Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Sátoraljaújhely, 1941
20 vagy, Oros, Ölybő, Ősbő, Ősze, Őszény, Pató, Paks és Pakson, Pozson, Hasd és női Rasdi, Rovazd, Réva, Saprony, Senyő, Sarkad, Siklód, Surány, Suránd, Szabolcs, Szalárd, Szées, Szecsőd, Szirony, Szirond (női Szironka), Szólát, Szudár, Szögyén, Szemeny (női Szemenke), Szolnok (női Szolnocska), Szód, Takcsány, Talmács, Tárcái, Tarmás és Tormos, Tátong, Tarzó, Táskán, Tuzson, Tusnád, Tényő, Tenkes, lékes, Tornor, Técső, Tevel, Tor hős, Tuboly, Törtei, Vassány, Vacsar, Vécse, Vasárd, Vezekény, Zaránd, Zerind, Zsadány . . . stb. stb. Ha jeleotését egyik-másikának nem ismerjük is, bősi magyarságunknak e szép, friss, igazán ősi magyar zamatú tanúit nyogodtan viselhetnék! X. A nyelvújítás — részben ősi neveinkről még nem is tudva — újakkal gyarapította e hatalmas névsort. Az ősmagyar Csongor mellé ekkor lebbent le e földre Vörösmarty alkotó egéből Tünde. Vörösmarty szellemének leányai Ilma, Jeve, Csilla, Hajna, Enikő, Zene- dő, is. Költői lelkű nyelvújítók még sok szép női nevet hoznak: Áldáska, Délinké, Édöke, Ezüstke, Gillike, Gyöngyvér (Arany Jánostól), Harmat, Iringó, Jávorka, Firéne, Sellő, Tavaz, Tündér, Üdvöske, Zolna Szözike. Férfinévül: Indár, aztán: Csörsz, Rapson, Firtos (ezek a székely regékből). — A virágneveket talán Tompa hatása tette lánynévvé: Árvácska (az Árvád: „kis árva“ értelmű ősi férfinév mellé), Boglárka, Fehér ke (Fehérese alakban már az ómagyarban nőnév), Gyopár, Ibolyka, Szeder ke (az ősi férfi Szederkény mellé), Tulipán: megannyi varázslatos szép magyar név, hogy igazán nem szorulunk az Eleonóra, Adelgunda, Theodelinda-íéle előkelőségekre! — Egy-két újon alakult keresztnevünk idegennek sikerült fordítása: Győző a Viktoré, Szilárd a Konstantiné, Szilárda Konstanciáé, Vidor Hiláré, Hajnalka Auróráé, Ibolyka Violáé, Tüzinke Ignáciáé, Viránka Flóráé. Középkori fordítás a női Galamb (Galambka, Galambod) a Kolumbára, Farkas a Lupusra, Hasvét V. Husvéd a Paszkálra; de ez esetleg az ünnep nevének keresztnevéül való használata lesz, amilyen a Karácson és a Pünkösd volt a középkorban. Az ősi névadás sejtelmes szokása az ó v ó n é v. Mert az újszülött mellett gonosz szellemek, titkos ártok settengenek, hogy elrabolják, megrontsák a kis sátorlakó magyart. A pogány ős tehát félre akarja vezetni a roszindulatu árnyakat: Nem-él lesz a neve a kicsinek: úgy sem él már, nem érdemes bántani! Nemvagy a neve és Nemvaló, hogy az ártalmat kikerülhesse, hogy rá ne akadjon a gonosz! „Porszem, Kődarab“ lesz, amivel nem érdemes törődni, akire rá se hederíts, hatalmas Ártó ! !. . . Bizonyára innen sarjad a Keve, Kevend (-„kő“) és a Tas nevünk (-törökül „kő“), innen a Csepely is („lucsok, sár*'( és a Balmaz (-„nem lévő“)... De a mi szemünkben minden ősmagyar keresztnév óvónév. Idegen lelkek és lelki áramlatok ellen edzi lelkünket, acélozza magyarságunkat, hogy a nagyvilág sodrásában el ne veszítsük. Kemény „kődarab minden egyes színmagyar név, melyből a magyar lélek és magyar mővelődés szilárd kőfalai épülnek ... Meskó Lajos.
