Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Sátoraljaújhely, 1934
6 kiűzése után három súlyos baj volt: alsórendű abszolútizmus, a magyar autarkiának (önállóságnak) mély süllyedése és végtelen nyomorúság.“ Valóban „recrudescunt vulnera diutina inclytae gentis Hungarae“, kiújultak, fölszakadtak a dicső magyar nemzet régi sebei! Ebben a kétségbeejtő helyzetben Rákóczi a francia királlyal, XIV. Lajossal szövetkezve fegyvert fogott „cum Deo pro patria et libertate“, Isten segítségével a hazáért és szabadságért. Követte őt a lakosság többsége rang-, nemzetiség- és valláskülönbség nélkül. Zemplén-megye csapatai br. Barkóczy Ferenc főispán vezetése alatt csatlakoztak. Br. 'Sennyey István a saját költségén egy dandárt állított ki, később ő lett a fontos munkácsi várnak kapitánya. Segítségükkel Rákóczi elfoglalta az ország nagy részét, a szécsényi országos gyűlésen pedig vezérlő fejedelemnek választották és megbízták a béketárgyalások intézésével. A tárgyalások meghiúsultak, mert a király nem fogadta el Rákóczi föltételeit: Erdély függetlenségét, Anglia, Hollandia kezességét a béke biztosítására. Ezért a szabadságharcosok a borsodmegyei Ónodon, helyesebben a zeinp- lénmegyei sajókörömi országos gyűlésen kimondták a Habsburgok trónvesztését, s a koronát a bajor választófejedelemnek ajánlották föl. A gyűlés után a fölkelés ügyét számos csapás érte: a franciák veresége, a trencséni csatavesztés, a pestis, a fekete himlő, a pénz megromlása, elpártolások. A nyolcéves küzdelemben kifáradt nemzet békét kívánt. Ezt Rákóczi fővezére, Károlyi Sándor és a király fővezére Pálffy János kötötték meg Szatmáron (1711). A király megígérte az alkotmány, a protestáns vallásszabadság visszaállítását, biztosította a fölkelőknek a kegyelmet és a következő ország- gyűlésen a többi sérelem orvoslását. Rákóczi nem fogadta el a békét, mert hiányzott a két biztosíték: Erdély önállósága és a külföldi hatalmak kezessége. Szekíü szerint „a szatmári béke igen csekély eredmény, »siralmas mininum«, semmiféle kezességgel nem rendelkezett a királyi ígéreten kívül, amiben kétkedni Rákóczinak „másnál több és erősebb okai voltak.“ 1711-ben Rákóczi elhagyta az országot, amelyet többé nem láthatott. így ment a hon legjobb fia — a hontalanságba, az ország leggazdagabb embere, 1,300.000 hold tulajdonosa — a szegénységbe. Dicsőség helyett homályt, fejedelmi jogar, kényelmes élet helyett vándorbotot választott. Előbb Franciaországban, majd Törökországban élt. Ezalatt itthon, az 1715-i országgyűlés ellene törvényt hozott: „Rákóczi, Bercsényi és követőik pártütők, a király és a haza nyilvános ellenségei, az igazi szabadság fölforgatói.“ Mindenét föláldozta hazájáért és az ország még szeplőtelen nevét is megbélyegezte. Ekkor irta e megrendítő szavakat: „In vanum vixeram. Hiába éltem.“ Most már világosak a költő szavai:
