Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Sátoraljaújhely, 1930
9 úrnak jóságát és bőkezűségét kell kiemelnem, akinek intézetünk iránt oly sokszor tanúsított atyai jóindulata tette lehetővé, hogy ez az emléktábla, szivünk régi vágya valóra válhatott. Meg kell emlékeznem a tervező művészről, Kaltenbach Istvánról, kinek tehetségét művészi ambíciója és a volt tanítvány hálája ihlette meg. Midőn az intézet nevében megköszönöm azt a sok fáradságot és szeretetek mellyel munkáját végezte, kívánom, hogy pályáján sok megérdemelt siker kisérje. Az intézet nevében köszöntőm megjelent kedves vendégeinket és ezzel az ünnepélyt megnyitom. Varga Béla dr. főorvos a volt hadviselt tanítványok nevében a következő beszédet mondotta: Mélyen tisztelt ünneplő közönség! Mint ennek az intézetnek volt tanítványa a régi tanítványok nevében állok itt, hogy pár kegyeletes szóval áldozzak a hősök emlékének, kik a világháború vérzivataros íergetegeiben éietiiket áldozták s hősi halált haltak a hazáért. Ez az iskola hosszú évtizedek óta minden évben útjára indít megszentelt falai közül egy-egy kis rajt és az elbocsátottak valamennyien magukkal viszik útravalóul azt a tanítást, azt a hazaszerető, istenfélő, becsületes magyar szellemet, amely a Kegyestanítórend iskoláit egytől-egyig át-meg-áthatja. S ez a diákéveinkben belénk oltott valami, ez a láthatatlan kapocs még akkor is összefűz, egy nagy családhoz tartozóvá, testvérré tesz bennünket valameny- nyiünket, ha az élet útjait járva szét is szóródunk a világ valamennyi tája felé s ha talán személy szerint nem is ismerjük egymást. Ennek a testvériségnek alapján úgy érzem, ogy a harc mezején elesettekről emlékezve, a legőszintébben szólhatok még akkor is, ha sem a gyász, sem az ünneplés hangját nem tudom megpendíteni. Hiszen — Testvéreim — az elesett bajtársakért hullatott könnyeinket nekünk már rég ki kellett törülnünk szemeinkből és ha feladatunk is, hogy az elesett baj társainknak még mindig gyászoló, névszerinti családtagjait, hozzátartozóit vigasztaljuk, mi már nem gyászolhatunk. Ünnepelni sem tudok. Mert, ha az évenkint a nemzet egyetemes nagy családja által megünnepelni szokott „hősök emléknapján“ kötelességünk is az ünneplés, mégis, azt hiszem, hogy szóba sem kell foglalnom, mert hiszen ott él valamennyiünk lelkében az, hogy a haza szent testének feldarabolásába, nemzetünk és ősi földünk elszakított részeinek rabságban tartásába soha bele nem nyugodhatunk.
