Felsőmagyarországi Hirlap, 1903. július-december (6. évfolyam, 52-100. szám)
1903-10-31 / 85. szám
Hatodik év 85. szám. Sátoraljaújhely, 1903. Szombat, október 31 POLITIKAI ÚJSÁG. Megjelen minden szerdán és szombaton este. Kéziratokat vissza nem adunk. Szerkesztőség: Vekerle-tér 502. Felelős szerkesztő: Dr. Búza Barna Előfizetési ár: egész évre 10 korona, félévre $ korona, negyedévre 2 korona 50 fillér. — Egyes szám ára 10 fillér Kiadóhivatal: Landesmann Miksa és Társánál. Wekerle-lér 502. Hirdetéseket » legjutinyosabb irban kőaiilnk. fi jegyzőkről a jegyzőkhöz, Akárhogy megrontották is mindenféle törvényekkel, még ma is igen fontos, igen szép, igen ne mes a jegyzők hivatása. A jegyző, a falusi nép jogi tanácsadója, vezetője. Minden bajában először hozzá fordul tanácsért'a nép. Egyenetlenségeiket kiegyeztetheti, ok nélküli perlekedések költségeinek elejét veheti, az embereket praktikus, gazdaságos, józan életre szoktathatja. Hazaszeretetre, becsület- érzésre, felekezeti békességre taníthatja. Egy jó jegyző, aki helyesen fogja fel hivatását, aki igazán a nép javát akarja, áldása lehet az egész vidéknek, amely vezetőjévé választotta. Állandóan s közvetlenül érintkezik a néppel, neki van első sorban módja a nép lelkére, életére hasznos befolyást gyakorolni, a népet a becsületes boldogulás helyes utján vezetni. Mert lehet a mi népünket vezetni, tanítani. Csak jól kell vele bánni, csak a nyelvén kell szólam’ hozzá. Épen a közvetlen, folytonos érintkezésnél fogva a jegyző irányíthatja legkönnyebben a nép politikai viselkedését is. Ha jó a jegyző, akkor hallgat rá, benne bízik a nép, s követi őt a választáskor is. Ha nem jó, akkor meg fél tőle, s nem mer ellene tenni. A választásokba való ez a nagy mértékű befolyás teszi a jegyzőket hatalmas tényezővé a politikában, úgy hogy a nemzet politikai állásfoglalásában a jegyzőknek van a legnagyobb része Ezt a nagy befolyást módjukban volna a jegyzőknek a nemzet javára hazafiasán felhasználni. Módjukban volna, mert hiszen a jegyzők állása még ma is teljesen független. Nem a felsőbb hatalom nevezi ki, hanem a közönség választja. Amiből erkölcsi törvények szerint következik, hogy nem a íelsőbb hatalomnak, hanem az őt megválasztó népnek a javát, érdekét kell szolgálniok Törvényes kötelességeit pontosan teljesítő jegyző nem félhet senkitől, mert annak nem árthat semmiféle hatalom Miért van hát mégis, hogy a nép által választott, s felfelé teljesen független jegyzői kar az önállóság s bátor, hazafias, szó- kimondás helyett a mindenre kész szolgalelküség szánalmas példaképe lett A Miért hogy ebben a karban, amely olyan gazdag tárháza a jeles tehetségeknek s a nemes hazafiságnak mégis alig akad ember, aki egyenesen, bátran ki merje mondani a meggyőződését s azt becsületesen kövesse. Mert sokkal jobban ismerem és sokkal többre becsülöm a vármegye jegyzői karát, minthogy ne tudnám, hogy ennek a derék karnak, túlnyomó nagy többsége ■\ magyar függetlenség elvének meggyőződéses hive. Hogy is lehetne máskép? Magyar jegyző, aki öntudatos szemmel, komoly intelligentiával figyeli az ország állapotát, magyar jegyző, aki magyarul érez, magyar jegyző, aki Magyarország szabadsághősök vérétől pirosló történetét ismeri: lehet-é más, mint függetlenségi párti? Mig meg nem bomlanak a természet és az erkölcs törvényeinek, mig meg nem mérgeződik ez a Kossuth nevétől ittasult magyar levegő, mig meg nem fertőződik a magyar anyák hazaszeretetre nevelő teje, addig nem lehet, hogy értelmes, becsületes jó magyar emberek ellenségei legyenek a magyar szabadságnak. Igenis, nagyon csekély és szánalomra méltó kivételt leszámítva, a mi jegyzőinknek is túlnyomó többsége lelkében igaz függetlenségi párti! S ugyan kinek volna módjában ezt a hazafias meggyőződését bátrabban, szabadabban nyilatkoznia, mint a jegyzőknek? Van-é függetlenebb ember, mint a jegyző, akit községeinek bizalma választ a község vezetésére, s aki ezért senkinek se lekötelezettje, csak annak a népnek, amely őt jegyzőjévé választotta. Annak a népnek pedig nem csak avval tartoznak, hogy jól kezeljék az ügyeit, de avval is, hogy jól neveljék, jól világosítsák fel, jó irányba vezessék a po litikai dolgokban. Mert a falusi népnek ilyenekben alig van más vezetője, mint a jegyző. S amely jegyző benső- leg függetlenségi meggyőződésű, s mégis a kormánypárthoz vezeti az embereit, az megcsalja ezt a jó népet, amely becsületes bizalommal hisz neki és követi őt, s amelyet tudva rósz, hamis útra kalauzol. Az ilyen jegyző rútul visszaél avval a bizalommal, amely őt jegyzővé tette, az ilyen jegyző bűnt, nagyon súlyos bűnt követ el választói ellen, mert avval hálálja meg bizalmukat, hogy tudatosan félrevezeti őket, az ilyen jegyző méltatlan arra a díszes állásra, amit betölt. S vétkezik hazája ellen is, mert jobb meggyőződése ellenére segédkezet nyújt hazája megrontásához, hazája szabadságának elfojtásához. Nem hiszek a jegyzők közt olyan romlott, olyan lelkiismeretlen embert, aki nem érezné ilyenkor, hogy bűn, amit cselekszik, s akinek nem fájna annek a bűnnek az öntudata. Miért teszik hát mégis ? Mert félnek, mert tele vannak valami babonás, öröklött és nemzedék- ről-nemzedékre szálló félelemmel a megyei hatalom iránt, amelyet ezerszer olyan nagynak képzelnek, mint amilyen valóságban. Pedig bizonyos meggyőződéssel mondhatom, hogy semmi okuk T A RCA. Halottak napjára. A Felsőmagyarországi Hírlap eredeti tárczája. Motto : „memento mori.“ — Csend van. Halálos csend. * A tarka tuárványkövek honában vagyunk. Siri csend fogad bennnün- ket, amilyen csak a holtak birodalmában uralkodhatik. Elsárgult, elbarnult levél hulldo- gál a' fákról le a földre, amely még zöldéi itt-ott, de virágnak nyoma nincsen. Lassan, csendesen esik az eső a lombatlan ágakra, amelyek mindmegannyi kiaszott kar merednek az ég felé, kétségbeesve e pusztulás s gyász felett. Az ágak közt pedig mintha csendes lomhasággal aláereszkednék egy nagy szürke fátyol, mely most eltakar, elrejt, napsugarat dérit. Mindenütt kietlen homályosság. Csend borul mindenre, temetői né maság. Még a levél is halkan zizzen, mikor leszáll a földre többi társai közé, melyek ott feküsznek már átadva az enyészetnek. Az őszi eső finom cseppjeinek zenéjébe belesuttog a fák közt bujkáló "szellő. Mindez bus, panaszos melódiává olvad össze a nagy temetkezésnél, a hervadás örök megsemmisülés változatlan Ítélete felett. Szép vagy természet ébren élted zenithjén, s haldokolva egyaránt!! A szomorú fűz lehajlott ágait meg-megzeregteti egy „felsőbb“ titokzatos sóhaj, mely mintha Csupa rég eltemetett vágyak, múltak kövébe verő sóhajok, összetört remények, s a hiába folytatott küzdelmek tragikus és komikus diszona- nánciáí vegyülékéből állana. Egy lágy mollakkord az egész — s alig hallhatóan suttogja fülünkbe: „memento mori, vagy victus!“ Ahogy lassan elhaladtam a sírok között, úgy elszorult a szivem. Valami nyomasztó fojtó érzés nehezedett reám. Végig tekintve e csendes misztikus világban : egyedül láttam magam, Mintha körülöttem csak a holtak lelkei lebegnének. Összerezzentem valahányszor megroppant valami a lábaim alatt. Milyen gyáva is lesz az ember a halál birodalmában ! Csüggedten bolyongtam a hantok között. Mintha az egész hegyláncolat szakadt volna a lel kemre. A megsemmisülés sötét szellemének karjai öleltek át. a porba hulló ember csúfos gyengesége fogott el. Mi is a mi létünk? Pillanatnyi buborék, mely támad és elvész egy érintés alatt? Hát az eszmék, a nagy célokért való küzdés, a szenvedések jajs^ava — eltiport féreg nyöszörgése ezek? S az a néhány évtized, mit átlengünk, az egész pályafutás ? Azontúl semmi. Üres sötétség. Hát az a koporsó födelén dübörgő göröngy j raja, túl zúgja a mélységtől az Isten- I hez kiáltók szavát? A „nagy“ ember elvesző porszem a természet végtelen ölén? Az isteni szikrát elfojtják a koporsóra hulló rögök, hogy ne világítson, ne melegítsen többé? A kék menybolt csak káp- rázat, hideg, magas és egyéb semmi. Beljebb hatolva a temetőbe lázas készülődést szemléltem. A halottak csendjét is megháboritja kis idővel az élet zaja. Tatarozzák a sírokat. Az élők megemlékeznek azokról, akik már elköltöztek, akik valamikor az életviszonyok ezernyi szálával voltak lelkükhöz fűzve. A halottak magasztos ünnepére készül az emlékezet 1 Hogy a megpihentek ezt a tiszteletét mennyi kópmutatás és hival[ kodás fertőzi, nem kutatják. Minek is ? Hiszen a tudós górcsőve a kristálytiszta forrásból mentett pohár vízben,, nem mutat-e temérdek miaz- mát? És melyik az a szomjúságtól gyötrődő vándor, ki ne vágyódnék üditő csepjei után? Az emberiség is nehéz földi bolyongásában át-átsuhan képzeletével a kettős lét titokzatos mesgyójón, s megtisztulni vágyik a kegyelet habjaiban. Hát csak hántoljuk fel azok sírját, akiket szerettünk! Díszítsük fel sirjokat „nefelejts“ koszorúkkal. — Akármi virágból fontuk is, csak „nefelejts“ koszorú az. Es a mikor a szent estén a siri hantokon kigyul- nak a mécsek milliói, hadd lobogjon agyunkban is elevenen az emlékezés fáklyája! A megpihent betegek pedig odalenn álmodnak a jövő kikeletről, s álmuk édes . . . * Pár nap múlva ismét ünnepélyes némaság honol majd a halál birodalmában. Csend lesz, halálos csend. A tél is közéig. S ez a némaság az örök természet: —^imája Rosenthal Gyuláné. 1 Műkedvelők részére Lővy Adolf könyv- és papirkereskedésében. Lapunk 6 oldal.
