Dienes Dénes: Tanulmányok a Tiszáninneni Református Egyházkerület történetéből (Sárospatak, 1998)

A SÁROSPATAKI REFORMÁTUS EGYHÁZKÖZSÉG A XVII. SZÁZADI EGYHÁZLÁTOGATÁSI JEGYZŐKÖNYVEK TÜKRÉBEN

Pedig korábban Lorántffy Zsuzsanna józanul óvta pártfogoltjait az énekügyben mutatott túlzásoktól: „Az karácsom régi énekeket el ne hagyják, hanem continuálják az templomban, amelyekben nincsenek az zsoltárokkal ellenkező szók".1

Azután lassan lecsendesedtek ezek a viták, helyet adva kicsinyes, személyeskedő veszekedéseknek Szepsi András és Szerencsi Péter lelkipásztorok között. Az egyházközségi élet botrányos jelenetektől volt hangos. Nem csoda, hogy számosán a szomszédos eklézsiákba jártak úrvacsorázni, amint 1665-ben feljegyezték.1 2 3 S alig rendezte valahogy az egyházmegye ezt a dolgot, 1669-ben a gyülekezet különbözött össze - a fizetésen - Séllyei András prédikátorral, aki „ kosz embereknek' nevezte a patakiakat. Ők ellenben kijelentették, hogy „soha prédikátoroknak nem akarják ismerni'?

Pedig éppen most kellett volna összefogni és belső erővel rendelkezni. Az időközben a római egyházba visszatért Báthory Zsófia 1666-ban Patakra telepítette az ellenreformáció „élcsapatát", a jezsuita rendet, akiknek 1671-ben átadta az elűzött diákok által üresen hagyott Kollégiumot. Ugyanakkor a templom a várost megszálló császári katonaság raktára lett, s amikor 1672-ben kiürítették, a földesúrnő azzal is kedves rendjét ajándékozta meg. Elkezdődött a pataki reformált eklézsia viszontagságokkal teljes évszázada - ami már egy másik történet.

1 Zoványi Jenő: Puritánus mozgalmak... i.m. 278.

2 SRKLt. Kgg.1.3. 613-615.

3 Uo. Kgg.1.3. 880-882.

112