Pataki tanáraink (1931-1952) (Sárospatak, 2005)
Dr. Harsányi István (1908-2002)
Dr. Harsányi István (1908-2002) Harsányi István pataki tanári családok leszármazottjaként nemcsak pataki diák, hanem pataki tanár is volt 1933-tól 1945-ig. A pataki református főiskola oktatói-nevelői munkájának formálására nagyobb hatással volt az ő ízig-vérig pedagógus személyisége, mint azt az ott tanárként eltöltött 12 év indokolná, másrészt élete végéig pataki maradt Budapesten is. Nemcsak a kapcsolata maradt meg Patakkal, hanem ő volt az, aki elsőként létrehozta Budapesten a Sárospataki Diákok Baráti Körét, és ennek nyomán alakultak meg az ilyen baráti körök több vidéki városban is. A legilletékesebb, ő maga így számol be életútjáról önéletrajzi vázlatában: Az egészen biztos, hogy minden ember életét többé-kevésbé meghatározza az a társadalmi - ma így mondják sokan, szociálkulturális közeg - amelybe beleszületett, s amelyben fölcseperedett. Az viszont mindenestől fogva egyéni, hogy ennek a történéseit, tárgyi és személyi eredetű élményeit ki-ki átéli, s beledolgozza személyiségének ötvözetébe. Én minden bizonnyal azok közé tartozom, akikben eszmélésük kezdetétől hanyatló korukig (jelenleg a 87. életévem derekánál tartok!) folyamatosan és igen erős kötődéssel építik tudatukba egész életük döntő jelentőségűnek felismert élményeit. Az első világháború kitörése előtt hat évvel egy tipikusnak mondható falusi gyökerű, nagy múltú, de kis iskolaváros, Sárospatak olyan református lelkész-tanár ötvözetű nagycsaládjába születtem bele, amely változatos szerepkörökben gyakran meghatározó tényező volt a nagyközség életében. Sárospataki életem színhelye az a jókora házas, kertes ingatlan volt a Kossuth utcában (a 12. szám alatt), ahol anyai nagyapám családja élt, s amelynek az utcától beljebb eső részén kényelmes, négyszobás, verandás, nagy konyhás, kamrás, hideg pincés új ház épült fel, amikor apám feleségül vette Radácsi György teológiai akadémiai tanár hat lánya közül a harmadikat, Ilonkát. Apám akkor a gimnázium vallástanára volt. Ő abaújszántói módos gazdálkodó fia volt, s az akkor modernnek számító házra az apai örökségből futotta. Én hát, két fiú- és egy lánytestvéremhez, valamint egy korán elhalt kis öcsémhez hasonlóan, már ebbe a rendezett nagycsaládi keretbe születtem bele. A két porta között nem volt kerítés, csupán a mezsgyén állt őrt egy igen jó és bővizű kút, amelyből még mi, gyerekek is könnyen tudtunk vizet húzni. Ha tőlünk átmentünk nagyszüleiek portájára, azt mondtuk, hogy megyünk „haza”. Ha onnan mentünk mihozzánk, arra is azt mondtuk, hogy megyünk 73
