Doctrina et Pietas - Tanulmányok a 70 éves Barcza József tiszteletére (Debrecen-Sárospatak, 2002)
Horváth Erzsébet: A Sárospataki Református Kollégium mint a magyar népfőiskolái mozgalom otthonteremtője
Szentimrei Mihályné Próbák tüzében Hazánk és a protestánsok helyzete a 17. század második felében Általános helyzet A 17. század második felében a történelmi Magyarország legnagyobb része a török uralom felvonulási területe volt. Amit a Kárpát-medencéből nem szállt meg az ottomán hatalom, afölött rendesen a - törökkel együtt a magyarságot is féken tartani kívánó - Habsburg dinasztia uralkodott. Akik azután a Mohemedek, Ahmedek, Ali basák, Ibrahimok, Muszatfák „barátságát” megelégelték, azok választhatták a nyelvünkön idegenül hangzó, legtöbbször megtanulhatatlan nevű Montecuccoli, Hohenlohe, Scharemberg, Spork, Caraffa, Caprara vagy Lotharingiai Károly, Badeni Lajos, Heisler generális „pártfogását”. Akiknek ebből is elegük volt, azoknak maradt az Erdélyi Fejedelemség, mely a magyar függetlenség szimbólumaként olyan tekintélyt vívott ki magának, hogy megengedte a magyar uraknak, s az egész népnek, hogy időnként önálló nemzeti királyságról álmodjanak. Ez azért volt nyomatékkai indokolt, mert ahol Habsburg segítséggel szűnt meg a török uralom, ott megkezdődött egyúttal az ország gyarmatosítása is. Népünk előtt egy pillanatig sem lehetett kétséges az, hogy a koronként Bécset fenyegető, de Nyugat-Európára is szemet vető török birodalomnak Magyarországot - Ausztria védelmében - Bécs urai bármikor, habozás nélkül feláldozzák. „Két pogány közt egy hazáért” a magyar vérből ontottak ugyan a legtöbbet, mégis a magyarok hátán csattant az ostor, ahogy azt az előnytelen Vasvári béke (1664) megalázó megkötésével tapasztalhattuk. Az alkalmi szövetségesek vagy ellenfelek között hiába tűnt fel Sobieski János lengyel, X. Károly svéd vagy XIV. Lajos francia király, a politikai egyensúlyt nem sikerült megteremteni. Ha jött is segítség a török ellen rendszerint későn, rosszkor, s nem a nép, hanem idegen érdekek szolgálatában érkezett. Az eredetileg papnak szánt és jezsuita nevelést kapott Habsburg Lipót (1640-1704) császár, bár 17 évesen magyar királlyá koronáztatott, a magyar alkotmányosság talaján nem boldogult és a felekezeti ellentétek feloldása helyett inkább az elmérgesítésükben játszott jelentős szerepet. Magyar részről meg lett volna a hajlandóság felülemelkedni a felekezeti nézetkülönbségeken. Amikor a protestáns országgyűlési küldöttek otthagyták a pozsonyi diétát, mert a király nem volt hajlandó vallási sérelmeikkel foglalkozni, a római katolikus Zrínyi Miklós búcsúzott így tőlük: „Én más valláson vagyok, de a cs143go
