Felsőmagyarországi Hírlap, 1903. január-június (6. évfolyam, 2-51. szám)
1903-02-11 / 12. szám
12. szám (2) FELSOMAGYARORSZAGI HÍRLAP Szerda, febr. 11. rintot. Ezt persze ki keliett volna adni Kmetynek. De Kmety sose kapta meg a ioo forintot. Járt utána, sürgette, de hiába. Utoljára is, hogy a kölcsönt, amit a 100 frt kifizetésére felvett, megfizethesse, vissza kellett menni Amerikába. Itthon aztán a felesége járt a pénz után. Kérvényt adott be az alispánhoz, hogy adják már ki neki a 100 irtot. Az alispán jelentést kért a szolgabiróságtól. Innen pedig bemutattak egy nyugtát, amely igy ; szól: Nyugta 100 frtról, amelyet a sátoraljaújhelyi főszolgabirói hivataltól ............ felvettem. Sátoraljaújhely, stb. Kmety János, k. x v. Argyellán Miklós körjegyző, in. néviró. Előttünk : A rgyelán Miklós Repovszky János \ s. k. biró, s. k. Krisztái Menyhért s. k. Kmetyné rögtön kijelentette, hogy ez a nyugta hamis, mert az ura tudott írni, s igy nem volt szükség, hogy más Írja oda a ne'ét. (A kihallgatási jegyzőkönyvet és a marasztaló szolgabirói végzés kihirdetésének záradékát két Ízben sajátkizü-j leg irta alá Kmety János. Azonkívül ott az aláirása a konsul által hitelesített meghatalmazáson, melyet nejé-1 nek küldött.) Kórt fegyelmi eljárást. De a vármegye — bár kötelessége lett volna vizsgálatot tartani — nem csinált semmit. Erre Kmetyné visszavonta a kérvényét s beadta a törvényszékhez a bűnvádi feljelentést Argyelán Miklós velejtei jegyző ellen okirathami- sitás miatt. A törvényszék megindította a vizsgálatot. S itt érdekes dolgok sültek ki. Argyelán Miklós jegyző beismerte, hogy őt Kmety tényleg nem bízta meg a neve aláírásával, sőt Kmety ott se volt, mikor a nevét Argyelán a nyugta alá irta. A dolog úgy történt, hogy Argyelán bement a szolgabirói hivatalba, s akkor a szol- gabiró elébe tette a kész nyugtát, s felkérte, hogy előttemezze azt, s írja oda a Kmety nevét is, mint néviró. Argyelán pedig megtette ezt. A szolgabiró azt mondta neki, hogy majd ha bejön Kmety, ki adja neki a pénzt. De hogy be- ment-é, s tényleg kikapta-é a pénzt, azt Argyelán nem tudja. A másik tanú Kriszten szolgabi- rósági írnok is azt vallotta, hogy vele is előttemeztette a szolgabiró a nyugtát, anélkül, hogy Kmety ott lett volna s a pénzt felvette volna. Az tehát kétségtelenül meg lett állapítva, hogy a nyugta hamis. És a törvényszék csak azért mentette fel Argyelánt az okirathamisitás [ vádja alól, mert elhitte neki, hogy abban bízva, hogy a szolgabiró majd ki fogja fizetni a pénzt, jóhiszemü- leg irta alá a Kmety nevét. Ez az indok helyes is. De a vár- I megyének most már feltétlenül fegyelmi eljárást kellett volna indítani, s kideríteni a dolgot, fegyelmi utón megbüntetni azokat, akik hibásak, s kiadatni Kmetynek a száz forintját. Persze, hogy nem indítottak fegyelmit. Kortes-közigazgatás csak azok ellen a tisztviselők ellen szokott fegyelmit indítani, akik nincsenek az ő pártján. Akkor jött hozzám a bajával Kmetyné. Láttam, hogy igazsága van, s beadtam egy kérvényt a vármegyéhez, hogy adják ki a 100 frtot neki. Egy évig semmi hirt nem hallottam a kérvény sorsa felől. Egy év múlva, a tavalyi májusi megyegyűlés második napján, mikor a terembe léptem, Dókus Gyula’ nagy meglepetésemre jelenti, hogy a Rmeti-ügyet akarja előadni. S előadja, hogy dr. Búza Barna ügyvéd (ezt hangsúlyozva) beadott egy kérvényt Kmety Jánosné képviseletében, amelyben elmondja, hogy neki 100 frt jár a vármegyétől, s ezt mindeddig nem kapta ki, tehát vagy ott van most is, vagy elsikkasztották, kéri tehát annak a kiadását. De mingyárt 2—3 hét múlva érkezett Kmety Jánosné sajátkezű aláírásával, Argyelán Miklós jegyző, s több tanú által előttemezve egy másik kérvény, amelyet a főjegyző úr szószerint felolvasott, s amelyben Kmetyné azt mondja, hogy őt félrevezették, gonoszul megtévesztették, s úgy beszélték rá, hogy Búza ügyvédnek meghatalmazást Írjon alá a 100 frt követelésére, de ő nem akar a megye ellen semmit tenni, a kérvényét visszavonja, s kéri, hogy boosássanak meg neki. Kínosan voltam meglepetve, mert ez a kérvény úgy tüntetett fel, mint alattomos lázitót, aki erőszakkal rábeszélek egy együgyű tót asszonyt, hogy akarata ellenére bízzon meg engem a n egye ellen jogtalan követelések támasztásával. Holott az az asszony önként jött hozzám, s úgy bízott meg, hogy keressem ki a pénzét. Sejtettem mingyárt, hogy a jegyző ijesztette meg az asszonyt, s azért csak annyit mondtam, hogy a kérvényt magam is visszavonom, mert látom, hogy a vármegyénél nem találom meg az igazságot, s azért a bíróság elé viszem az ügyet. Id. Meczner Gyula ur azonban szives volt azonnal felállani, s indítványozni, hogy miután a kérvényemben a megye egy hivatala sikkasztással van vádolva, tegye meg e miatt a megye rágalmazásért a bűnvádi feljelentést. En siettem kijelenteni, hogy ehhez hozzájárulok, s magam is kérem, hogy jelentsenek fel rágalmazás miatt. Derüljön ki a bíróságnál az igazság. De Dókus Gyula közvetítő indítványára a gyűlés kimondta, hogy az akkori szolgabirói nem is tartja képesnek sikkasztás elkövetésére, s ezért az eltűnt 100 frt ügyében nem indít fegyelmi eljárást. De nem tesz panaszt rágalmazás miatt se, mert az illető tisztviselő számára legszebb elégtétel a gyűlés fenti kijelentése. így menekültem meg a „rágalmazást biinpörtől. Pedig kár volt meg nem indítani 1 Én azonban most már feltétlenül meg akartam indítani a, 100 írtért a pert a megye ellen. Egyéni tisztességem érdekében volt rá szükségein, mert az volt megtámadva. Csakhogy ehhez Kmetyné újabb meghatalmazására volt szükség. írtam hát neki Velejtére, hogy jöjjön be hozzám. Nem felelt és nem jött. Újra irtani ajánlva./ Sémin válasz. Véletlenül találkoztam egy velejtei ismerősömmel, aki tudott erről a dologról, s kérdeztem tőle, hogy mi történt az asszonynyal. Azt mondta, hogy az annyira meg van ijesztve, hogy még csak említeni se meri senkinek az ő száz forintos ügyét. A jegyző meg a görög katolikus pap rémitette úgy meg. Azt mondták neki, hogy három évre becsukják, ha a vármegyei urakról ilyeneket fog irkái ni, az urát meg, mihelyt hazajön Amerikából, besorozzák katonának. — Ilyen ijesztgetésekkel vették rá a szegény asszonyt a visszavonó kérvény aláírására, s még most is any- nyira meg van rémülve, hogy azt mondta, inkább vesszen oda a 100 írtja, de ő nem követel többet semmit. írtam az asszonynak, hogy ne féljen a jegyzőtől, mert hazugság, amivel ijesztgetik, de csak nem jelentkezett Végre az utolsó módhoz folyamodtam, hogy beszélhessek vele. — Tudtam, hogy bírói idézésre okvetlenül bejön az ilyen szegény asz- szony. Hát bepereltem a kérvénynyel eddig felmerült költségekre, nem mintha ezek megfizetését kívántam volna tőle, de hogy beidéz- tethessem. Be is jött a tárgyalásra. Ott elmondtam neki, hogy nem kívánok tőle költséget, csak a meghatalmazást írja alá, hogy per utján beve- hessem a vármegyétől a száz forintját, Remegve mondta el, hogy nem meri, mert a pap meg a jegyző nagy bajjal fenyegették, ha valamit aláír. Suhajda aljárásbiró megkérdezte : — Jár magának az a 100 frt? — Igen ?-- Nem kapta meg még eddig? — Nem. — Hát akkor mért nem pereli? Megint csak a régi választ adta az asszony : hogy a pap meg a jegyző igy meg úgy fenyegették, ha perelni meri a megyét. Suhayda aljárásbiró csaknem egy fél óráig magyarázta a szegény egy- tigyii tót asszonynak, hogy semmi baja se lehet abból, ha jogos követelését érvényesíti, mig végre any- nyira bátorodott, hogy remegő kézzel aláírta a meghatalmazást. Megindítottam aztán a pert. Napnál világosabb volt, hogy az asz- szony jogosan követeli a vármegyétől a 10U frtot. S tényleg hiába védekezett a vármegye ügyvédje, dr. Szirmay István, a kir. járásbíróság elmarasztalta a vármegyét a ioo fríttak s a költségeknek megfizetésében. A vármegye felebbezett s az újhelyi törvényszék február 6-án tárgyalta az ügyet és helybenhagyta a járásbíróság ítéletét. Érdekes, hogy a vármegye avval védekezett a követelés ellen, hogy Kmetyné a megyéhez beadott kérvényt visszavonta, s ezzel lemondott a 100 frtról, s ' igy azt még akkor se követelheti, ha tényleg járna neki. Kérdem : méltó-é Zemplénvárme- gyéhez, . elfogadni egy szegény tót asszonytól, hogy az lemondjon a vármegye elleni jogos követeléséről, s ez által 100 frtot ajándékozzon a megyének? Ha én tartozom valakinek 100 forinttal, s az azt mondja, hogy lemond a követeléséről, elengedi a száz forintot, azt felelem rá, hogy nem fogadok el kegyelmet és ajándékot, s megfizetem a tartozásomat. Pedig én szegény fiskális vagyok. Hát ha Kmety Jánosnénak jár a megyétől 100 frt, s ő lemond róla: nem azt kell é mondani Zemplén- megyének: „nem fogadok el tőled ajándékot, az nem méltó hozzám, hanem megvizsgálom az ügyet, s ha jár neked az a száz forint, kifizetem !“ Ez lett volna méltó egy vármegyéhez, s nem a szegény asszony lemondásával — s különösen ilyen utón kicsikart lemondásával — való védekezés! A magyar bíróság tehát kimondta, 1 hogy a pénzét követelő szegény tót asszonynak van igaza, nem a vármegyének. Tehát én is igazságos ügyet védelmeztem, s nem jogtalanul és roszhiszemüleg zaklattam a vármegyét. Nem szokás peres ügyeket nyilvánosságra hozni. De evvel kénytelen voltam kivételt tenni, mert az egyéni becsületemet kellett megvédenem a megyegyiilésen felolvasott visszavonó kérvényben rejlő vádak elllen, és mert ebből az ügyből alaposan megismerhető Zemp- lénmegye közigazgatásának egész szomorú korrupciója. Ha törvényes és igazságos volna Zemplénvármegye mostani kormányzata, akkor a Kmeti ügyből kifolyólag —- régi mulasztások pótlásaké- > pen — azonnal vizsgálatot s fegyelmi eljárást kellene indítani: 1. azért, hogy kiderítsék, hogy mi úton jutott tudomására Argyelán Miklós velejtei jegyzőnek a Kmetyné által a 100 frt kiutalása iránt beadott újabb kérvény? 2. Argyelán Miklós jegyző ellen azért, mert Kmetynét jogtalanul s ilyen botrányos fenyegetésekkel bírta rá a kérvény visszavonására, s mert a visszavonó kérvényt előttemezte, s igy annak kiállításában is közreműködött ? 3. hogy megállapítsák, hogy ki felelős a 100 frt eltűnése miatt? Mert ezt a 100 frtot nem szabad most egyszerűen a megye közönségével fizettetni ki, hanem állapítsák meg, hogy ki felelős ezért a kárért, fizettessék azzal! Ilyen vizsgálatokat kellene indítani. De nem bizom benne, hogy megindítják. Dókus Gyula alispán úr pedig, s mindazok, akik annak a megyegyü- lési jelenetnek tanúi voltak, legyenek szívesek elhinni, hogy sohase hajszolok a magam számára pereket, s nem igyekszem a megye urainak ok nélkül kellemetlenséget csinálni : de ha látok elnyomott igazságot, ha látom, hogy valakit jogtalanul megrövidítenek, megkárosítanak, mindig kész voltam s kész leszek annak csekély erőm s tehetségem szerint bárkivel szemben is védelmére kelni ! Búza Barna. Jogos kívánság ciinmel vezércikket irt szombaton a Zemplén t. szerkesztője, melyben követeli, hogy a közkórház és törvényszéki palota felépítésénél a helybeli iparosok foglalkoztatása és a helyben termelt jó anyagok fid használása biztosíttassák. Igen örültünk e felszólalásnak, mert csak megerősíti a még januái 28-án megjelent azonos felszólalásunkat. Azt hisszük azonban, hogy a Zemplén t. szerkesztője, ki igen közel áll az intéző körökhöz és a közkórházi választmány befolyásos tagja, szó helyett tettel is jobban segíthetett volna iparosaink dolgán, ha pl. nem engedi az árlejtési feltételek közé felvenni, hogy a közkórházat rövid 3 hó alatt kell a vállalkozónak felépíteni. Már ezzel jóformán lehetetlenné tették az itteni iparosoknak egy vállalati szindikátus létesítését. S nem furcsa-é, hogy az előirt építkezési anyagok közül éppen az újhelyi kőbánya kövét felejtették ki az intéző hatóságok s csak nagy utánjárás mellet sikerült utólag azt is „udvarképessé“ tenni. Mi, kik távol állunk az intézést, csakis az utólagos bírálatra vagyunk utalva, de t. laptársunk vezető emberei maguk intézkednek, rendelkeznek, nekik cselekedni keli. Reméljük is, hogy a Z. tisztelt szerkesztője teljes erővel segíteni fog a megvalósításában mindannak, amire az iparosokat és a városi magisztrátust serkenti. — Az ügygyei egyébként a pénteki városi közgyűlés foglalkozni fog. Az olasz borvám kérdése. Irta: Dr, Láczay László. Sárospatak febr, 3. II. Tanúságul a jövőre nézve nem árt ezt rövid vonásokban vázolni: A kiegyezésről szóló 1867 : XII. t.-cz. 62. §-a és ugyanazon évi XVI. t.-c. II. cikkelyében en bloc elfogadtuk a külföldi államokkal megkötött vám és kereskedelmi szerződéseket; amint akkor a külforgalom megzavarása nélkül az másként nem is történhetett. Lombardia és Velencze osztrák tartományoknak az Olaszkirályságba történt bekebelezése után Olaszországgal 1867 április 13-án megkötött kereskedelmi és hajózási szerződésbe egy záradék került, mely szerint a határforga- J lomban a borok kedvezményes vámban részesülnek. Ez a filoxera fellépése előtt történt, mikor a borforgalmi és termelési, valamint az akkor még kezdetleges vasúti, hajózási és közlekedési viszonyok között ennek a kedvezménynek jövőre szóló elfajulása iránt tájékozódva nem lehettünk. Ez a kedvezés, mint
