abszolút többsé­gét adott neki: akkor már meg is feleltünk a hatvanhetesek meg­lehetősen ingatag okoskodására. Az óra komolysága rákénysze- rit bennünket a halálos józan­ságra. Úgy érezzük, hogy ebben a pártharcban csak a nemzet le hét a vesztes. Mentül mereveb­ben áll meg álláspontja mellett a korona, annál inkább köteles­ségük a pártoknak a harmóniát keresni, a védekezésre egyesülni. Egység és határozottság ellené­ben egység es határozottság szükséges. Régi bűnök. — Kit terhel a mulasztás vádja ? — A Valkovszky-ügy csak nem akar lekerülni a napirendről. Egyik előző számunkban lerántottuk a leplet egy 1903. évi sikkasztásról, mely az ellenőrző bizottság, de főleg az akkori polgármester súlyos köteles­ségmulasztása miatt eddig titokban, megtorlatlanul maradt. Most egyik laptársunkválaszol e közleményünkre és a sikkasztás elhallgatásáért a fe­lelősséget a képviselőtestületre igyek­szik hárítani, egyben védelmébe veszi Székely Elek akkori polgár- mestert és kijelenti, hogy őt nem terheli a mulasztás vádja. Ezt az állítását laptársunk egy jegyzőkönyvre alapítja, melynek ta­núsága szerint Székely Elek a sik­kasztás tényét megállapító jegyző­könyvet a képviselőtestület elé ter­jesztette 1903. március 24-én és a képviselőtestület azt tudomásul vette. Hát ha ez tényleg megtörtént volna, ha tényleg tudomására hoz­ták volna a képviselőtestületnek a sikkasztást és a képviselőtestület mégis szó nélkül keresztül siklott volna e tény fölött, akkor igazat adnánk laptársunknak és sietnénk a legteljesebb elégtételt szolgáltatni Székely Eleknek azért, mert meg­támadtuk. Csakhogy egészen más­kép állnak az ügyek, mint azt lap­társunk feltüntetni szeretné. A sikkasztás ténye a képviselő- testület elé soha sem került. Soha ott az 1903. évi január 27-iki pónz­Az érc-kakas. i. Megbízhatatlan madár a kakas. Már Péter apostolnak Í3 háromszor okozott kellemetlenséget. Nem csoda, ha Galbosvár uj kálvinista teinplo mának építőjét is megtréfálta. Volt az építő urnák, Barnabás Timót Uramnak nagyon, de nagyon szép leánya, Paula. Afféle szőke csoda, mély tüzű, sötét tekintetű szemekkel, nevetgélő szájjal és mint­egy százezer forint hozománynyal. Az öreg Barnabás sok házat, tem­plomot és kaszárnyát épített. Különben ki nem állhatta a kato nákat. Megcsontosodott 48 as volt. Résztvett a szabadságharcban smint huszárkapitány csodákat müveit, amit maga is legkevésbbé tagadott. Nem tudta később se becsülni azo­kat akik ellen valamikor vitézkedett. Rendes szavajárása volt: — Sok furcsaság van ezen a furcsa világon, de legfurcsább az olyan katona, ki nem a hazának s az alkotmánynak, hanem a szom széd ország császárának esküszik örök hűséget! Kerülte a katonákat, ahogy csak lehetett, még akkor is, araikor a kaszárnyát építette nekik. A galambosvári lovaskaszárnyát is Barnabás uram tervezte. Akkori­ban történt, hogy egy nap beállít hozzá a kiküldött katonai szakem­ber. — Harmatos Gyula főhadnagy — mutatkozott be feszesen a látogató. A műszaki csapatnál szolgálok és .. — Van szerencsém 1 Mindent tu­dok. Műszaki csapat? Hm! S persze azért jött a főhadnagy ur, hogy . . — Az ezredes parancsából. Itt -a megbízatásom. S átadta a hivatalos iratot. — Ismerem. Volt már efféle a kezemben. Nos, hát azért jött, hogy katonai szakvéleményével támogas­son. fiát épitész a főhadnagy ur ? — üt leveles épitész, igenis. Csak azt tekintse bennem. — Es persze ellenőrizni akarja terveimet, felülvizsgálni a munká­mat, helybenhagyni vagy elvetni, amit kieszeltem ? Harmatos Gyula jóvérű magyar fiú volt. Ismerte a vén kurucot s nemcsak a hazafiasságát, hanem a nagy tudását is. xVztán a lányával a szép Paulával, néhányszor táncolt. Tetszett neki a lány, de nem merte megkockáztatni, hogy mint látogató bekopogtasson. Most is csak az épí­tési irodába jött. A hideg fogadta­tás kissé megzavarta, mégis nyájas szeretett volna lenni. De aztán fe­lülkerekedett a büszkesége. — Ismétlem, nem a magam jó­szántából vagyok itt. Ez a hang tehát, ez a barátságtalan hang — tette hozzá nyugodlan — nem en gém illet, hanem az ezredesemet. Magam tán eltűrném, mert tisztelek minden öreg embert, de a följebb valóm iránt, ki nincs jelen, tiszte­letet kérek, tiszteletet az ezredesem parancsának ! Parancs? Nekem ugyan nem pa rancsol semmiféle följebbvaló, még ha ezredes is. — De nekem parancsolt s ha őt képviselem itt, akkor ezt a tisztele­tet magamnak is követelem. Barnabás uram nagyot nézett. El­hallgatott egy pillanatra, miközben a terveket rendezgette az asztalon. Aztán hirtelen megragadta a sziva ros lálcát és odatartotta a főhad­nagy elé ! — Tán rágyújtanánk, — Köszönöm. Munkaközben soha! Az öreg épitész félrelökte a szi­varos tálcát és bosszusnn dörmögte: — Hát fogjunk hozzá a munkához. Átnéztek apróra minden tervet. Megvitatták az alaprajzot, a kereszt- metszeteket, a hosszmetszeteket, — homloktért, az oldalszárnyakat. — Pompás ! Pompás ! Ez az elismerés a főhadnagy szá­jából hangzott el s az öreg ember mindannyiszor édes meleget érzett a szive táján . . . Pompásan haladt a közelebbi is­merkedés, amikor egy váratlan kér­dés ismét zavart okozott. — De hát lássuk csak az egész­ségügyi szempontokat! — Mindenre gondoltam. Ez a pavillonrendszer, melyet én alkal- mdztam először hazánkban. — Jó, jó — szakította félbe a főhadnagy. De az elrendezés cél­szerűbb is lehetne. Itt ujja kell ala­kítanunk mindent. — Halomra döntsem az eddigi müveimet? En nemi Soha! Ha tetszik, dolgozza át maga, de én nem. — Szívesen ! Ha tudta volna Barnabás uram, hogy ez a mohó szolgálatkószség mire való volt ! II. Harmatos Gyula e naptól fogva mindsürübben, látogatott el az épí­tési irodába. És különös, hogy Paula, ki ritkán tekintett be a rajzokkal, gipszmintákkal telerakott szobába: most minduntalan keresett valamit ott a főhadnagy közelében. Barnabás uram nem sokat törődött a leányával. Megbízott benne, mert Paula korán elvesztette anyját s már serdülő kora óta ő vezette a házat. Az apa lázasan folytatta munkás­ságát. Még felében sem volt a lak­tanya építésével, már a galambos­vári református templomot tervezte. Ebbe senkinek beleszólása nincs, semmiféle egyházi szakembert nem Lapunk -4- oldal.

Next

/
Oldalképek
Tartalom