Dienes Dénes: A Sárospataki Református Kollégium története (Sárospatak, 2013)
SZELLEMISÉG ÉS HANGULAT - Pezsgő diákélet
149 kontrollált népiskolák gyakran még az ezt az időt sem kitöltő fiatalembereket fogadtak iskolamesterül. így Patakon is azzal szembesültek az elöljárók, hogy tanítványaik szívesen szakították meg, vagy hagyták abba végleg a tanulmányaikat, ha ajánlatot kaptak valamelyik gyülekezettől. Ezt a szokást nem lehetett könnyen felszámolni. Különösen az 1860-1870-es években, amikor a népiskolázás felfelé ívelő szakában a falvakban egyre súlyosbodott a tanítóhiány. Árvay eltökélt szándéka volt, hogy egyfelől a tanítóképzőben megteremti az elmélet és a gyakorlat szerves egységét, s ennek megfelelően intellektuálisan színvonalas, ugyanakkor életközeli tananyagot közvetít a növendékek felé. Másfelől arra törekedett, hogy a tanítóképző a nagy hagyományokkal rendelkező kollégium egyik, a többivel szoros kapcsolatban lévő tagozata legyen. Előbbi tervéhez megfelelő gyakorlóiskola alapítására lett volna szükség, amely azonban pénzügyi okokból nem történt meg. A pataki képezdei hallgatók a helyi gyülekezet kisiskolájában, illetve a kollégium első két, elemi osztályában teljesíthették oktatásuk gyakorlati követelményeit. Ez azonban csak részben volt kielégítő megoldás, hiszen ezek munkájára Árvaynak csak közvetett befolyása volt. A kollégiumi életbe való integrálódás pedig a sokféle előítélet miatt ment a vártnál nehezebben. A képezde nem számított a főiskola magas presztízsű ágának. A tehetségesebb gimnazistákat szinte kivétel nélkül eltanácsolták erről a pályáról - ők a teológiai vagy a jogi akadémiára jelentkeztek. Eleinte különösen erős volt az intézményen belül is az új képzési irány lekicsinylése: nemcsak a diákok, de időnként még egy-egy tanár is dehonesztáló kifejezések használatára ragadtatta magát a szakembereket a „falunak képező” képezdével kapcsolatban. Ezt az alacsony presztízst illusztrálja, hogy a tanulók majd’ mindegyike szegény szülők gyermeke volt — a földművesek, kézművesek és özvegyek gyermekeinek összesített aránya ebben az időben meghaladta a 80%-ot, míg a szintén nem túl jómódú lelkész- és tanítócsaládból érkezők az összlétszám 15%-át. Ennek megfelelően a képezde különösen hozzájárult a régió falusi társadalmainak mobilitásához. A kollégium tíz sikeres tanévet követően képezdéjének feladására kényszerült. A népoktatási törvény a tanítóképzésről is részletesen rendelkezett, s ezáltal a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium egységesíteni kívánta a képezdék működését. Ez azzal járt, hogy Eötvös József állami tanítóképző megszervezését tervezte valahol a régióban. Egy ilyen közeli konkurens intézmény ellehetetlenítette volna a pataki képzőt, miközben annak fejlesztésére már sok pénzt költöttek. Az állami elvárásoknak való megfelelés viszont további beruházásokat igényelt volna, amelyet az egyházközségek szűkös lehetőségei alapján nem lehetett volna előteremteni. így - a biztató létszámemelkedés dacára - azt határozták el az egyházkerületi vezetők, hogy megállapodást kötnek a VKM-mel: átadják a képzőt azzal a megkötéssel, hogy mindhárom osztályt fenntartja a minisztérium, minden növendéket átvesz az új állami tanítóképzőbe, amelynek tanítási nyelve a magyar lesz. A sárospataki főiskola fenntartotta a jogot a visszavétel megfontolására, amennyiben bármelyik pontban változás következne be. Az állami tanítóképző és a sárospataki főiskola útjai tehát évtizedekre különváltak egymástól. Nem volt azonban a „szakítás” konfliktusokkal terhelt. Sőt, a képző és a főiskola a továbbiakban is közös iskolaorvost és tornatanárt foglalkoztatott, s a képezde igazgatótanácsában visszatérően előfordultak főiskolai tanárok is. Az sem mellékes, hogy a képzős tanárok szinte kivétel nélkül a sárospataki főiskolában tanultak, s a képzős hallgatók döntő része is a református gimnáziumból került ki. Ráadásul Árvay József ugyan kikerült a tanítóképző kötelékéből, de zempléni tan-
