Dienes Dénes: Tanulmányok a Tiszáninneni Református Egyházkerület történetéből (Sárospatak, 1998)

AZ ELSŐ PÜSPÖKVÁLASZTÁS A TISZÁNINNENI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLETBEN - Üldözött superintendens?

csinál belé'} ahogy ezt maga Szentgyörgyi panaszolta. Viszont a püspök egyéb szerepet nem is szánt a református nemeseknek, csupán az egyház védelmét. A „belső ügyek" intézését, a tulajdonképpeni vezetést a lelkészek előjogának tekintette. Óvták is ennek a gyakorlatától a szikszói lelkészek, akik kifejtették, hogy szükségesnek látják az urakkal az együttműködést, mert esetleg „el állanak mellőlünk, s azt fogják mondani, nyögjünk benne, ha mit találtunk, mivel hogy hírek nélkül cselekszünk".1 2 Ez a praktikus szemlélet volt inkább a jellemző tiszáninneni lelkészi körökben, ami nem elvi teológiai állásponton nyugodott, hanem a kényszerű helyzetből következett.

Amit fentebb óvatosan fogalmaztunk meg a püspök önkényre hajló jellemére utalva, első renden a lelkészekkel rontotta meg viszonyát. A püspök ugyanis a borsodi tractus dislocatios végzéseit is figyelmen kívül hagyta több esetben, és személyes döntéssel helyezett át, illetve be lelkipásztorokat egyes gyülekezetekbe. A személyi ügyek mindig kényes kérdések, ebben az esetben is nemtetszésre szolgáltatott okot Szentgyörgyi magatartása. Amikor tetteit magyarázta, részben fegyelmezési kérdésnek tüntette fel eljárását: „...nem volt Isten után több és egyéb fegyverünk, hanem kánonink szerint a megátalkodott Ekklesiák ellen kedvek és kívánságok bé teljesítésének meg tagadása". Ugyanakkor megkérdőjelezte az egyházközségek meghívási jogát is: nem tudják ők igazán „ki alkalmatos az ő tudatlanságuk tanítására".3 Talán a lelkészek az általános morgolódáson túl nem tettek volna semmit, ha nem kerül egy hasonló ügy középpontjába a gömöri segédgondnok, Ragályi Zsigmond. A borsodi assessori értekezlet 1741-ben helyt adva Ragályi érveinek, áthelyezte a pelsőci lelkészt. Szentgyörgyi Sámuel azonban néhány nappal később másként intézkedett, ráadásul a tettét indokló levélben Ragályit hazugnak nevezte. A kissé szangvinikus, önkényeskedésre szintén hajlamos segédgondnok vérig sértődött és elégtételt követelt.4 Hamarosan kiderült, hogy az évek során gyülemlett feszültségeket végképp a felszínre hozta az eset, mintegy utolsó cseppként hullva a pohárba. A lelkészi kar elégedetlenségét Csáji Márton miskolci lelkész világosan kifejezte a főgondnokhoz írt levelében.5

1 Dienes Dénes: Szuhogyi jeremiád. In: „Talentumomat megőriztem, gyarapítottam". Három neves szuhogyi. Szerk. Laki Lukács László. Edelény 1996. 91-96.

2 SRKLt. A.VI.1266.

3 Uo. A.VI.1246.

4 Uo. A.VI.1610.

5 Uo. A.VI.1604.

66