A Magyarországi Református Egyház története 1918-1990 - Tanulmányok (Sárospatak, 1999)

III. rész - Dienes Dénes: A TISZÁNINNENI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET MEGSZÜNTETÉSE ÉS VISSZAÁLLÍTÁSA

keit megbecsülve, a ma feladatait hűséggel betöltve, egymás testvéri kezét szorosan megfogva, induljunk el együtt tiszántúliak és tiszán- inneniek, várva Istennek a Jézus Krisztusban onnan felülről való elhívása jutalmát”. Nádházy Bertalan borsodi esperes: „Fogadjanak minket a Tiszántúli Egyházkerület kebelébe szeretettel! Szeretettel jövünk, s tudjuk, megnyerjük a viszontszeretetet”. Dienes István borsodi gondnok a hivatalos indoklást is visszhangozta: „Az evangélium megláttatja velünk, hogy nem a kerületi határbeosztások a lényegesek, hanem az egy közönséges keresztyén anyaszentegyház egységének minél jobb kifejezése. A tiszáninneniek és tiszántúliak közös jó múlttal rendelkező régi kapcsolata most szervezett egységgé válik. Indokolja ezt a szervezeti egységbe kapcsolást a gazdasági erőinkkel való előrelátó takarékoskodás is”. Elég ehhez most annyit hozzáfűzni - amire egy alább ismertetendő dokumentum is kitér - hogy Debrecenből irányítani az észak-magyarországi régiót jóval többe kerülhet, mint Miskolcról szervezni az itteni életet, Tiszáninnen megszüntetése a legdurvább egyház-leépítési akciója volt a Bereczky-csoportnak, amelyből semmilyen „lelki vagy gazdasági” előny nem származhatott.

A mélyen igazságtalan döntést a tiszáninneni lelkipásztorok jelentős többsége lelke mélyén nem fogadta el. Amint a politikai légkör enyhült, azonnal elkezdődött az oktrojált határozat felülvizsgálásának munkálása. A szándék nyilvános fórumot kapott 1956 tavaszán az egyházmegyei lelkészértekezleteken, lelkészi kiskörökben. A tiszáninneni kezdeményezés szálait leginkább Koncz Sándor igyekezett összefogni, akit „büntetésből” az Abaúj megyei Alsóvadászra helyeztek lelkipásztornak. Tevékenységének azzal kívánt súlyt adni, hogy prominens állami vezetőket is megkeresett a kerület ügyében.11 Miután azok - álszent módon - egyházi belügynek nyilvánították a kérdést, Koncz Sándor tárgyalásokat folytatott Péter János tiszavidéki püspökkel. Koncz ugyanis, miként az üggyel foglalkozó lelkipásztorok, alkotmányosan gondolkodott, nem tartotta megkerülhetőnek az egyházi vezetést, ugyanakkor változást remélt az egyházkormányzók politikai magatartásában is, annak ellenére, hogy azok erősen kompromittálódtak, és hitelüket elvesztették az egyházi közvélemény előtt. Péter János püspök „Az Út” című református lap 41. számában cikket írt az egyház időszerű kérdéseiről, melyben felvetette az „újrakezdések lehetőségét”, de a kérdések gyakorlati útra terelését lényegében elodázta. Az abaúji, borsodi és zempléni egyházmegyék elnökségeinek tanácsa 1956. október 5-i nyilatkozatában Tiszáninnen ügyében elegendőnek tartotta, „ha a presbitériumok figyelemmel kísérik az egyházi sajtó közleményeit, közöttük Péter János püspök úrnak” említett írását.12 Ezt az óvatoskodó, lényegében a kérdés megoldását pusztán a konventi vezetéstől váró magatartást a tiszáninneni lelki- pásztorok nem tartották elegendőnek. Ezért vezetésükkel a presbitériumok október folyamán sorra csatlakoztak a miskolci lelkipásztorok

11 Alsóvadász, Református Egyházközség irattára, 133/1956, 141/1956.

!2 Uo. 259/1956.

231