Sárospataki Füzetek 21. (2017)

2017 / 1. szám - VITA. KORUNK KÁLVINISTA KEGYESSÉGE - Balogh Judit: Reflexiók Zalatnay István református kegyességről írott soraihoz

Balogh Judit formátus kegyességet, elemezzük, hogy milyen kegyességi irányoknak vannak meg nálunk a gyökerei. Emellé szívesen odatenném azt, hogy az eddigieknél alaposab­ban kellene megvizsgálnunk a református emlékezetkultúrát, szétválasztva az ősinek tartott, de valójában a 19. században meggyökeresedett emlékezethelyeket azoktól, amelyek valóban jelen voltak már a reformáció idején is, illetve szerves fejlődés ered­ményei. Észre kell vennünk ugyanis, hogy rengeteg toposz tapadt a református ke­gyesség fogalmához. Mivel ezek az egyház számos csoportja számára sokat jelentenek, szükséges ezeket is ebben a kontextusban vizsgálnunk. Zalatnay István fontos megállapítása, hogy bár sok kegyességi mozgalom, irány­zat van jelen az egyházban, nagy probléma, hogy azok nem tudnak szervesen be­épülni, mert nincs mihez kapcsolódniuk. Ezzel azt sejteti, hogy kérdéses, hogy mit nevezhetünk református kegyességnek. Az általa felsorolt és jelenleg az egyházon be­lül létező irányok mindegyikéről azt mondja ugyanis, hogy azok közül egyik sem gyökerezik a magyar református hagyományban. Ebben igaza van, bár beszédes az, hogy például a német eredetű pietizmussal kapcsolatosan az érzelmes vagy érzelgős jelzőket használja. Ha szemügyre vesszük a pietizmus egészének természetét, akkor fontos megjegyeznünk, hogy csupán egyik ágának volt sajátja az érzelmesség, míg a hallei egyetemre és a Francke nevéhez köthető irányára inkább az erőteljes szociális érzékenység, a nevelés, az oktatás és a tudomány fontosságának hirdetése volt jellem­ző. A szerző által használt jelző inkább arra utal, ami a pietizmusból a református kegyességtörténetben látható, amivé ebben a közegben vált a pietizmus eszméje. Ná­lunk ugyanis kezdettől veszélyesnek, nemzetietlennek tekintették Francke szociálisan nagyon érzékeny gondolatait. Ebből következett az, hogy noha megjelent nálunk, a reformátusok között egyértelműen az érzékeny és érzelmes nemesasszonyok irány­zatává vált. Érdemes és minden bizonnyal hasznos lenne alaposabban megvizsgálni azt, hogy vajon mi jellemezte a reformáció századának reformátusságát, és minek az eredménye volt az, hogy a 17. század fontos irányainak, a puritanizmusnak és a pietizmusnak csak szeletei, bizonyos elemei tudtak meggyökerezni nálunk, sokszor a lényeg, a legfontosabb tanítások elterjedése nélkül. Fontosnak tartom emellett a liturgia hiányának történeti kontextusba helyezé­sét, valamint azt is, hogy mindennek a kegyességünk alakulására gyakorolt hatásával szembesüljünk. A liturgia prédikációra szűkülése minden bizonnyal erőteljesen for­málta a reformátusság hitértelmezését és identitását is. A történeti előzmények között a szöveg a vándorprédikátorok és a gályarabok hagyományához nyúlt vissza, ami jól mutatja az egész egyházban jelen lévő igényt a példákra. Úgy tűnik, mintha ilyen klasszikus hitpéldáink inkább a 16—17. századból lennének, illetve mintha ezek lennének igazán a közösség kincsei, a református iden­titást formáló minták. Történészként jelenleg nem látom bizonyítottnak az előadás azon állításait, ame­lyekben az fogalmazódik meg, hogy a Kádár-rendszer a legtöbb morális pusztítást a református egyházban okozta. A morális károk felmérése ugyan mindig rendkívül ne­héz feladat, de természetesen bizonyos számok (beszervezettek számaránya, egyházi 90 Sárospataki Füzetek 21. évfolyam 2017-1

Next

/
Oldalképek
Tartalom