Dienes Dénes: Tanulmányok a Tiszáninneni Református Egyházkerület történetéből (Sárospatak, 1998)
FELSŐVADÁSZ REFORMÁTUS EGYHÁZA
ugyanezek az évek hozták a vallási megújulást. Ezt erősíti meg, hogy a közelben fekvő „névrokon" Alsóvadásznak 1550-ben a reformáció jegyében szolgáló prédikátora volt.1 Az első támpontot a lelkipásztorok személye adja. Régi tizedjegy- zékek mellett olyan nyugtatványok találhatók, amelyeket a prédikátorok állítottak ki a tizedből nyert juttatás átvételéről. Magyarországon jogszokássá vált, hogy a papokat, származásuktól függetlenül, állásuknál fogva a nemesi rendhez sorolták. Törvényben nem mondták ugyan ki, mégis Werbőczy István Hármaskönyve az egyház papjait a nemesi rendhez osztotta. Ez a hagyomány később is érvényesült, s kiterjedt a protestáns prédikátorokra egyaránt. így a gyakorlatban élhettek a nemesség bizonyos előjogaival. Ezért mentesek voltak a jobbágyszolgáltatások alól. Amikor pedig a tizedet szekuralizálták, bizonyos részt megkaptak belőle: negyedet, nyolcadot vagy tizenhatodot. Ez a tizedjegyzék adja az első biztos adatot Felsővadász református egyházáról, az 1580. esztendőből.1 2 A reformált eklézsia filiái: Abaújlak és Gadna. Utóbbiak tehát szintén reformátusok, de önálló lelkészt nem tartottak, hanem a vadászi prédikátor szolgált közöttük is. Forrásunkból az is kiderül, hogy Felsővadász folyamatosan mater eklézsia azaz anyaegyház volt, míg a környező települések rövidebb- hosszabb ideig, változóan voltak önállóak. Kupa 1639-ben lett anyaegyház, Abaújlak 1582-től az 1620-as évek első harmadáig mater, azután újra filia. Gadna 1594-től anyaegyház, 1627-ben társegyháza Abaújlak, filiája Gagybátor és Vendégi. Majd Gadna is elveszti később önállóságát. Ebből a helyzetből arra következtethetünk, hogy Felsővadász volt a környék legerőteljesebb községe. Az is világosan kitűnik, hogy ez a vidék a XVI. század végén már szilárdan református. A tizedjegyzékekhez csatolt nyugtatványok mintegy 60 esztendőn keresztül mutatják a lelkészek névsorát. A nevek gyakran változnak, mert a papmarasztás szokása szerint a prédikátorokat egy esztendőre választották csupán, s évenként megújították a szolgálati időt, vagy elbocsátották a lelkészt. A névsor nem teljes, hiszen az említett nyugták elkallódtak az idők folyamán. 1 Thury Etele: Az 1550. évi vaskaszentmártoni zsinat. In: PSz 1913. 476-478. 2 Zoványi Jenő: Protestáns lelkészek nyugtatványai régi tizedjegyzékek mellett. In: Magyar Protestáns Egyháztörténeti Adattár 1929. 12. 87
