Sárospataki Füzetek 21. (2017)
2017 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Nagy Károly Zsolt: Az örökség és az örökösök
Nagy Károly Zsolt zünk és az is, amit pusztulni hagyunk. Benne van, ami büszkévé tesz bennünket és az is, amit legszívesebben elrejtenénk. Ezekre a különböző elemekre tudatosan reflektálunk, tudatosan építjük fel belőlük a saját vagy közösségi múltunk emlékezetét, s ezt a birtokba vett hagyatékot nevezzük azután örökségnek. A szelekció vezérlő elve a legtöbb esetben nem a kiválasztott hagyatékelem önmagában vett szellemi vagy anyagi értéke, hanem az az emlék, amelyet felidéz. Olykor, ha választanunk kell, elengedjük a nagymama ezüst étkészletét az ütött-kopott bádog porcukor szóróért, mert bár az előbbi kétségtelenül „értékesebb”, de az utóbbi idézi fel gyermekkorunk édességeit. Az örökség lényege ugyanis az, hogy jelentéssel és jelentőséggel bír. Ezt a jelentést keressük vagy véljük felfedezni az örökségként szelektált tárgyakban, gondolatokban, szavakban, mozdulatokban, szokásokban, rítusokban. A jelentés felfedezése, megtalálása egyben jelentésalkotó aktus is, hiszen az adott hagyatékelemet magunkkal hozzuk összefüggésbe. A mi örökségünkké tesszük, s így mi is részeivé válunk szimbólumrendszerének. „E folyamat során az eredeti tartalom valami újjal, a birtokbavévő értelmezésével gazdagodik. így az örökség összekapcsolódik az emlékezettel, mindkettő az identitás része, amit meg kell keresni, elő kell ásni, meg kell őrizni, vagy újra fel kell fedezni. Ebben az értelemben az örökség valójában nemcsak arra szolgál, hogy feltérképezze a bírt javakat, hanem arra is, hogy körülírja, meghatározza az örökhagyó/ örökös önazonosságát, sokszor anélkül, hogy az ennek tudatában lenne.”2 Az örökség, és annak kijelölése, megkonstruálása tehát egy egyén vagy egy közösség — a továbbiakban ez utóbbiról fogok írni - identitáskonstrukciós folyamatainak fontos összetevője. A közösségi identitás kimunkálása a társadalmi kommunikáció folyamataiban történik.3 Ennek során a közösség tagjai az egyéni emlékezetek és jelentések összehangolásával hozzák létre, tartják fent és adják tovább azt a közösség örökségével kapcsolatos sajátos konszenzust, mely a közösség kulturális emlékezetének, illetve kimunkáltabb, rögzített formában pedig történelmének tartalmát adja.4 Az örökségnek ebben a kommunikációs5 folyamatban - amellett, hogy létrehozása lényegében azt a problémát jelenti, mely köré a kommunikációs folyamat szerveződik — legalább két jelentése, illetve funkciója van. Értelmezhető egyfelől színtérként, és értelmezhető felkészültségként is. A színtér fogalma kommunikációs értelemben nem földrajzilag értendő, hanem olyan közegként, amelynek minden eleme fontos a kommunikációs esemény megvalósulásának szempontjából. Olyan környezet tehát, ahol maguk a kommunikatív 2 Sonkoly Gábor: A kulturális örökség fogalmának értelmezési és alkalmazási szintjei, Regio 11. évfolyam, 2000/3,45-66. 3 Lásd Pataki Ferenc: Identitás-személyiség - társadalom, in VAriné Szilagyi Ibolya - Niedermüller Péter (szerk.): Az identitás-kettős tükörben, Budapest, MTA Néprajzi Kutatócsoport - Magyar Pszichológiai Társaság Szociálpszichológiai Szekciója - TIT Országos Elnöksége, 1989,17-38. 4 Assmann, Jan: A kulturális emlékezet, Fordította Hidas Zoltán, Budapest, Atlantisz Kiadó, 1999; Halbwachs, Maurice: Collective Memory, New York, Harper, 1980. 5 A következőkben elemzésem, fogalomhasználatom alapja a kommunikáció participációs elmélete. Ehhez bővebben: HorAnyi Özséb (szerk.): A kommunikáció mint participáció, Budapest, Typotex Kiadó, 2007. 68 Sárospataki Füzetek 21. évfolyam 2017 - 1
