Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Sátoraljaújhely, 1881

IO

érdemre, dicsőséget dicsőségre halmozni törekedett.“ „Tanulmányait, miket vas szorgalommal szülői házánál kezdett, Páduában folytatá.4 Hogy ifjúsága idej'ét el ne pazarolj’a, mindig a szép tudományokkal foglalkozott; innen lön, hogy nemes és szép tulajdonaiért már mint ifjú mindenütt közszeretetben részesült. A gyöngéd tisztesség tudás és ildom, a feltörekvők példaképévé tette már korán; ki is tüntették mindenütt, s méltán ; mert ki magát szép erényeivel másoktól megkülönbözteti, illő hogy őt, mint szebbet, jobbat, fény és dicsőség övedze.

Az önerényeink által való megdicsőittetés kedves jutalma buzgó törekvéseinknek, igy pirító soha sem lehet, mint a másoktól érdemetle- nűl ránk pazarolt álfény, mely ha bár tán sajátja lett is tulajdonosának, inkább hervaszthatja önérzetét, mint emelheti önmaga és a gondolkozók előtt. Az arany természetéért részesül becsülésben; s a nemtelen kő értéktelen marad drága foglalványban is.

Lelkünk és szivünk nemessége adjon fényt, ez emeljen. A valódi nemességre törekedjetek kedves tanulók: a hitvány önzés, hanem tudja is becsülni, meg van önmagában jutalma.

Nemzeti életünkben a 17-ik század úgy következik az előbbire, mint szépen végződő, de igen szeszélyes tavaszra a gyümölcsös nyár; ott félelem és remény mellett a munkás veteményezés, itt a mosolygó gyümölcstermelés és munkásság biztosítják az ősz teli csűreit.

A múlt században még csak szórványosan szedhető a maradandó szellemi gyümölcs; itt meglepi és némi büszkeséggel tölti már el a nemzete virulásaért dobogó keblet. Lélek és szív győzni kívánnak itt, s azt óhajtják: hogy az ivadék gyönyörét, tanúságát lelhesse harczaik, fáradozásaik terményeiben. Ez az oka, hogy itt csak nagy- és szépért küzdenek derék őseink.

S valóban, nemzeti életünket illetőleg a 17-ik század nem az utolsó. A reformatio és katholicismus oly szellemi harczot vívott ekkor, mely, ha vallásra nézve ketté nem választja e nemzetet, tán boldoggá is tehette volna. így azonban, míg a független nemzetiség eszméjének magvát örökre elvetette, sok vérfolyásnak is szülője volt akkor, midőn a szabad eszmék jótékonyságával a könnyen hivő és engedő magyart önmagához való rendületlen hűségre figyelmeztette. S ha egyébként nem lenne is e kor a többieknél különb, már azért is elég, hogy rajta és küzdelmein a jelen ivadék kegyeletesen elmerengeni s hőseiről megemlékezni tanuljon.

Nincs szándékunkban, de nem is lehet minden felhozhatót fölemlíteni ; épen azért csak czélunkért jegyezünk fel itt egy-két jelest, kiket látva, gyarlóságteljes korunk ifjúsága, tőlük mint növendék a növendék-