Felsőmagyarországi Hirlap, 1903. július-december (6. évfolyam, 52-100. szám)
1903-12-24 / 100. szám
100 szám (2) FELSOMAGYARORSZAGI HÍRLAP Szombat deczember 24. fiz ije, a? es^me. Barmok közt született a betlehemi jászolban — igy szól az irás. / Nélkülözések, üldözések közt nevelkedett, tanult, majd tanított, csodákat tett, keresztre feszit- tetett. Ez volt földi pályája. Ha úgy vesszük: az eszme születése. Mert nem akkor született, midőn világra jött, de akkor, midőn meghalt. Született magának, édes anyjának, barmok között, pásztorok társaságában, meghalt, hogy megszülessen — az egész emberiségnek. A születésre halál következett, de a halálra feltámadás. Halálában meghalt önmagának, feltámadásában megszületett — mindannyiunknak. Meghalt a. világnak, megszületett az örökkévalóságnak. Az eszme levetette porhüvelyét, a múlandóság köntösét s felöltözködött az örök élet mezébe. cs azóta parancsol a világ hatalmasainak, császárjainak és a koldusoknak egyaránt. Meghajol előtte a földi lét forgandósága, mert 6 a lélek hatalma, a nagyság, szeplőtlenség, boldogulás örök kútfeje: az ut, igazság és élet. A mikor született, nem tudott róla a világ. Pedig a világnak született. Nem tudtak róla a császárok. Pedig az ő számukra is született. Nem tudtak róla a hatalmas rómaiak. Pedig az világbirodalmuk romjain lett a világ láthatatlan feje. Mulattak, dőzsöltek, mámorban úsztak mindezek. Hatalmuk megtörhetetlennek látszott. Meghódolt előttük minden, ember és állat, pénz és művészet, ipar és, tudomány. Róma a világ ura volt. S ime a tetőponton ... ingott meg uralma a lelkek felett. Kívül fény, pompa, dicsőség volt minden. Belül sötét, szegény, életunt, céltalan, puha, rothadt. . . S megszületett az ige, az eszme, a mely a dobzódó, korhadt világ felett, amelyben sok volt a hiúság, semmi a való, életet teremtsen : az igazság uralmát. A római birodalom: a fegyverek uralma volt, az ő hatalma az eszme győzedelme. A császárok városában a rang, cim, túlhajtott élvezetek, rabszolgaság, patriciusi gőg, pénzen vett szerelem dőzsöltek; az ő országában az egyszerűség, az önfeláldozás, az egyenlőség és igazi emberszeretet emelkedtek a magasba. S az első bizonyult gyengébbnek. A trónok összeomlottak, az eszme diadalmaskodott. Az elsőt a föld termette, az utóbbit az ég küldötte. Az pedig hatalmasabb a földi álisteneknél. ts azóta az eszme kormányozza a világot. Trónok azért most is vannak. Fegyverekre alapított birodalom is áll még. A császárok városában dőzsöl a hatalmi vágy, a cim, a rangkórság, emberi hiúság, a lelkek rabszolgasága. Kívül fény és pompa minden. Hatalmuk megdönthetetlennek hiszik. Meghódol előttük minden: ember és állat, pénz és művészet, ipar és tudomány. A császár kardjára üt s büszkén kiálltja az eszmének: soha, soha, soha! S mindez hiába! Mert belül sötét, szegény, életunt, céltalan, rothadt, pusztuló tákolmány. S mert már megszületett az ige, az eszme, mely e dobzódó, hatalmi tultengésben őrjöngő, ostoba korhadt világ felett űj életet teremtsen: az igazság uralmát. Megszületett az ige szegény pásztorok közt, s nő, nőttön nő, halad előre győzedelmesen. Útjában feltartóztatja a fegyver, a pénz, az árulás, az erőszak, börtön és a bitófa, de meg nem állítja semmi sem. Keresztre feszitik a megváltót, megölik az apostolokat, szétszórják a tanítványokat s minden üldözés után, minden csepp vér nyomán ujerőre kap, megsokasodik, bátorsága éled s igazsága felemelkedik. * * * „Ne féljetek, én veletek leszek a világ végezetéig“! mondá ő. „Ne féljetek és higyjetek s e hitben erősödjetek és tisztuljatok meg.“ S el fog jönni az idő, mikor a Megváltó szózata végig harsan diadalmasan: „Kelj fel én nemzetem és járj: a te hited megszabadított téged“! Lengyel Zoltán. A HASBESZÉLŐÁ (jtíenenius ;%ippa*) epigrammáiból.) Jog ellen lázadt Izrael egy törzse S mikor szétfutott a harcban megtörve, Egy hídon mindenkinek útját állták S az őrök sorra rendre megvizsgálták,j Fölismerték ejtésén egy betűnek, Ki vált ellenné és ki maradt hűnek. Szibóleth-et mondott minden igaz, Sibóleth-ü\ ejtette aki gaz. Népem figyelj! neked is van egy jel[szód, Mely az ily kémlelésre biztos egy [mód. Óh hány említi mindig a hazát S e címen kéri tőled igazát. De figyelj csak jól: egy halk sziszéig*és- — S nyomban sejted, mi hamis az egész, Rájösz mihamar, ki a hasbeszélő, Azt is megérted, tőled mit remél ő — Elhitetné, ,iogy gondja a haza, Pedig eszében nincs csak a hasa. /AEZEI ERNŐ. iß Aggodalmak. (ME.) Utón útfélen s a napi lapokban is sokat — legtöbbet hallunk és olvasunk pártunk ország- gyűlési vezére magatartásának kárhoztatásáról. Kicsinynek vallom magamat úgy arra, hogy elitéljem, valamint arra is, hogy megvédjem; de nézetemet, meggyőződésemet a nyilvánosság előtt is megmondom, kifejtenem — van jogom. A hosszú küzdelem azon indult meg, hogy a katonai körök oly követeléssel léptek fel, amely tőlünk emberben és pénzben igen nagy áldozatokat kívánt; és kormányunk ezzel az országgyűlést meglepte. Ha ezt az általános választások *) A szerző „non de guerre-je politikai célzatú gúny verseinél. alkalmával tudják a választók, — ha e kérdés felől a képviselő- jelöltek választóik előtt nyilatkoznak és ha a választók mégis oly többséget küldenek a képviselőházba amely azt megszavazza : a kissebbségnek nem lehetett volna más feladata, mint ellenezni a meddig lehet, de obstruálni nem lett volna formai jogalapja, — nem is tette volna azt. — így azonban teljes joggal tette amit tett. A hosszú kemény harcz alatt el is értük közvetlen célunkat : a nagy követelés elejtetett. A hatalom azonban —• (mint ez már rendszerint igy szokott lenni) - - az engedéssel.most is elkésett, addig, amikor már a nemzet ellenkövetelésekkel lépett fel, az úgynevezett nemzeti követelésekkel a hadsereg dolgában, amelyeket itt elősorolnunk felesleges és a melyek közül legerősebben kidomborodott a magyar vezényszó», annyira, hogy most már szinte ez lett a sarkpont, amely körül forgunk. Es fontosságát a legmagosabb fokra nem az ellenzék emelte, de a szerencsétlen Chlopy hadparancs. Valamint a parlamentben, úgy itt a vidéki tanácskozásokban és a hírlapokban is kerülendőnek tartom a király megemlítését, mert itt párt vitatkozik párttal, a királynak pedig a pártokon kívül a pártok felett kellene állania, — sajnos, ha nem úgy van, de — »tu l’a voulu George Dandin.« Ha e hadparancs elmarad — amelynek fogalmazója minden esetre rósz tanácsadó volt — mi is bizonyos gyengéd figyelem révén még egy időre elhalgathat- túnk volna vele, de igy 1 . . , Azt elhallgatni, hogy nekünk a vezényszóhoz, azon hadsereg nyelvéhez, amelyben a mi fiaink szolgálnak, esetleg harcolnak, vérö- ket ontják — semmi szólónk: ezt magunkon hagyni lehetetlen. Ha tehát a magyar vezényszót most megnyernünk lehetetlen, csak hozzászólási jogunkat kellett biztosítanunk, csak azon állítást kellett minden áron lerontanunk, hogy semmi közünk bele. E nélkül csakugyan nem volt szabad leszerelni. T ÁR C Á Művész szerelem. A í'elsőmagyarországi Hírlap eredeti tárcája. Irta : Rosenthal Gyuláné. Hideg, nyirkos köd kavargóit lomhán elnyúlva a főváros sikamlós utcáin. A gázlángok sugarai nem bírtak áthatolni a nehéz gomolygós tömegen ; minden egyes lámpa körűi halvány fénygömb képződött, melyben sötét alakok surrantak ide s tova. Az utcák pezsgős élete úgy nézett ki felülről nézve mint egy óriási aquarium zöldesszürke víztömegének mélye, tele fantasztikusan rejtelmes alakokkal. Bennt a barátságos, meleg szobában terített asztal.mellett összegyűltek a jó barátok, hogy bor s vidám beszélgetés közepette, amúgy legé- nyesen ünnepeljék karácsony ünnepét. Mindmegannyi vidám, vigkedélyü bohém ifjú. S ez ifjú arcok közűi kivált az agg „Mester“ ráncokkal barázdált arcával, tiszteletreméltó ősz fürtökkel. Vígan csengtek a poharak. A jó hegyaljai megoldá a j nyelveket és érdekesnél-órdekesebb {kalandjaikat, mulattatós anekdotákat mesélgettek el egymásnak a múzsa tüzesvérü kiválasztottjai. „Mester, — fordúlt egy villogó szemű, fekete bajuszú ifjú a lassan füstölgető aggastyánhoz, — Mester, beszéld el nekünk első szerelmed történetét! Mint egy kórusban visszhangozták e kérelmet a többiek, és az agg művész halkan s elgondolkodva, von- tattan kezdte : „Első szerelmemet meséljem el? Az elsőt? Az én első szerelmem az utolsó is volt, az örök szerelem. Ti csodálkoztok ugy-e? Hogyan is foghatnátok ti fal, e romlott kor elfajult gyermekei, akik minden fellobbanó szalmatüzet szerelemnek neveztek, hogy van egy érzelem, mely ha egyszer befészkelte magát a szívbe, onnan többé ki nem űzhető, és ez az igazi szerelem ! Ti nevettek most. De akkor, amidőn én még ifjú valók, akkor még tudtak igazán szeretni. Akkor még tudott a férfi, de tudott a nő is ideált, eszményképet alkotni magának^ a melyet meg is talált, mert régente mások voltak az emberek. De most? Ha vissza gondolok a letűnt korra, és összehasonlítom azt a maival, méltán sóhajtok fel: 0 tempóra, o mores ! A kollegák egyértelműen össze- néztek és csendesen elmosolyogtak. Szokása volt az öregnek ócsárolnia a mai kort, dicsérni a régi jó időket. — Enfin, térjünk hát a dologra!: Fiatal voltam. Telve ambícióval, lelkesedéssel, rajongással csüngtem hivatásomon, a legtisztább dicsvágy vezette ecsetemet. Ábrándoztam di- dicsőségről, babérról, álmodoztam az egész világ elismeréséről és büszkén dobogott szivem azon goudolatra, hogy hazámnak dicsőséget fogok szerezni. Imádtam a szépet. De nemcsak a formák tökéletességében kerestem a szépet, hanem a szívben, a lélekben is alkottam magamnak egy titkos eszményképet — és megtaláltam ! A*miut hogy akkor mindenki megtalálta ideálját, mert minden nő egy-egy ideál volt 1 Mondom megtaláltam őt! Sűrű sötét hajának fonatai, mint egy korona ékesítették szép fejét, finom üde arcán a melankóliának egy neme honolt, a szemeiben, azokban a sötétkék csillagokban ott ragyogott az a láng, mely lázba hoz, de ott égett a legtisztább, szinte földöntúli tűz, mely előtt megalázva porba hullunk. Oh olyan volt, egészen olyan, mint a minőnek én képzeltem, és midőn először szemközt álltunk, a midőn szemünk először találkozott, e pillantással két lélek szerelme villant össze, olyan szerelem, mely nem hamvad el soha! Pedig már asszony volt. Asszony, leláncoíva erőszakkal egy emberhez, akit nem szeretett, mig szive egész melegével egy másikért hevült. De becsületes volt mindkettő. Tudták, hogy kevés remény van számukra, és mig az asszony szótlanul hordotta szivében az emésztő lángot, addig én ezerszer és ezerszer kikeltem a végzet ellen, a mely ily mostohán bánt velem. Gyűlöltem azt a köznapi embert, aki az én bálványomat bírta. Hányszor voltam azon a ponton, hogy odarohanok hozzá, felfedem előtte a titkot és ha máskép nem, hát erőszakkal veszem el tőle a meg nem érdemelt kincset. Nem volt rá szükség. Megelőztek,
