Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Sátoraljaújhely, 1941
5 rr Osmagyar keresztnevek* A mai ember gépies gondolkodása nem sokat törődik a névvel. Azt a titokzatos, szent kapcsolatot, amely a nevet és a valóságot összefűzi, a mai rohanó kor nem ér rá meglesni, azt a távoli zenét, azt a sok-sok vonatkozást, amit egy-egy szó és név magával hoz, — mint a kagyló a tenger zúgását — a mának embere nem tudja már kihallani. Ez a kis felolvasás azt szeretné elérni, ha néhány percre megállanánk a köztünk élő rejtélyek előtt, egy kicsit ráeszmélnénk — felemelkedve a mai és holnapi anyagi gondok közül — ráeszmélnénk a távolibb nemzeti érdekekre. Kolumbus útinaplói és levelei egy érdekes kis adatot tartalmaznak. Azt írja a nagy utazó, hogy a karib indiánok közt a barátságkötésnek különös módja dívik (Magyar Nyelv XXIII. 93 : Letters of Columbus, ed. 1847,217). A bennszülöttek úgy kötnek barátságot, hogy elcserélik nevüket. Az ilyen barátság örök lesz, mert ez voltaképen 1 é 1 e k- csere. A név, e röpke, szájból kisurranó, láthatatlan madár valójában az ember lelke — így hiszi a világnak majdnem minden népe, indián és néger, hindu és ógörög, kelta és mongol, és majdnem mind gyakorolta is a névcsere szertartását ősi műveltségi fokán. Colden utazó Kanadából említi (u. o. Caldw. Colden, History of the Five Nations of Canada L., 1747. I. 10.): „Mikor első ízben voltam a mobawk törzsnél, egyik táltosuk névcserét ajánlott föl. Híres harcos volt régebben, aki közölte velem, hogy ettől fogva jogom van minden hőstettét magamnak tulajdonítani s új nevem az öt nemzetség előtt tiszteltté fog válni.“ — így olvassuk legkiválóbb néplélek-kutatónknak, Solymossy Sándornak Névmágia c. értekezésében (MNy. XXIII.) Igen tisztelt Közönség! Ne mosolyogjunk a kezdetleges indián, néger vagy tatár gondolkodáson !A névcsere ma is lélekcsere! S ezt a szomorú leváltást: ősi lelkünk helyébe a nyugati idegent, ezt elvégezte ma már a magyarságnak igen nagy része. Ne higgyük, hogy csak a műveletlen, kezdetleges embernek kellenek ama titkos varázsok és sugallatok, melyek nevéből áradnak. „Nomen est omen“ — vallja a római: A név jósjel, nagy jóslat! Viselőjének jövőjére, lelkére, műveltségére, magyarságára vagy nemzetköziségére világít rá. Nézzük a Szentírást, mily különös értelme és varázsa van ott ennek a szónak, hogy „név“. Megesküszik az Úr a saját „nevére“; szabadítót fog támasztani s „hívatik annak neve csodálatos tanácsadónak, erős Istennek, a jöven- dőség atyjának, békesség fejedelmének.“ (Ézs. 9, 6). Ezek lesznek „nevei“ *) A sátoraljaújhelyi Kazinczy-Kör 1942. jan. 23-i ülésén elhangzott felolvasás.
