Dienes Dénes: A Sárospataki Református Kollégium története (Sárospatak, 2013)
SZELLEMISÉG ÉS HANGULAT - Ismét egyházi kezelésben - a tanítóképző aranykora
182 KÜZDELEM A PERIFÉRIÁRA SZORULÁS ELLEN bású reformot tervezett el a minisztérium. Ennek értelmében a meglévő osztályokból négyéves líceumot kellett alakítani, és arra egy kétéves, úgynevezett tanítóképző akadémiát kellett volna szervezni két évfolyammal. Ez nemcsak az oktatás további meghosszabbítását jelentette, hanem azt is, hogy az érettségivel záruló líceum egy intézményen belül állított bizonyos konkurenciát a gimnáziumnak. A jelentős fejlesztés kényszerével járó átalakítást végül nem lehetett befejezni: a kormány a háborús években igen súlyos tanítóhiánnyal szembesült, ezért a tanítóképző akadémia megszervezésére nem került sor. A líceum ugyan fölállt, de az eredeti tervekhez képest fokozottan szolgálta a tanítóképzés ügyét - egy időben például már az utolsó líceumi esztendő kifejezetten a szakképzés jegyében telt. Ezáltal pedig egyre hangsúlyosabban kettévált a gimnázium és a líceum útja. Hiába zárult mindkettő érettségivel, az utóbbinak a gyakorlati jellege markánsan megkülönböztette a két iskolatípust. Sőt, a II. világháború után a líceum négy évét teljesítőknek a VKM megadta a tanítói képesítést is. A szervezeti változások másik irányát 1945 után a dolgozók tanítóképző intézetének megalapítása jelentette. A továbbtanulásból kimaradt felnőttek mobilitásának elősegítését ösztönözte a kultusztárca, s ennek jegyében került sor az ország számos pontján e képzési forma elterjesztésére. A pataki kollégium égisze alatt két ilyen kezdeményezés született: Sárospatakon a dolgozók, a közeli bodrogközi faluban pedig a parasztdolgozók tanítóképzőjét kívánták felállítani. Ám csak az előbbi sikerült, a ricsei próbálkozás a rossz infrastrukturális adottságok nyomán egy év múlva kudarcot vallott, s a két tanfolyam Sárospatakon egyesült. A tanítóképző szellemiségét leginkább az a tény határozta meg, miszerint kifejezetten kevés tanár dolgozott ott egyszerre. Általában a gyakorlóiskolával együtt is mindössze tíz körüli volt a tantestület létszáma — amelyet persze különösen a háborús években az óraadók, valamint a hitoktatók tovább növeltek. Ez a kicsiny testület optimálisan tudott együttműködni, s valódi szellemi műhelyt kialakítani. Különböző szakmai tanácskozások, rendszeres gyakorlóiskolai hospitálások, internátusi látogatások, továbbképzések, a tanulókkal való kapcsolattartás szélesítése — ezek mindmind erősítették a tanítóképzőt mint nevelői—nevelési közösséget. A tanítóképzős tanárok visszatérően kaptak más, iskolán kívüli kulturális megbízatásokat is. Módszertani előadásokkal léptek fel a pedagógiai szemináriumokon és tanítógyűléseken, tanítottak a főiskola által szervezett népfőiskolái kurzusokon, valamelyik tanár révén csaknem az összes fontos városi és vármegyei közművelődési szervezetben (pl. cserkész-, leventeegyesület, megyei népművelési bizottság) képviseltették magukat. A képző növekvő rangját jelzi, hogy az 1930-as évek végétől egyre több tanár kapott a tankerületi főigazgatótól a miskolci, kassai és debreceni kerületben tanulmányi felügyelői feladatokat. Az egyházi visszavétel és az 1950. évi államosítás közötti bő két évtizedben ösz- szesen 91 nevelő működött közre a pataki tanítóképzésben. Közülük 26-an voltak rövidebb-hosszabb ideig főállású intézeti tanárok. Az iskola tekintélyére jellemző, hogy a testületből hárman is igen komoly pályát futottak be később: Hargitai Zoltán a kolozsvári, Varga István a szegedi tudományegyetem tanára lett, míg Ujszászy Kálmán a képzőből a helyi teológiai akadémiára lépett át és vált közszeretetnek örvendő tanárrá.
