Sárospataki Füzetek 21. (2017)
2017 / 1. szám - VITA. KORUNK KÁLVINISTA KEGYESSÉGE - Zalatnay István: A magyar református lelkiség jövője
/í magyar református lelkiség jövője ségtörténetünkből. Elsőként a reformáció korának prédikátoraira, akik a szó szoros értelmében állandó halálveszélyben végezték szolgálatukat — „két pogány közt egy igazságért”. Azután gondoljunk a gályarabok oly mélyen belénk égett képére: a Kocsi Csergő Bálintok megkérgesedett — ha tetszik, bárdolatlan de az első keresztyének égő hitét hordozó mártír lelkületére. De hadd említsek egy példát a közelebbi múltból! Tisza István egyik legengesztelhetetlenebb ellensége egy Fényes László nevű újságíró, majd országgyűlési képviselő volt, Fényes Elek családjából, aki még Tisza meggyilkolásának perében is vádlottá vált. Krúdy Gyula nagyszerű szemmel vette észre a halálos ellenségek, a két, egyaránt bihari református nemes azonos lelki képét. Ezt írja Fényesről: „A szakállas, keskeny feje, a szikár testalkata, de még a fékevesztett indulatosság is, igazságába vetett vakhite és a saját erőszakosságát nem látó és megbocsátó felfogása: a kíméletlen bátorsága: a megingathatatlan nyakassága, szenvedélyes törekvése a tiszta kézre és jellemre: fanatikus magabiztossága... Nem Tisza István tulajdonságai-e?1 A felvillantott, egymástól távoli képek egy erőteljes, állandó karaktert rajzolnak föl - amely mintha furcsa módon lenne ismerős valahonnan még közelebbről: a Kádár-rendszerből. Valóban: az, amit fölvázoltunk, nem más, mint a kádárizmus milliméter pontos negatívja: úgy viszonyulnak egymáshoz, mint öntőforma a szoborhoz. A magyar református lelkiség tökéletes ellentéte annak, amihez idomulnia kellett a magyar társadalomnak az ’56-os forradalom után. A történelem négy és fél évszázadon át szinte meglepő egyöntetűséggel hasonló alaphelyzetekbe helyezte a magyar reformátusságot, amely ezáltal kifejleszthetett egy olyan lelki alkatot, amelynek lehetősége benne rejlett a protestantizmus alapjaiban. A többi hazai egyház is megsínylette a gulyáskommunizmus demoralizáló hatását. De sehol másutt nem volt akkora feszültség a lelkiség alapszerkezete és a vál- toztathatatlannak tűnő körülmények követelményei között. És ez ripityára törte a magyarországi reformátusság gerincét. Úgy kiforgatta önmagából, ahogyan egyik testvéregyházat sem. A jelen lelkiség! térképét tanulmányozva ezért könnyen eltévedhetünk. A látható valóságdarabkák elfedik az igazi, nagy valóságot: a semmit, az ürességet; egyházunk lelki kiürülését. A lázas és egyre virtuálisabb ténykedés, a megszűnő gyülekezetek hűlt helyét eltakarni hivatott kapkodva-habzsolva létrehozott intézmények, az imázs- formálásban egyre gátlástalanabbul használt pogány marketingprofizmus, az egészen bámulatos szervilizmus a politikával szemben, mindez arra szolgál, hogy ne kelljen kimondani: „Meztelen a király!” A magyar reformátusság egyik nagy öregje, Varga László Marosvásárhelyen pontosan fogalmazott: úgy látszik, Isten elvette tőlünk a mandátumot, és most másoknak adja. 1 Krúdy Gyula: Fényes, a nemzetőr (1918), in Magyar Tükör, Publicisztikai írások 1894-1919, Budapest, Századvég, 1994, 197. Idézi: Buzinkay Géza: A komor, rettegett lovag, Tisza István a karikatúrákon, Trianoni Szemle, III. évfolyam, 2. szám, 2011. április-június, 42-48. Idézet helye: 44. 2017-1 Sárospataki Füzetek 21. évfolyam 85
