Felsőmagyarországi Hírlap, 1903. január-június (6. évfolyam, 2-51. szám)

1903-01-28 / 8. szám

8. szám (2)

felsdmagyarorszAgi hírlap

Szerda, jan. 28

\

lás és közoktatásügyi minisztérium hivatalos évi jelentése. Tanulságos szemle ez s nem lesz talán érdektelen épen most, mi dőn nemsokára a képviselőház e tárca budgetjét már tárgyalni fogja, ennek vármegyénkre vonatkozó részéről egyet mást elmondani.

Zemplénvármegyében a kimutatás szerint 480 tanintézet van és pedig: egy magasabb jellegű főiskola: a sárospataki collegium, ennek gimnasiumán kívül még egytgimnasium, (a harmadiknak felállítására Nagy-Mihályban úgy tudjuk most tétettek meg a kezdeményező lépések), egy tanitó- képezde szintén Sárospatakon, 12 ipar és kereskedelmi intézet, egy gazdasági iskola, 432 népiskola, 29 kisdedóvóintézet és egy bőr-1 töniskola, mely intézetek tanulóinak összes létszáma az 1901-ik évben 53507 tanuló volt.

Első pillanatra szembetűnő, hogy nincs reáliskolánk, nincs, a minek oly égető szükségét érezzük felső leányiskolánk, tanitó- képzőintézetünk, művészeti, Katonai iskolánk, bábaképzőintézetünk, sőt nincs említés téve a kimutatásban az emberbaráti jellegű in tézetekről sem. De mindezeknél nagyobb baj, hogy el vagyunk maradva a kisdedóvás tekintetében, aminek illusztrálására úgy hiszem elég lesz felhozni, hogy mig a kis Ung megyének 20, Borsodnak 70, Gömörnek 53 kisdedóvóintézete van, vármegyénkben — mint említettük — csakis 29 ily intézet áll fenn.

Legfontosabb azonban tenné szelesen az elemi oktatatás kérdése. Elemi iskoláink száma elég tekintélyes ugyan, de ezeknek j csak igen kis része van az állam kezében, s általában iskoláink nagy része nincs is kellőleg berendezve. Fölösleges volna az elemi iskolák nagy jelentőségéről bővebben szólani, felesleges kiemelni, hogy a közoktatásügy egész színvonala ezeken fordul meg s hogy oly vármegyékben, melyek lakossága csaknem tele részben még mindig idegen nyelven beszél, az iskolák a magyarosodás legfőbb eszközei. Apró.kis csillagok ezek, melyek mindenikéből a nemzeti kultúra fényének kell szétáradnia. Köztudomású, hogy! hazánkban a népoktatási költség legnagyobb részét a felekezetek viselik. Fényes példa erre Zem- plénmegye, melyben a 432 nép iskola közül mindössze 36 van az állam kezében, a mi az egész számnak mindössze egytizenkette- dét teszi, s a két magán, két egyesületi és 9 községi iskolát leszámítva, a többi 383 a felekezetek kezén van. (Görög kath.

11-5, róm kath. 115, ev. ref. 92, ág. hitv. ev. 12, izraelita 19) Mig a kis Ungmegyének 44, Beregnek 53 állami elemi iskolája van, vármegyénk e téren is igen hátramaradt. Pedig főkép a vármegye északi részén rohamosan kellene a múltak mulasztásait pótolni. S ha az állami iskolák felállitása ellen — mint értesülünk — épen a legtöbb iskolát fentartó felekezet részéről gördittetnek nehézségek, a tanügyi kormány legfőbb

feladatát ezek leküzdése, a tót vidékeken az állami iskolák számának emelése és mindenekelőtt a fennállóknak fejlesztése képezi. Az ideális állapot az lenne, ha csak tiszta magyar tannyelvű népiskoláink volnának, a mitől még messze állunk, mert 68 iskolában tót-magyar, 50 ben pedig ruthén- magyar a tannyelv. A magyarosodás ügye általában lassan halad előre, pedig erős kitartással szép eredményt lehet produkálni. A felvidék némely tót községeiben igen szép az eredmény. E sorok írója is örömmel hallotta a tót munkásoktól a Hymnust és a Szózatot énekelni, örömmel konstatálta egyik tót községben, hogy a falu gyermekeinek jórésze tud magyarul, csak az a kár, hogy a mit az iskolában elsajátítanak, las- sankint elfelejtik, mert mikor felnőnek, a magyar nyelvet legtöbben már nem igen beszélik.

Az egész eredmény az iskolán s annak éltető elemén a tanítón fordúl meg, a ki nagy fáradtságáért sajnos kevés javadalmazásban részesül, pedig a mai viszonyok közt midőn a létfentartási küzdelmek mindenkinek vállaira napról napra nagyobb gondokat raknak, ha javadalmazásuk nem emeltetik, teljes hévvel nem folytathatják a magyarosodás nagy munkáját.

Az 1902-ik évben — mint a minjsterium jelentése mutatja — 3 uj iskola szerveztetett 5 új állással. Ez igen lassú haladás.

Itt volna az ideje, hogy a tanügyi kormány nagyobb összeget juttatna a kultusz budgetből e nagy kiterjedésű vármegyének, a mi természetesen nem is a kormány jóindulatának hiányán, hanem a rendelkezésre álló összeg alacsony voltán fog bizonyára most is megtörni. Pedig iskolára — igazság szerint — mindig kellene pénznek lenni, mert Macaulay- val szólva, amit az állam fösvénységből megvon az iskolától, kétszeresen rákölti a börtönökre.

A csendes tender. Szirmay István az ő lapjában mámoros örömmel ir arrul a szerinte igen örvendetes jelenségről, hogy a véderőjavaslatok tárgyalása csak a parlamentet mozgatja meg, de máskülömben az ország csendes, akár Fűiménél a tenger, ami azt mutatja, hogy a nemzet belenyugszik a rá most újra kirótt hadisarcba, pénz- és véradóba, íme — mondja -*- a vármegyék nem Írnak fel a javaslatok ellen, mint 89-ben. s az ifjúság nem tüntetett, stb.

Bocsánat, de egy kicsit rövid az emlékezése Szirmay doktornak. Ha jól visszagondol, belátja, hogy igenis a katonai javaslatok ellen minden vár - megye felirt, még Zemplén is a dec. 29-ki közgyűlésből.

(Hogy Zemplén is felirt, ez mutatja legjobban, hogy felírt valamennyi vármegye. Mert bizonyós- hogy ra csak egy megye akadt voi na, amelyik mameluk természeténél fogva nem ir fel, az az egy is Zemplén lett volna.)

Nagy kár, hogy azon a közgyűlésen, amely a felírást elhatározta, nem állott fel Szirmay István, s el nem mondta ismert ékesszólásával mindazt, amit most megirt. Talán hatott volna józan érvelése a kapacitálható közgyűlésre, s mellőzték volna a tiltakozást. De ő — mint most már látjuk, most kifejtett meggyőződésének háttérbe szorításával

— hozzájárult a tiltakozás elfogadásához — mint a teremben levő kormánypárti képviselők is — és igy mulasztásával talán ő okozta, hogy azon a szerinte olyan csendes tengeren Zemplén tiltakozása is verjen egy erős hullámot.

Hibázott evvel Szirmay a haza ellen, amelynek önállósága — mint szépen kifejti — rombadől, ha az osztrák hadseregre meg nem szavaznak most még 30.000 újoncot és, még százmillió koronát.

No tisztelt tenger, te adófizető jó magyar nemzet! Csak légy csendes a Szirmay recipéje szerint, mikor arról tanácskoznak „atyáid", hogy lenyúzzák-ó rólad még azt a kis bőrt is, ami véletlenül még a testeden maradt 1 A liba is gágog, mikor tépik, a disznó is visit, hogyha nyúzzák, — de te ne u vagy se liba, se disznó, te »nagyhatalom“ vagy, te „Önálló“ magyar nemzet vagy és Szirmay szerint mentül csupaszabb leszel, annál nagyobb lesz az önállóságod! Hát te légy csendesen a nyázás előtt!

Elégedj, meg avval, hogy »atyáid« súlyos aggodalmakkal szavazzák meg csak az új terheket, s kijelentik, hogy most már eljutottak a teherviselési képesség legvégső határáig. Ép ezt jelentették ki eddig is minden évben, mikor a folyton emelkedő terheket megszavazták s ezt fogják kijelenteni ezután is évriil évre az újabb és újabb terhek megszavazá- I sakor. Mert a halál bizonyos, de még i a halálnál is bizonyosabb, hogy minden évben uj terhek jönnek, s azt minden évben meg fogják szavazni | a kormánypárti képviselő urak, —

! tisztelet a ritka kivételnek, — ha j még úgy megígérik is itthon a prog- rammbeszédeikben, hogy egy fillér teherszaporitáshoz se fognak többé j hozzájárulni. A1 teherviselési képes- j ség Iratára náluk mintha az ő szol- galelküségük határával esne össze, a mi pedig határtalan.

Es boruljatok le. a nemzet dicső vezére Apponyi előtt, aki elfelejtette ugyan régi programmját, a magyar nyelvű katonai akadémiát s a nemzeti szinü kardbojtot, de e helyett a nagy terhekért cserében óriási vívmányokat eszközölt ki a nemzet ! számára: először azt, hogy a honvédelmi miniszter, mint minden évben, úgy most is elmondta, hogy a katonai büntetőtörvény valamikor majd készen lesz (száz forintba fo- I gadunk, hogy húsz esztendő múlva se lesz készen!), másodszor azt, j hogy a honvédelmi miniszter megígérte, hogy a királynak egy pa ! rancsát, amelyet még 1808-ban adott ki, most már lassan, lassan, lassan, (egy—két—kilencszáz esztendő alatt)

J végre fogják hajtani.

Halljátok ezt, magyarok! 1868-ba:i ! megparancsolta a magyar király, hogy a magyar ezredekbe magyar tiszteket kell kinevezni. S ezt a parancsot mai napig se hajtották végre, s ezt a magyar király kormánya tűrte! Épen mint 1848-ban, mikor a magyar király folyton küldözte Jellasichnak a nyílt parancsokat, hogy engedelmeskedjék a magyar j kormánynak, a hitszegő királyi udvartól pedig folyton ment a titkos •ellenutasitás, hogy ne engedelmes- ! kedjék, hanem támadjon a magya- ! rok elh n. S Jellasich a király parancsát kutyába se véve megtámadta a magyarokat

Ep igy tett a hadsereg vezetősége.

1 Nem adott semmit a király paran- fcsár-j, s a magyar ezredekbe egyre nevezte ki a német tiszteket, hadd németesitsék el a magyar fiukat.

Csakhogy a48-ki magyar kormány csak ,két hónapig tűrte ezt, s azután Kardot ragadott miatta. A mi kor- I Hiányaink pedig tűrik a királyi szó semmibe vevését 34 éve.

S most a »nemzet vezére« nem szégyelli azt mondani, hogy az nemzeti vívmány, ha megígérik hogy egy javunkra 34 évvel ezelőtt kiadott királyi parancsot most más lassan,

I lassan elkezdenek végrehajtani.

Bizony szégyenpirral nézhetünk a csúszómászó hangyára!. Abban is több az önérzet, mint bennünk dicső magyar nemzetben !

Hát csak légy nyugodt te tenger, te jó' magyar nép. Hiszen csak megnyúzni akarnak, s ezt már megszokhattad. S meglehet az a büszke öntudatod is, hogy a birkát áz hizlalja, aki megnyúzza, de te önállóan magad hizlalód magadat, s azután nyúznak meg mások. Mégis külömb legény vagy hát a birkánál !

Búza Barna.

fi közös vámterület kérdéséhez.

(thy) Szirmay István ur nagyon el van ragadtatva az uj vámtarifa javaslattól, mint általában mindentől, ami közös. A Zemplén 8-ik számában vezércikkben foglalkozik vele és bebizonyítani igyekszik, hogy az uj kiegyezés kétségtelen vívmány. ÖrömLttasan ujong, hogy „végre va- lahára megsült, mint a példabeszédnek galambja és készül berepülni a, magyar ember szájába.“

Talán korai lesz még az öröm, mert még nem tudjuk mi rejlik a függöny mögött. A fegyver ugyan meg van töltve, de nem a mi kezünkben vau> hanem az ellenséges indulatú sógor kezében. Mezőgazdaságunkat az uj javaslat magas véd- vámokkal védelmezi ugyan, de nem ad szabad rendelkezést. Igen nagy kérdés, hogy ez a látszólagos haszon nein-e kárunkat fogja okozni? Könnyen megeshetik, hogy a magas védvámok miatt éppen azok az országok fognak tőlünk elzárkózni, a melyek fejlődő iparunk hathatós támogatói voltak és nekünk nem les/, módunkban segíteni rajta, mert az osztrák sógor nem engedi.

Ebből folyólag megeshetik az, hogy még az a kicsi iparunk is, a mi már megvan, tönkre fog menni. Az osztrák fejlett ipar védelmére emelt védvámok pedig könnyen eredményezhetik nyersterményeink kizárását a külföldről, s eddigi pia- czainkat elveszítvén, nyersterményeinkkel Ausztriára leszünk utalva.

Ebből világosan kitűnik, hogy a helyzet ura Ausztria lészen és mi sirathatjuk meggondolatlanságunkat. Az őstermelő országok ugyanis kizárják iparunkat, az iparállamok pedig nyerster uényeinket. Marad • telit számunkra Ausztria, az egyedül üdvözítő A^Aria.

Iparunk neki nem kell, nyerster- ményeinket pedig úgy fizeti, amint akarja, iparcikkéit pedig “ a nyakunkba sózza. Ausztrián kívül Szirmay ur szerint is. csak gazdag emberek vásárolhatnak majd, mert a magas iparvámok ezt lehetetlenné teszik.

Igaz ugyan, hogy velünk együtt Ausztriát is kizárják a külföldi államok. Ha nem veszik a mi nyersterményeinket, nem veszik az osztrákokét sem, a külöinbség csak az, hogy nekünk van feleslegünk és Ausztriának nincs, mi tehát veszítünk, mert nyersterményeink bent rekednek, vagy csak igen alacsony ár mellett juthatnak külföldre, ellenben Ausztria nyer, mert a magas iparvámok lehetetlenné teszik az idegen ipartermékek beözönlését.

Az is igaz, hogy Ausztria iparának védelmével a mi iparunk is védelemben részesül a külföldi iparállamokkal szemben, de vájjon látjuk e mi ennek kézzelfogható hasznát? Ugye bár, hogy nem? Hiszen mi nem vagyunk iparállam, mi elsősorban nyerstermelő ország vagyunk. Iparunk nem tudott kifejlődni, nem a külföld miatt, de Ausztria miatt. Megvédelmez-e bennünket a kiegyezés Ausztriától, ugye hogy nem? Hol van tehát az a nagy győzelem, az a nagy vívmány, az a mondabeli sült galamb? Az uj kiegyezéssel is csak ott leszünk, ahol voltunk eddig — Ausztria gyarmata, hogy tetszése szerint kiszipolyozhasson bennünket.

A látszat ugyan megvan : nincs győző, sem legyőzött. függöny