Felsőmagyarországi Hirlap, 1903. július-december (6. évfolyam, 52-100. szám)
1903-09-19 / 74. szám
74. szám. (6) FELSŐ MAGYARORSZÁGI HÍRLAP Szombat, szeptember 19, „Succedunt növi, veteres migrate coloni!“ „Az az igazi vak, aki látni nem akar“. Igazi vak az, aki látni nem akarja, hogy a magyar nemzet Függetlenségi eszméje, vágya, mint a hosszú sötét éjből előtört napsugár, bevilágítja a magyar eget. Nincs ép eszű, érző szivü ember ebben a hazában, akinek lelkében nem él azon hő vágy: hosszú századok óta szolgai alárendeltségben sínylődő nemzetét önállónak, függetlennek láthatni \ És nincs az a gondolkodó faj, mely 1 be ne látná a megnyilatkozó jelekből, hogy a nemzet millióinak ezen! szent vágya és óhajtása most ért azon időponthoz, ahol megvalósulnia kell. Itt az idő, most vagy soha! A nemzet, mely a szerencsétlen osztrákokkal való házasságának ideje alatt, sokszor fegyverrel próbálta meg a soha el nem adott jogainak visszaszerzését, most azon időponthoz ért, midőn elkobzott jogait, a törvénykönyvvel kezében, hivatkozva a müveit népek jogérzetére, követeli vissza. És követelje is! El ne rettentsen senkit közülünk holmi Tisza István-féle vészmadarak golyóval és akasztófával való ijesztgetése. Menjenek ők a maguk utain. Az olyan ijesztgetések csak arra valók, hogy láttassák velünk: milyen keserves lemondaniok a zsíros fazekakról, a közgazdasági tevékenységről. No de hála Istennek, hólyagba tett kukoricaszemek csörgetésével, Tisza István és a többi ószeres rémlátásaival megijeszteni a függetlenségi pártot már nem lehet, nem lehet sehol a hazában, de nem lehet különösen Zemplénvármegyében sem. Zemplénvármegyében, az ószeresek pártja, vagy amint ők nevezik magukat: a szabadelvű párt, erkölcstelen üzemeivel végképpen lejárta magát, az ő dicsőségének lefújtak már. A jövő választás meg fogja mutatni, hogy Zemplénvármegye expiálni fogja bűneit és mind olyan képviselőt fog küldeni az országgyűlésre, akik a függetlenségi zászló alatt fognak küzdeni a Rákóczi, a Kossuth és a többi jobbjaink igazaiért. Ebben a szent hitben élünk, élni akarunk és fogunk. Mert: „Succedunt növi, veteres migrate coloni Öreg honvéd. »Magasan leng a szabadság zászlója « Olyan a lengése, lobogása, édes három színének ragyogása, mint egy szép álom. És igazán, ha visszagondolunk a közelmúltra, s azután rátekintünk függetlenségi körünk hatalmas tábortól körülrajongott, diadalmasan lobogó zászlójára, szinte- szinte úgy érezzük, mintha álmodnánk. Mesébe való az, ami azóta történt Zsarnoki kortesuralom átkozott sötétsége borult Kossuth Lajos vármegyéjére. A megváltók születése által megszentelt föld, a négyszázados szabadságküzdelmek vezérvármegyéje szédítően, képzelhefetlenül mélyre sülyedett. Mintaképe lett a legszolgalelkűbb labanc vármegyéknek, gúnyja dicső múltjának, szégyene önmagának. Szabadon gondolkozni, szabadon szólani aiig mert valaki. A főispán gondolkozott mindenki helyett, a főispán akart és tett mindenki helyett, a főispánnak volt elve és meggyőződése mindenki helyett. S jaj volt annak, aki más elvet mert vallani, aki a főispán ellen mert szólani! Mintha Metternich uralkodott volna Zemplénben : titkos kémekkel volt tele a vármegye, akik kilesték az emberek gondolatát is, s aki szólt, először remegve nézett körül, hogy nincs-é a közelben egy kém, aki kihallgatja s beárúlja a főispánnál. így terjedt a sötétség, a szol- galelküség, igy veszett ki az emberek leikéből a férfias akarat, testéből a hátgerinc, hogy nem tudtak már egyenesen állni, hanem csak alázatosan görnyedni a hatalom előtt. Földig hajló engedelmes szolgák gyülekezete lett abból a vármegyéből, amely valaha kidobta a törvénytelen ujon- cozást erőszakoló főispánt. Ma pedig diadalmasan száll végig Zempl invármegye ősi földjén Kossuth Lajos lelke, s ijedten hátrál előtte a feketesárga szolga- lelküség, S Ujhelyben, a rabszolga Ujhelyben kibontva leng a függetlenségi eszmék háromszínü zászlója, — körötte lelkes, elszánt, bare rakész polgárság, amely nem törődik már a hatalom parancsával, bosszújával, nem rejti remegve gondolatait, hanem bátran kiáltja Kossuth Lajos nevét, s megy rendületlenül előre az úton, amit nem főispán! p mancs, de becsületes magyar szívének sugallata jelöl ki előtte • a szabad magyar haza megteremtésének útján. Hál nem olyan ez a változás, mintha álom volna? Mintha csak elgyötört rabszolgalelkünk álmodna a szolgaság kemény kőpárnáján függetlenségről, szabad küzdelemről. Pedig nem álom. Valóság, élő, I biztató, lelkesítő valóság' a zászló is, amelyen Rákóczi és Kossuth képe ragyog, a hívek tábora is, I akiknek szívében Rákóczi és Kossuth neve él. S mindezt a csudás változást, | ezt a hatalmas újjászületést nem fegyver, nem emberi munka idézte elő, hanem egyedül az eszme emberfeletti hatalmas ereje. Úgy jártak a mi apró zsarno- ! kaink is, mint a világ nagy des- potái: erőszkosságukkal ép az ellenkezőjét érték el annak, amit akartak. Gyarló emberi gondolkozásukkal, zsarnoki elbizakodottságukkal azt hitték, hogy hatalmuk elég lesz a szabadság eszméjének az eloltására, megölésére. — Porban járó lelkűk nem tudta felfogni az j eszme erejét és hatalmát, nem tudták megérteni, hogy nincs j annyi hatalma a világ minden zsarnokának, amennyivel az eszmék egy parányát meg lehetne semmisíteni Ez a mi szép zászlónk lobogva hirdeti, hogy a mi eszménket megölni nem lehet, hogy a mi eszménk győzni fog, mert győznie kell Nagy gondolatokat, nagy eszméket, szeret megtestesiteni az ember, hogy igy külsőleg is hódolhasson nekik. A mi zászlónk a magyar füg- ! getlenség eszméjének megteste- sitése lesz Kossuth Lajos földjén Őrizzük, kövessük avval a szent rajongással, amelylyel dicső hon védeink vérüket ontották ott, a hol a szabadság zászlója lobo- ígott. Mert csak úgy lehet boldog magyar hazánk, csak úgy lehetünk boldogok mi és csak úgy lesznek boldogok utódaink, ha követjük ennek a zászlónak az Útmutatását. Ez mutatja nekünk a jövőt, ez mutatja az egyetlen igaz és helyes utat. »Ez a zászló, amely nem csal, nem ámít«. Búza Barna. Hangok az éjben Bolyongtam az utcán. Agyamra, mint valami nehéz pára nehezült a „válság“-gaj foglalkozó lapok sötét rajza a haza állapotáról, közviszonyaink siralmas voltáról. Nehéz bánat, vagy tán csak sejtelem, sötét álmok, tépett remények, megcsúfolt „Turul madár“, sülyedő hajó, lázképek egymást űzték, hajtották lelkemben, űzetve a tehetetlen kétségbeesés ideges nyugtalanságától. Kossuth Lajos szobrához értem. A szobor hideg kőarcán valami árny borongott. Szemei a messze Nyugatba merültek elkémlelve, vizsgálódva. Leültem a kőpárkányra. Néztem a magasban úszó sötét fellegeket. Eltűnődtem . . . Vájjon mit rejtegetnek méhökben azok a sötét felhők? Jótékony esőt a szomju földnek, vagy földrengető zivatar villám-nyilait ? Eltűnődtem . . . Vájjon azok a sötét fellegek, melyek hazám politikai egén tornyosulnak, mit rejtegetnek? A „megbünhődött múlt“ enyhítő eső cseppjeit-e, melyeknek nyomán szép szivárvány támad, vagy az állam-épület alapjait is megrengető iszonyú zivatart . . .? Néztem a szoborra, hogy arcáról jóslatot olvassak, mely megnyugtassa kételyek közt hánykodó lelkemet. A szobor arcán a gond fátyola . . Lelkem hánvkódott a kétségek között ... A távolból egy-egy menydörgés moraja jut hozzám. A távoli vihar egy-egy láng-pillantása látszik. Vihar lesz . . . ? Mily borzasztó ilyenkor a magány, ha nincs senki, kivel a veszély rettegéseit megoszthassuk, ha nincs egy baráti kéz, mely visszaadva a kéz- szoritást: megacélozza túlfeszített idegeinket. Egy házban — mely felett villámhárító őrködik — az egyedüllét is önnyugalmat, bátorságot biztosit, mert érezzük, tudjuk, hogy felettünk egy erő őrködik ; ha baráti kéz nem nyúl is felénk, el nem lankadunk, kétségbe nem esünk. Nemzetem nagyja, nemzetem atyja: Kossuth Lajos, a te szobrod is mind egy-egy villámháritó a nemzet felett! A hol a te szobrod áll, telítve a föld, telítve a lég villamossággal — haza- szeretettel. A ki hozzád lélekben közelít, megedzed lelkét s telíted a hazaszeretet szent tüzével. Portested már elporladott, de szellemed itt él buzdítva, ha kell, lelkesítve közöttünk. Szobrod hazaszeretetet sugárzó, nemzeted felett őrködő villámháritó.Emeljetek szobrot a Nagyoknak! Emeljetek szobrot: Kossuth Lajosnak! Minden, mi nevében, szellemében történik : áldást hoz a hazára; mindaz, mi nélküle, ellene történik: átkot, viszályt rejt magába. Nem rettegnek, nem félhetnek, nincsenek egyedül a ház lakói, melyen villámháritó őrködik; nincs egyedül, nem retteghet a nemzet a megsemmisüléstől, mely felett Nagyjai őrködnek, kiket népe megért, kiket népe nem feled. Felocsúdtam elmélkedésemből. Felálltam, körülnéztem. Az ég sötét kárpíjtaí meghasadtak. Az égboltról a hold jóságosán, biztatóan mosolygott. Szellő szárnyakon egy dallam-sor jött hozzám. „Ha még egyszer azt izeni“ Nyugodtan tértem haza. Kossuth Lajos szelleme őrködik felettünk. (Erdőbénye) Szily József. Ujhely város ügyei. Ilyen cirn alatt jelennek meg most a Zemplénben nagyon érdekes és tartalmas cikkek dr. Kossuth János tollából, amelyek nekünk igazat adva elmondják mindazokat a pana: szokat, miket mi már évek óta hangoztatunk Ujhely város vezetése ellen, s amelyeket annak idején a Zemplén vagy lecáfolt, vagy agyonhallgatott. Figyelemmel kísértük ezeket a cikkeket, s nyugodtan konstatálhatjuk, hogy egyetlenegy olyan panasz se volt bennük, amit mi már régen s több ízben fel ne hoztunk volna. Ennek dacára a Zemp'én tegnapi vezércikkében egy Cívis álnevű ur, melegen üdvözölve a Zemplént ebben az uj, az eddig követettel ellenkező irányában, szemünkre veti, hogy mi, a Felsőmagyarországi Hírlap, nem hangoztatjuk már ezeket a panaszokat, s nem képviseljük a város érdekét a város vezetőivel szemben. Hát nagyon téved Cívis ur. Ott vagyunk mi mindig, ahol a visszaélések ostorozására szükség van, de hogy a felsőbb hatóság minden felszólalásunk dacára elnézi a legkiál- tóbb visszaéléseket is, arról már nem tehetünk. Ez csak azt mutatja, hogy ha a Zemplén a város bajait orvosolni akarja, egy kicsit magasabban is kell keresnie a bűnösöket, pl. az alispáni hivatalban. Avagy pl. a Zemplén által most csak futólag említett vátnszedési visszaélésekre nem mi figyelmeztet- tük-é már többször az alispán urat? A Zemplénhez köztudomásúlag nagyon közel áll az alispán ur személye: Ugyan kérdezze meg tőle, miért tűri ezeket a visszaéléseket, miért nem intézkedett, mikor figyelmeztettük rá, s a visszaélések tűrésével minek veszi magára az értük való felelősséget A fizetésemelés ellen épen dr. Kossuth Jánossal szemben mi küzdöttünk mindvégig. Annak a 2000 koronának, aminek a visszafizetésére a belügyminiszter a polgármestert kötelezte, most javasolta az elengedését a pénzügyi bizottság, s igy a zárszámadások kapcsán fogják ezt tárgyalni. Mi ott leszünk, s ellenezni fogjuk ezt: kérjük, legyen ott dr. Kossuth János is, a Zemplén szerkesztője is, Civis ur is. Az sem áll, hogy a színházi elszámolást nem sürgetjük: hiszen épen a múlt városi közgyűlés Né- methy Bertalan indítványára mondta ki, hogy addig a múlt évi zárszámadást se tárgyalja, mig a színházi elszámolás nincs készen. Hát megírtunk mi eddig is minden hibát, megírunk ezután is, küzdünk ellenük a képviselőtestületben is, csak azután a Zemplén is kitartson az uj iránya mellett, s ne térjen vissza ahhoz a régihez, mikor velünk szemben a várost védelmezte, akkor bizonyára mégis csak kierőszakoljuk valahára ezeknek a bajoknak az orvoslását, még ha az alispán ur nem is hajlandó a várossal szemben erélyesen fellépni. Egyébiránt üdvözöljük a Zemplént a városi ellenzékiség rögös, de igaz utján, óhajtjuk, hogy sokáig kitartson rajta. Ha igy fejlődik tisztelt laptársunk, még megérjük, hogy a politikában is ellenzékivé lesz, s ő fog minket kárhoztatni, mert nem támadjuk eléggé erősen a kormánypártot. Azt azonban még megjegyezzük, hogy a Zemplénnek az az állítása, mintha a mi támadásaink nem lettek volna igazak, igen csúnya valótlanság, mert mi mindig igazat irtunk. B. B.
