Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Sátoraljaújhely, 1936
Í3 kásái. De csak ritka esetben a művészet átérzése vagy megértése. Ha komolyan a kultúra faktorának fogjuk fel a művészetet, úgy ezzel az állapottal nem lehetünk megelégedve.“ A nagyközönség ilyen irányú nevelése, irányítása a napilapok és folyóiratok kritikusainak volt majdnem kizárólag átengedve. Az ő megállapításaikhoz, értékeléseikhez igazodott. Ez a jóhiszemű, de az igazi értékek felismeréséhez szükséges esztétikai előképzettséggel fel nem vértezett közönség igen sokszor azokat a „művészeket“ támogatta, akiket a megfizetett kritika szárnyára vett. Ha az ilyen kritika csak annyiban lett volna igazságtalan, hogy értékteleneket emelt piedesztálra, de ugyanakkor az igazi tehetségektől sem tagadta volna meg elismerését, nem jelentett volna komoly veszedelmet. Az utolsó évtizedekben azonban egyre tömegesebben lepték el napilapjainkat és folyóiratainkat az olyan kritikák, amelyeknek szerzői be nem vallott világnézeti és politikai célok és nem utolsó sorban anyagi érdekek szolgálatában tudatosan végezték a művészi kérdésekben kevésbbé járatos s azért hiszékeny közönség lelkében romboló munkájukat. A sárba tapostak vagy legjobb esetben hallgatással, néhány gúnyos megjegyzéssel intéztek el olyanokat, akik elhivatottságukról számtalanszor tettek bizonyságot s akiknek alkotásai megbecsülést szereztek a népek kultúrális versenyében a magyarságnak. Igaza van Bierbauer Virgil kiváló építőművészünknek, amikor egy a közelmúltban nagy port felvert német bejelentéssel kapcsolatban a Magyar Szemlében a műkri- tikáról írva a következőket mondja: „Ami a gyilkos kritikát illeti, eredjen az talán jóhiszemű, de meg nem értő, elmaradt koponyából, vagy rosszakaratú célzatosságból, az életből ki nem kapcsolható, meg nem fogható . . . Elképzelhetetlen, hogy legyen valaki, aki a kritikusok karát kiválasztja, összeállítja. A kritika rossz és káros hatását kiirtani nem lehet.“ Igaz, vitán felül áll. Nincs is rá szükség, ha művészi kérdésekben elégé iskolázott a közönség. Az ilyen közönség felismeri, hogy ezt vagy azt a kritikát rosszakaratú célzatosság sugalmazta. Nincs szükség a kritika kiirtására, a közönség nevelésére van szükség. Sajnos, még ma is az a helyzet, hogy a mecénási szerepet betöltő vidéki művelt középosztály művészi és irodalmi kérdésekben való jártassága (egy egészen kis százaléktól eltekintve) csak annyi, hogy ezt vagy azt a művészt, írót sokat emlegetik az újságok, emezt meg agyonhallgatják vagy pár rövid szóval intézik el, tehát attól veszek képet, könyvet s nem ettől. Soha sem volt nagyobb szükség arra, mint az elkövetkezendő évtizedekben, hogy a magyar középosztály — tehát a ma még az iskola padjaiban ülő tanuló ifjúság — fel legyen vértezve azokkal a képességekkel, amelyek lehetővé teszik szá-