Felsőmagyarországi Hírlap, 1903. január-június (6. évfolyam, 2-51. szám)
1903-02-07 / 11. szám
Hatodik év 11. szám. Sátorai]aujholy, 1903 Szombat, febr. 7. POLITIKAI ÚJSÁG. Megjelen minden szerdán és szombaton este Kéziratokat vissza nem adunk Szerkesztőség: Vekerle-tér 502. Felelős szerkesztő: Dr. Búza Barna Előfizetési ár : egész évre 10 korona, félévre 5 korona, negyedévre 2 korona 50 fillér. — Egyes szám ára 10 fillér. kiadóhivatal: Landesmann Miksa és Társánál, Wekerle-tér 502. Hirdetéseket a legjutányosabb árban közlünk. fi magyar néphez. Rég nem szóltam már hozzátok errül a helyrűl, magyar testvérek. De minek is szólnék ? Mikor semmi jót nem tudok mondani, mert minden ami ebben a szerencsétlen országban történik, csak újabb baj, újabb teher a számotokra. Most is, mig ti istenben bízva készültök a tavaszi munkához, hogy a keserves mindennapi kenyeret előteremtsétek magatoknak: tudjátok-é, miről tanácskoznak az ország gyűlésén a ti jó »atyáitok«, a képviselők? Arrul, hogy ezentúl még száz millióval többet fizessen a magyar nép, mint eddig, meg hogy ezután még harmincezerrel több legényt sorozzanak be katonának, mint eddig. Úgy bizony, jó emberek ! Tavaly még csak maradt a sok mindenféle adó kifizetése után any- nyitok, hogy egy kis sovány kenyeret vehessetek rajta mindennap magatoknak. Az idén már talán még azt a keserves kenyeret is ki fogják venni a kezetekből. Kell a katona uraknak cifraságra, játékra, komédiára. Ti éhezzetek, vagy ha meguntátok az éhezést, hát menjetek Amerikába. Ott nincs katonaság, hát van kenyere a népnek. Ha mostanában ezt a szót halljátok: országgyűlés, — vagy: képviselőház, — óvatosan húzzátok össze magatokon a szegé- nyes gúnyát. Mert úgy lehet, hogy még azt az utolsó ruhadarabot is »leszavazza« rólatok a képviselőház. Mert ott most az a jelszó: mindent elvenni a néptől, mindent odaadni a katonaságnak! A függetlenségi párt — a mi pártunk — becsületesen igyekszik megvédeni a szegény népet ettől az új, koldussá tevő tehertől. De mit ér? Háromannyi a kormánypárt, és az leszavazza. Csak innen Zemplénmegyéből is 8 képviselő van az országgyűlésen, s mind a nyolc kormány- párti. Mind arra tog szavazni, hogy fizessétek a tenger uj adót. Kérdezzétek csak meg azokat az embereket, akik a kormánypártra szavaztak: mit szólnak ehhez? Ezt akarták ők? Tetszik nekik a százmillió uj adó? Tetszik nekik, hogy azok a képviselők, akikre rászavaztak, most há lábul megszavazzák azt a temérdek adót, ami koldussá fogja tenni a népet?. Ok választották ezeket a »jó« képviselőket, most igyák meg a levét! Csak az a baj, hogy nekünk is szenvedni kell miattuk, az uj adót mi is fizetni fogjuk. így rontják meg ők a hibájukkal az egész nemzetet. Hiszen igaz, hogy ha mind a nyolc zempléni képviselő függetlenségi párti lenne is, akkor is több lenne a kormánypárti s akkor is megszavazná az uj terhe két. De nyolez emberrel erősebb lenne az ellenzék, s az már nagy dolog, sokat segíthet! És legalább azok a kerületek, amelyek függetlenségi párti képviselőt választottak, vigasztalásul elmondhatják most: »meg akarja rontani a kormány a nemzetet olyan terhekkel, amiket nem bir el, el is fogadja a szolgalelkü or- szággyülés, de büszkék vagyunk rá, hogy a mi képviselőnk ott harcol, ott küzd a nemzet megrontása ellen, beszél, tiltakozik s mindent elkövet, hogy megbukjék ez a gonosz uj javaslat. Ha ránk nehezül is a teher: nem a mi hibánk, de azoké a Kerületeké, melyek kormánypárti képviselőt választottak!» De mit szóljunk mi zempléniek : A mi nyolc képviselőnk ott ül a kormánypártban, s mikor ilyen borzasztó terhekrül folyik a vita, meg se mukkan. Hanem a szavazásnál majd oda állnak s megszavazzák, hogy hadd fizessen még százmillióval többet az ország. Szomorú dolog ez emberek, de mi vagyunk az okai, mi, akik választottuk ŐKet! És ha majd egyiknek-másiknak, aki a kormánypártra szavazott, a megnövekedett adókba licitálni fogják a házacskáját: jusson eszébe, hogy ezt a bajt az a »jó« képviselője szerezte neki, akire rászavazott, mert az szavazta meg az uj adót. És ha látja az olyan ember, hogy egy másik polgártársát is licitálják az adó miatt, — ha van benne lelkiismeret, az meg fog mozdulni, s azt fogja mondani: »ennek az embernek a baját te is okoztad egy részben a kormánypárti szavazatoddal!« Hiszen tudjuk azt jól, hogy kell a katonaság, aki az országot védje. De nem ilyen rettenetes sok, nem annyi, hogy a költségébe belepusztoljon az ország! Elég volna sokkal kevesebb, s akkor az adót is nem emelnék, de leszállítanák, (Jgye, nem mondták nektek a képviselőitek, hogy fel fogják emelni a terheiteket? Úgye azt ígérték, hogy nem fogják a terheket szaporítani ? Szépen tartják meg az ígéretüket! Lássátok: így higyjetek a kormánypártnak A múltkor Zemplénvármegye gyűlésében beszéltek az uj adókról. elhatározták, hogy kérni fogják az országgyűlést, hogy ne szavazza meg, mert a nép nem bírja. Ott volt egy-két képviselő is, és nem szólalt fel, hogy de bizony meg kell szavazni, de bizony elbírja, hanem beleegyezett ő is a meg)e határozatába. Azt gondolnátok ugye, hogy ezek most felmennek Pestre, s a hogy itt a megyénél hozzájárultak a terhek ellen való tiltakozáshoz, ott az ország gyűlésében is a terhek ellen fognak beszélni és szavazni? Dehogy! Kutyába se veszik ők a megyéjük szavát! Felmennek és megszavazzák a kormány parancsára az uj terheket»! Bizony elmondhatjuk most is, amit Petőfi Sándor irt valaha: »Szomorúk az idők, a napok feketék ! Odahagytak atyáid, ó nemzet, ő nép !« De hát magad vagy az oka, mert magad választottál ilyen jó atyákat. Ha lesz majd újra választás, Sir a madár . . . Sir a madár, zokogva száll, Bánatosan csicsereg. Sírok én is, könnyem árja, Mint a zápor úgy pereg. Szomorú fűz hervadt lombja Lengedez a vállamon, Minden ága azt susogja, Elhagyott a galambom. Vedd fel cigány száraz fádat, Tedd keresztül a vonót, Húzzál nékem szép csendesen Egy szomorú hallgatót. Kis angyalom más ölében Menyországról álmodik, Régi bujdosó szerelme Bánatában haldoklik. Kóy Sándor. Hófehérke története. AKaliőmagyarországi Hírlap eredeti tárcája. Irta: Éles Margit. (Vége.) A fiú elfogódottan vonta ajkához a leány fehér kis kezét. — Bocsásson meg — ne vessen meg — többet nem birc szólani, de nem is szólhatott, ezelőtt egy fél órával még a szép asszonynak tett tüzes, égő szerelmi vallomást, most mit mondjon ennek a sápadt, remegő, szenvedő leánynak . . . Bánatot érzett szivében, megbánást és nagylelkűen elhatározta, hogy elveszi feleségül . . . Megcsókolta a kis kezeket és együtt mentek fel a verandára. — Aztán még pár napig ott maradt és játszották a komédiát, a fiú kerülte a szép asszony tüzes, kacér szemeit és igazi bünbánattal igyekezett a leányt megvigasztalni, de Hófehérke lelkének minden sejtelmével érezte, hogy a fiú nem szereti őt, hogy csak a lelkiismeret szava az, amely őt hozzá gyöngéddé teszi, és áldozat volna tőle az, ha őt elveszi. — Látta, mint kerüli az- asszonyt, s mint remeg össze, ha az közelébe jön. Es ezt végigszenvedte három hoiszu napon át és ezalatt a három nap alatt arca oly sápadt, oly beesett lett, ha szemeit lehunyta, úgy nézett ki, mint aki meg van halva. De a komédia gyönyörűen sikerült . . . Megtartották az eljegyzést vigan, sok, sok vendég volt jelen, kik éltették a boldog jegyes párt s azok halványan, szótlanul, fájó szívvel ültek egymás mellett. De a komédia sikerült. Az asz- szony kedveskedett, hizelgett urának, kit végkép elámítottak, s ki igazán boldogságtól sugárzott. És Hófehérke elógülten nézte apja sugárzó jó kedvét. — Holnap el fog utazni — suttogta vőlegényének — és Ígérje meg, hogy nem jön többet ide . . , Ott álltak együtt a csillagfényes éjszakában — a leány olyan átlátszó volt, olyan törékeny . . . A fiú letérdelt elébe . . . olyan igazi jó szívvel elhatározta, hogy a leányt boldoggá fogja tenni, tudta, érezte, hogy nyomorultan viselte magát, de ha elviszi ezt a leányt innen, kitépi szivéből a bűnös sze reimet. Hófehérke bánatosan nézett rá, látta a fiú szemében a fájó lemondást. Nem — maga elmegy és vissza nem jön többet — áldozatot öntől nem fogadok el — én elfelejtem magát, engem ne sajnáljon, de Ígérje meg, hogy ide nem jön többet. — Soha — szólt az ifjú erős elhatározással — Jöjjön hozzám feleségül és én egész életem önnek szentelem. — Most, most ne Ígérjen semmit édes Hófehérke, majd egy év múlva eljövök magáért, ón addig vezekelni fogok bűnömért, maga pedig addig imádkozzon szegény, nyomorult lelkemért. És elváltak ismét egy hosz- szu, hosszú évi viszontlátásig. A leányka szomorúan nézett a távozó fiú után, vájjon visszajön-e érte, vájjon elfelejti-é addig a szép asszonyt, vájjon sikerűl-é vissza- imádkozni lelkét, szivét addig, mert ha nem fogja látni szemében azt a boldog sugárzást, mely csak a szerelmes szívnek tulajdonsága, úgy nem fogadja el áldozatát, de az asszonyról le kell mondania . . . azt a tisztesség, becsület parancsolja — ő pedig majd feloldozza Ígérete alól. Az idő lassan, lassan múlt, Hófehérke egyre kapta az édes leveleket . . . hogy már alig várja az időt, hogy eljöhessen érte, hogy engedjen valamit, pár hetet, pár napot, csakhogy jöhessen ... és a leány kezdett éledni, arca színesedni. Oh egy szerelmes leánysziv mindent megbocsát . . . A mostoha kényeztette, dédelgette urát, úgy járta kedvébe, hogy még a leányt is félrevezette. Lapunk 8 oldal,
