Pataki tanáraink (1931-1952) (Sárospatak, 2005)

Ruszkay András (1914-1998)

Azok közé a tanárok, a legpatakibb tanárok közé tartozott ő is, akik kezdettől fogva a pataki gimnázium diákjai voltak, és rövid gyakorló évüktől eltekintve egész tanári munkájukat a pataki kollégiumban végezték. így nemcsak őket, szellemiségüket határozta meg a pataki kollégium, hanem tanárként annak ők is meghatározói voltak.

Magyar-latin tanári képesítést szerzett, ezeket a tárgyakat tanította, közben állandóan osztályfőnök volt, a gimnázium igazgatóhelyettese, valamint internátus(ok) igazgatója. (Gortvay-internátus, Tompa Mihály-internátus, Kossuth-internátus). Kisdiákként 1916-ban érkezett Sárospatakra, tanárként 1940-ben kezdte el munkáját. Végig, élete végéig, még nyugdíjazása után is dolgozott, a dolgozók iskolájában tanított. 1998. február 2-án halt meg. Temetésén, február 6-án volt diákjai hirdették az igét vagy búcsúztak tőle, még aktív, vagy már nyugdíjas tanárok, kollégiumi alkalmazottak: Victor István, Déry Zoltán és Sipos István.

1945-ban kötött házasságot Rusz Juliannával. Gyermekeik: Júlia, Debrecenben működő tanár és András, aki Sárospatakon él.

Sipos István búcsúbeszédében így méltatta tanári munkáját:

Ruszkay András soha nem feledkezett meg a falusi körülményekről. A Móricz Zsigmond által találóan megfogalmazott ’mocsárfenék bányászást’ végezte már sárospataki tanársága kezdetén is. 1940-ben vezetője lett a Gortvay János-internátusnak, ahol tehetséges parasztgyerekek laktak. De bekapcsolódott abba a tehetségmentő munkába is, mely 1935-ben indult el Sárospatakról „hódító útjára. ”

Gimnáziumi és egyetemi kitűnő bizonyítványai komoly szakmai tudást takartak. Ezt bizonyítják a következő mondatok is, melyeket évtizedekkel korábban fogalmaztak meg és írtak le hivatalos megállapításokként (Ruszkay Andrásról): „iskolánk egyik legkiválóbb, legaktívabb tanára. Szakmai tudása és szorgalma átlagon felüli. Ismeretátadásában sohasem elégszik meg közhelyekkel, hanem az író alkotásaiból vett idézetekkel rajzolja meg az író helyét irodalmunkban. Magyar óráin nem a tanár beszél az íróról, hanem az író beszél önmagáról. Mint ember, a lehető legrokonszenvesebb, éppen ezért mind kartársai, mind tanítványai szeretik. Ébren tartotta tanulóinkban a legnemesebb haladó hagyományok iránti érdeklődést, és megmutatta az utat a mai magyar irodalom értékei felé. Ami iskolánkban a magyar tanítás körül jó történt, abban neki mindenütt volt valami része. Szakmai felkészülésében önmagával szemben igényes és tanítványait is hasonló igényességre neveli. Módszerének értéke a barátságos, sokszor humorral átszőtt hangnem. Tanítványai tanítás közben nem érzik az anyag elsajátításának munkáját és nehézségét. Osztályának valósággal apja. ”

Ugyancsak Sipos István búcsúbeszédében hangzott el tanári életpályájának ilyen értékelése is (Sipos Istvánnak magyar tanára, osztályfőnöke, in- ternátusi igazgatója volt, és mint tanártársak, kollegák is együtt dolgozhattak):

128