Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Sátoraljaújhely, 1940
21 csak beszéltet magáról, akár herostratesi ostobaságai miatt is, Nero a tényleges hatalmat imádja. Kegyetlen légkör veszi körül, mert fél rabszolgái lázadásától, ami pedig a tények logikája következtében utoléri. És hátra van még a szigorú környezet passzív szülötte. Mindenről leintik, mindentől eltiltják éppen nem szeretetből. Kishitűségre nevelik, leszedik a lábáról. Folyton azt hallja, nem értesz hozzá s ez kitermi belőle a visszhangot: nem értek hozzá. A bekövetkezendő kudarc nála kategorikus imperatívusz, megváltozhatatlan bizonyosság; számára csak egy út van, a visszavonulás. Tönkretehet egész népét, mint a kínait a budhizmus mei-fa-zuja; kitermelhet típusokat, mint az orosz Oblomovja, Petőfi Magyar nemese, Pató Pálja. Ezeknek nem kell a szőlő, mert savanyú; így születik meg a fajankó. 2. Határesetek ezek, köztük tág tere a variációknak. De egyben egyformák: súlynak tartják a tanárt. Nem azért, mert félnek tőle, hanem mert hűvös elzárkózásával föléjük különül. Azért, mert fejét sohasem veszti el a klikkek közelharcában, intrikák záporában. Azért, mert neki nincs pártja. Azért, mert az oltárról hozza Isten erejét, azok az utcáról a játékos kedvet. Azért, mert horizontja magasabb, azoké szűkebb. Azért, mert biztosan lépked ott, ahol azok lepkeszárnyon lebegnek. Azért, mert elkopott a mosolya, azoknak meg nem jött meg a komolysága. Azért, mert katedrán áll, míg azok a pad alatt bujkálnak. A fizika törvényei szerint az ellentétek vonzák egymást. így van ez a pedagógiában is ? Akárhogy is van, Isten tanárral és diákkal építi a maga világát a történelem árjában. Benne hömpölyög kicsi és nagy, jó és rósz; ha kiegészítik egymást, öröm, áldás; ha nem: könnyes-vicces operettfigura lesz belőlük, tragédia, komédia padban és katedrán. Fájdalmas igazukból támad az iskola fölött az őszi borongás. Pedig a tanárnak a diák mindaz, ami eltűnt, az életéből: a virágos föld, a kék ég, a nagyobbszemű csillag, a mámoros levegő, a vajúdó tavasz, palota, kunyhó. Ha király, királyibbá álmodja; ha koldus, királlyá varázsolja; ha bűnös, tisztává; ha okos, bölccsé. Imádságafpuha szőnyegén járatja s fegyverül életét is nekiadja. Ha megtapossa, imádja; ha megüti, megbocsátja. Mégsem zavarja meg nyári tűzeső, lefegyverző kacagás tisztánlátását. Nem csodálkozik, nem tapsol, nem ámul el. Szétválasztja mindenkiben a művészt és a primadonát, a majmot és a pávát. Tudja, hogy a tapsból mennyi a rajongás, divat, füzetet klikk vagy műélvezet. Más véleményhiányát szép szavakkal kendőzi; ő boncol, befelé örül, pár szóval koszorút ad babérból vagy hagymából. A diák, kit mérhetetlen önérzet duzzaszt a pokol tornácába vagy a mennyorság kapójába, halálosan megsértődik emiatt. Hol van az ő Ítélőképessége az élet reális arcától, a „van“ és a „kell“ józan szemléletétől! Hallja a tanártól a „kelt,“ és látja a tanárban a „vant“; kész fiatal kritikája, mivel nem érti, hogy az emberi erő elégtelen a szárnyaló eszmék birtokbavételére s tanárának is csak emberi ereje van. De majd ha kis örömeiből nagy örömök lesznek, majd ha nagy szenvedéseiből kis szenvedések lesznek, majdha arcán megjelenik az a mosoly, mely könnynek is beillenék: megérti végre, hogy az élet olyan, mint a szivárvány; csak a mesében vezet el Bergengóciába, a valóságban azonban nap mosolya a felhő könnyén: hivatásrend, munkaerkölcs, kötelesség.
