Felsőmagyarországi Hirlap, 1909. július-december (12. évfolyam, 53-103. szám)
1909-09-22 / 76. szám
76. szám (2) FELSOMAGYARORSZAGI HÍRLAP Szerda, szeptember 22 gondolják meg jól odafent, mielőtt kimondanák a végső szót. Mert senki tanácsadója a királynak nem mondhatja, hogy a dinasztia és a nemzet érdekében való lenne, ha az országot újra a teljes koaszba döntenék ! Katonai röpirat. Alkalmam volt átolvasni egy röp- iratot, amelynek cime: „Néhány őszinte szó a katonai kérdések rendezéséről — irta Valaki“. Alkalmam volt megtudni ki ez a Valaki — ifjú nagybirtokos, aki eddig katonai szolgálatot teljesitett és most akar vármegyénk politikai és társadalmi életében részt venni s azért igen méltó ezen első nyilvános fellépése arra, hogy azt figyelmünkre méltassuk, mert a benne megnyilatkozás sok jóakarat és magyar hazafias gondolkozás után Ítélve több mint valósziuü, hogy közügy cinkben jövőre is jóakarattal részt vesz. A röpirat lényege — illetőleg javaslataira most ki nem terjeszkedem, nemcsak azért, mert — mint mindannyian tudjuk — a katonai kérdések most — a jelenlegi országgyűlés teendőiből, tárgyalásaiból ki vannak zárva; de főleg azért, mert ha egy nagy célt akarunk elérni, akkor minden erőnket arra kell ösz- pontositauunk, attól semmit, még gondolatainkat sem szabad elvonnunk, meit a mit másfelé fordítunk, azt a kitűzött célra irányzott erőnkből elvonjuk, azzal magunkat gyengítjük. Így most kitűzött fő célunk, sőt épen mostanra egyedüli célunk gazdasági — még szorosabban mondva pénzügyi függetlenségünk, a bankközösség megszüntetése, a külön önálló magyar nemzeti jegybank létesittetése. a melynek keresztülviteléig egyébre szinte gondolnunk sem szabad. Ezért a katonai kérdések tárgyalásába most nem bocsájtkozom; majd ha azok lesznek szőnyegen — ha élek — hozzá szólok. Most csak a szerző gondolkozásának jellemzéséül kívánok némelyeket röpiratból szó szerint idézni. A ki igy ir: „Az igaz, hogy más államok hadseregei is néphadseregek, hogy azok is ugyanazon elemekből állanak mint a mienk, hogy ott is előállottak a megváltozott viszonyokkal azok a nehézségek és feltételek, mint a melyek nálunk előállottak, de azokban megvan a nemzeti szellem mindent kipótoló, kiegyenlítő, teremtő ereje, ott az eszme lelkesít, a hazaszeretet teremt békés honpolgárokból zordon hadfiakat, szorgalmas, takarékos család-apákból mindent feláldozni kész hősöket.“ „Ha ez igy van, a minthogy igy van, nálunk sem szabad épen a hadsereg harcképessege érdekében üldözni, vagy kiölni igyekezni ezt a térén tőképes nemzeti szellemet, árulásnak bélyegezni a hazafias érzést s illoya- lisnak tüntetni fel a nemzeti eszme megnyilatkozását.“ „De hiába is . . . próbálnák meg akár a Lajtán túl az olaszt, vagy lengyelt, akár nálunk a magyart, vagy tótot az osztrák eszme iránt lelkesíteni.“ . . . Es más helyen: „Ma még inkább mint valaha igaz az és ezt a legutóbbi hadviselések fé nyesen bebizonyították, hogy olyan óriási embertömegeket, a milyen egy-egy modern hadsereg csak a lelkesedés és ihlettség képes neki vinni a pusztító fegyverek gyilkos tüzének. S ha régi kor professionals katonáiból a 12—20 évi szolgálati idő alatt sem lehetett a nemzeti érzést kiirtani, valljon sikerülhet-e ez a néphadsereg tagjainál . . Es tovább: „Nagy baj és nagy akadálya a katonai kérdések sikeres és megnyugtató megoldásának az, hogy a dualismus eszméje és fogalma a valóságban ellentétben van bizonyos körök felfogásával és törekvésével, a melyeknek lényege és célja az egységes és centralistikus Ausztria feltámasztása Wien (Bécs) központtal. Ez a képtelen törekvés . . , csak fantastikus állomnak, hiú ábrándozásnak és a korhadtság lenge tüneményének, bolygó lidércfénynek tűnik fel . . .“ Nincs okunk a szerző kilétét tovább is titkolni — az ifjú Windisch- grátz Lajos herceg. Az idézett sorok bizonyítják, hogy ámbár eddig az osztrák hadsereg tagja volt, annak elfogult gondolkozásából, nemzet-el- eilenes előítéleteiből kiemelkedett; és bizonyítják továbbá azt is, hogy édes anyja ő főmóltósága, a hazafias Dessewffy gróf család sarja és a magyar nevelés és Sáros-Patak várának ciassikus környéke magyar vért, magyar érzést csepegtetett belé, magyar gondolkozást ébresztettek benne. Üdvözöljük tehát a szerzőt hazafias irói és honpolgári körünkben és hogy közügyeink iránt ezentúl is érdeklődjék, mert bemutatkozása után tőle csak jót várhatunk. Matolai Etele. HÍREK. — A perbenyiki ünnepély. A nagy és őszinte siker, kiváló fény és pompa jegyében folyt le szeptember hó 19-én a Bodrogközi Nőegylet nagy ünnepélye, amely jótékonycél szolgálatában állott. A boldogemlé- kezetü dunaünnepóly óta szkepszissel fogad a közönség minden ilyes jótékony látványosságot. Ám ez az ünnepély alaposan rácáfolt minden kishitű kétkedésre. Ez előrelátható volt, mert a rendezés központjában gr. Majláth Józsefné, a jótékonyegylet elnöknője állott, aki — bár elképzelhetetlenül nagy és széleskörű munkát igényelt ennek a nagyszabású ünnepélynek a szervezése — lehet mondani egyesedül és önállóan rendezett mindent és befolyt a leg- jelentékteleuebb intézésekbe is. A geniális grófné köztudomású ügyességének és fáradhatatlan tevékenységének újra párját ritkító jelét adta. Nem újság, hogy igen hálátlan dolog ilyen óriási ünnepély rendezése. Eltekintve a hetekig tartó folytonos szorgos munkától és izgalmaktól, annyi vesződés és sértődöttség jár a nyomában, hogy ember legyen a gáton, aki megbirkózzék velük és akinek kedve legyen hozzá. A per- benyiki grófné, ez az érdekes mágnásasszony, okos tapintatával, példát- mutató agilitásával játszva legyőzte ezeket az akadályokat. Es hogy hetek nyugalmát és kényelmét feláldozta a jótékonycél érdekének, ez csak nemesszivüségóre vall, amely most is igen nagy összeget juttat Bodrogköz szegényeinek. Ez olyan tény, amit a mindig szép számmal akadó — s epével bőven rendelkező ! — kritizálok se tagadhatnak le. — Az ünnepély gerince a parkban rendezett diszmenet volt, amelynek igen szép idő kedvezett. Óriási kö röndön zászlócskákkal díszített hatalmas tribün volt felállítva, ahonnan a közönség kényelmesen nézhette a felvonulást. A virágszeretet, gyermekvédelem, mezőgazdaság, halászat, vadászat, szüret, árvédelem, lenipar, kötődé, szövetkezés, baromfitenyésztés gyönyörűen érdekes allegorikus képekben vonultak fel, egyes csoportok — különösen a virágkocsi) gyermekvédelem, mezőgazdaság, vadászat és kosárfonás — oly szépek és Ízlésesek voltak, hogy felejthetetlen élvezetet nyújtott a szemlélésük. A diszmenetet lovasbandérium nyitotta meg. élén gróf Majláth Józseffel, aki gyönyörű fehér lovat ült : utána mesés diszmagyarban a bandérium tagjai; Mailáth Erzsébet grófnő, Baich Margit bárónő, Mailáth Stefánia grófnő, Vay Jella grófnő, Mailáth Mária grófnő, akik káprázatosán szépek voltak, — továbbá ifj. Mailáth György gróf, Széchenyi György gróf, Vay Miklós gróf, Waldbott Frigyes báró és Baich Mihály báró folytonos tapsoktól kisérve. Az egyes csoportokban gyönyörűség volt nézni dr. Gombos Gáspárnét, Tóth Sándoriiét, Zombori Gézánét, Loy Mariskát, Mitrovics Margitot, Vágó Margitét és Irmát, akik szebbuél-szebb jelmezekben nagy tetszést arattak. A pompázó diszmenet négyszer járta körül a hatalmas köröndöt, de a közönség elnézte volna még sokkal többször is, oly fenséges látványt nyújtott. Egy szó mint száz: a közönség körében általános volt a vélemény, hogy ily pazar szépségű felvonulást még külföldön is ritkán láthatni, mi a legszebb elismerés a rendező grófnőnek, akinek kiváló Ízlését dicsérte a mesés menet. — Az ünnepség folytatása az esti irodába, hogy egv adósunk, valami vidéki korcsmáros, feljött Budapestre és itt korcsmát nyitott. Alkalmas módon be lehelne rajta hajtani a követelést. A címet hamarosan megmondta a bejelentőlap, az adósoknak eme rettenetes ellensége és most már csak arra volt szükség, hogy megtudjuk kinek a nevére szol az italmérési engedély. Ha az asszony vagy valami rokon nevére, akkor kár a fáradságért. Ezt meg kellett tudni és Stein ur, az én akkori főnököm, egy igen elmés és egyben igen egyszerű módot talált ki. A markomba nyomott 2 forintot és azt mondta : menjek el abba a korcsmába vacsorázni. Ha vacsoráztam, mondta, ereszkedjék szóba a csaposlegénynyel, tetessem magam, mintha nagyon jókedvű volnék és nézzem meg ügyesen a falra függesztett italmérési engedélyt. Csöndes, igen csöndes kis utcában volt az a korcsma. Olyan csöndes volt az az utca, hogy szinte a vidéken éreztem magam. Sok esztendő múlt el azóta, sok mindent elfelejtettem, amit átéltem, de arra az estére emlékszem, annak az estének minden mozzanatára igen jól emlékszem. A korcsmában nem volt egyetlen vendég sem. Egy öreg, őszhaju csaposlegény mérte volna a bort, ha lett volna kinek. Keresztnl mentem a söntésen, be a íehérteritékü vendégszobába. Hat íehérabroszos asztal és mellettük senki, de senki. Azaz, hogy igen. A hatodik asztalnál, amely egy ajtó mellett állói, hárman ültek. Egy sápadt arczu éj- szemii, kékesfekete hajú leány, egy szoborszerüen hideg tekintetű asz- szony és egy hat esztendősnek látszó fiúcska. Mintha sírboltba léptem volna véletlenül olyan borzongás futott rajtam végig. Az arcomba vágott a szegénység, a nyomor, a vagyoni romlás hideg levegője. A leány hozzám lépett és megkérdezte, mit akarok. Felelni akartam, de az ajtó mögül, amely mellett az ő asztaluk állott, sziveífacsaró férfizokogás hallatszott. Megdöbbenve ugrottam föl, a leánynak egy pillantása azonban visszakényszeritett a helyemre. A leány valami nyugodt, főlénynyel és öntudattal mozgott körülöttem, mint aki tudja magáról, hogy több az esze és az ereje, mint az egész környezetének. Bocsánatot kért tőlem és bement abba a szobába, ahonnan a zokogás hallatszott. Rosszul csukodott az ajtó és bár behúzta maga után, mégis nyitva maradt. Jól hallhattam, amiut szelíd, szemrehányó, de határozott hangon mondta : — Apám ! A zokogás megszűnt és én kerestem a szeme pillantását, a mikor visszajött. Szembe nézett velem bátran, erősen. Mintha azt akarta volna mondani : — Nincs itt titok, nincs itt rejtély. Szegények nyomorultak vagyunk. Minek is jöttél vendégnek ide, ahol a balsors a házigazda. Néhány pohár bort ittam. A csapos legény behozta a szobákig, de az asztalomra a leány tette. Olyan fehér volt a keze és oly gyönyörű, karcsú ujjak fogták át a poharat, hogy amikor letette elém, önkéntelenül mélyen meghajtottam fejemet. Olyan volt ez a mozdulat, mintha mélységes hódolattal meg akartam volna csókolni az ujjait. A második pohár bornál már a tenyerembe hajtottam a fejem, de a rettenetes csöndbe, amely megülte a szobát., még a busulás is nehezen ment. Még a kis fiúcska is oly csöndes volt, oly természetellenes csöndes. Az asszony pedig olyan mozdulat- iatlanu! ült és oly mereven nézte egy könyv lapjait, mintha fölöslegesnek tartana ezen a világon minden mozdulatot. Nem bírtam tovább, valami fojtogatta a torkomat. Talán rossz volt a bor, talán sírni szerettem volna Elmentem. Mikor a zavarban lévő ember bizonytalan lépéseivel keresztül botorkáltam a söntésen, az ut- czára nyíló ajtó mellett szemembe ötlött az italmérési engedély. Hiszen ezért jöttem, jutott az eszembe és hirtelen odafordultam, hogy jói megnézzem. Elolvastam, a férj ne vén volt, tehát holnap lehet árve- Teltetni. E pillanatban forró vérhullám tolult az agyam felé. Ereztem, hogy valaki néz. Visszafordultam. A leány ott állt a hátam mögött. A piilatása nem volt ijedt, hanem mélységes bánattal teli és szemrehányó. Hát ezért jöttél te is, ezért a tetetés, ezért mutattad a szemed nézésével a részvétet hogy belop hasd magad a bizalmunkba, hogy. Nem folytathatta az a gyönyörű két szem, amit mondani akart, mert a fiúcska megjelent a vendégszoba ajtajában és panaszos hangon szólt: — Margit, apuska megint sir. Kibuktam az ajtón, mint egy részeg és mentem, utcán le, utcán fel, keresztül-kasul, egészen reggelig. Látja Spitz ur, ha árvereltetni akarok, mindig eszembe jut az az este. a zokogás az ajtón túl, az a kis csöndes fiúcska és az az öreg, szotalan csapos legény. Es a leány, a leány ? — kérdezte Spitz önkéntelenül is gúnyos mosolyra torzítva el arcát. — A históriát, azt hiszem, — szólt Leitner — igen sokszor el- montam már, de a végét sohasem. A leány, Spitz ur, az én feleségem. Pogány Mihály.
