Sárospataki Füzetek 21. (2017)
2017 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Juhász Tamás: Magyar református kegyesség
Magyar református kegyesség A zsidó haszidizmusnak aligha volt közvetlen hatása a keresztyén kegyességi mozgalmakra. De azért érdemes felfigyelni rá, mert olyan, bibliai gyökerű vonást tartalmaz, amelyet a bibliai bölcsességirodalom tanít: az istenfélelem józan, már-már naivnak mondható megélését, amely megóvja a kegyességet attól, hogy kegyeskedéssé váljék. Jehuda rabbi tényszerű történetei mentesek minden moralizálástól is. Egyszerű, tanítható és követendő példák. Egy fiatal marhapásztor csak ilyen gyermekded imát tudott: „Magasságos, ha neked vannak teheneid, én szívesen terelgetném őket.” A rabbi megtudva, hogy a fiú nem ismeri az előírt imádságokat, megtanította neki a tizennyolcas imádságot (a zsidó „Miatyánkot”), és meghagyta, hogy a saját buta imádságát ne mondja többet. Másnapra a fiú elfelejtette az imádságot, a sajátját pedig nem mondhatta. Mikor legközelebb jött a rabbi, és megtudta, hogy a marhapásztor már egyáltalán nem imádkozik, megengedte, hogy mondja továbbra is a naiv imát, mert az még mindig jobb, mintha egyáltalán nem imádkoznék.2 Sokan szeretjük ezt a típusú kegyességet József Attila istenes verse nyomán: „... Istenem, én nagyon szeretlek Ha rikkancs volna mesterséged, segítnék kiabálni néked. [...] Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat, én zavarnám a fele várj at.” (Istenem) Nem követhetjük nyomon a keresztyén kegyességi mozgalmak egész történetét, de a kérdés megismeréséhez nélkülözhetetlen néhány dolgot tudni a reformáció utáni egyháztörténelemből. A protestantizmusban az angol puritanizmus és a német pietizmus nyomán terjedt el az a bibliai ihletésű, de érzelmi töltetű kegyesség, amely a magyar református egyház történetében a 17. század óta, de mai életében is közismert. William Perkins (1558-1602) és Lewis Bayly (1575-1631) az anglikán egyház merev hierarchikus rendje, megüresedett liturgizmusa ellenében, a német pietizmus három klasszikus pedig, Philipp Jacob Spener (1635-1705), August Hermann Francke (1663-1727) és Nikolaus Ludwig Zinzendorf (1700-1760) a reformációt követő, úgynevezett „protestáns ortodox” tanrendszer racionalizmusa ellenében kereste a keresztyén élet egyéni és közösségi megújítását. A puritanizmusnak is, a pietizmusnak is voltak magyar követői, s különösen a puritán szerzők magyar fordításai alakítottak mind a lelkipásztorok körében, mind főúri körökben nagy olvasótábort. Különösen kedvelt olvasmányok voltak a 17~18. században az imádságos könyvek és katekizmusok. A két említett kegyességi irányra és mozgalomra, valamint magyar hatásukra itt most 2 Uo., I. kötet, 14. 2017-3 Sárospataki Füzetek 21. évfolyam 29
