Dienes Dénes: A Sárospataki Református Kollégium története (Sárospatak, 2013)
FŐGIMNÁZIUM ÉS FŐISKOLA - A KOLLÉGIUM A KIÉPÜLŐ MODERN OKTATÁSI RENDSZERBEN - Környezeti feltételek - Az állami oktatáspolitika kibontakozása és a modern oktatási rendszer kiépülése
bővítette, s egyéb intézkedésekkel - például a latin bevezetésével - is tovább közelítette ezt az iskolatípust a nyolcosztályos gimnáziumhoz. Emellett a törvény kiterjesztette az állami felügyeletet a felekezeti gimnáziumokra is, egyértelműen csorbítva azok addigi önállóságát. Ezt követően a tanárképzésben is érvényesült az állam primátusa, ami hosszú távon határozta meg a szektor fejlődését. Bár közel négy évtizedig e törvény befolyása érvényesült a magyar középiskolákban, egyetlen, ám igen lényeges tartalmi kérdésben gyorsan felkorbácsolódtak az indulatok. Már 1890-ben módosítani kellett a törvényt, mégpedig a görög nyelv tanítása miatt. Az eredetileg a főgimnáziumban, tehát az ötödik-nyolcadik osztályban tanított görög létjogosultságát egyre többen kérdőjelezték meg. Mivel a görög helyzete tarthatatlanná vált, kötelező tanítása megszűnt. A tárgy kiváltása mellett döntő iskoláknak ún. görögpótló tárgyak tanítására volt lehetőségük - ilyen volt a görög műveket magyarázó magyar nyelvű irodalomtörténet, vagy a szabadkézi rajz. A kötelező görög kiváltása az egyházi oktatáspolitikai körök vereségeként, s a szabadelvű állami törekvések győzelmeként értelmezhető. Ugyancsak az állam és az egyház közötti kultúrharc jegyében született meg az 1883. évi minősítési törvény, amely egyenrangúvá tette a nyolcosztályos gimnázium első négy évét a reáliskolákban, illetve a polgári iskolákban teljesített négy tanévvel. Emellett az állam folyamatosan bővítette azon felsőoktatási szakok körét, ahová a bejutáshoz nem volt már szükség a gimnáziumi előtanulmányokra, hanem elegendő volt a reáliskolai követelmények teljesítése. S nem mellesleg szekuláris polgári és reáliskolák sora előtt nyitotta meg az utat ahhoz, hogy ellensúlyt képezzen a sárospatakihoz hasonló hagyományos, egyházi gimnáziumokkal szemben. Túlzás nélkül állítható, a dualizmus korának oktatáspolitikai csúcsteljesítménye nem a középiskolai, hanem a népoktatási törvény volt. Az 1868:38. tc.-ben az állam tankötelezettséget írt elő a 6-12 éves gyermekek számára. Bár ennek tényleges megvalósítása évtizedeket vett igénybe, 1913-ra, az utolsó békeévre 90% fölé kúszott az iskolázásban résztvevő gyermekek aránya. Mindez akkor is hatalmas teljesítmény, ha tudjuk, Eötvös József kultuszminiszter 1871. évi halálát követően megtört az állam népoktatáspolitikai lendülete, s igen sokáig kétségbeejtő maradt az iskolaépületek állapota, s hosszú ideig csak képzetlen tanítók jutottak a falvakba. Mindezek ellenére a pataki főgimnázium és főiskola szempontjából sem mellékes, össztársadalmi következménye volt az erőfeszítéseknek: jelentősen megnőtt az írni-olvasni megtanulok, s ezáltal a továbbtanulásra esélyes tanulók száma. Alább láthatjuk, ez a sárospataki gimnázium létszámának felduzzadására is kihatással volt. A középiskolák esetében oly pregnáns állam-egyház konfliktus a népiskolák ügyében tehát nem, a tanítóképzőket illetően azonban rögtön a felszínre került. Miközben az állam — nyilván financiális megfontolásból is — elfogadta a felekezeti jellegű kisiskolákat, a tanítói szakma utánpótlását teljesen a felügyelete alá tervezte vonni. Ezért olyan kötelező feltételeket szabott, amelyek szinte automatikusan tanítóképzőik átadására sarkallták az egyházakat. Látni fogjuk, ez történt a frissen alapított pataki képezdével is. A pataki kollégium története szempontjából mintegy mellékesen még egy elem lehet lényeges a népoktatáspolitika fejleményei közül: a vallási és etnikai kérdésekben kezdetben egészen toleráns, nemzeti liberális állami oktatáspolitikát egyre inkább felváltotta egy etatista, az etnikai szempontokat kevéssé akceptáló, magyarosító tendencia. Ez pedig fokozta a feszültségeket Sárospatak multietnikus körzetében is. 113 Diákrajz, 1900 körül
