Sárospataki Füzetek 21. (2017)
2017 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Kodácsy Tamás: A protestáns örökösítés teológia öröksége
Kodácsy Tamás tovább. Utal olyan írástudóra, aki Jézus-követő - mintha Pál alakja sejlene föl, aki egyszerre tudta az evangéliumot hirdetni a zsidókeresztyéneknek és a pogánykeresz- tyéneknek,11 megmaradva a régi hagyományban, felmutatva az újat. A jézusi mondat szereplője úgy írástudó, hogy már tanítvány, és úgy tanítvány, hogy még írástudó. Hogyan hoztak ót és újat elő a reformátor írásmagyarázók? Reformátorok a Szentírás magyarázatának hagyományáról A reformáció korában a Sola Scriptum elv hatékony ellenérv volt a római katolikus egyház hagyományokra támaszkodó érvelésével szemben. Ugyanakkor kiszámíthatatlanul veszélyes is volt, amikor a rajongó közösségek minden kortárs és korábbi magyarázatot félredobva saját igazuk és írásértelmezésük védelmében hivatkoztak a Szentírás kizárólagos tekintélyére. Alapvetően ez a két front határozta meg a mértéktartó reformátorok viszonyulását a Szentírás magyarázatának hagyományaihoz. S ez a kettős arcvonal - ugyan más szereplőkkel és irányzatokkal — mind a mai napig kihívás a protestáns egyházak számára. Hogyan elevenedik meg ez a régi szöveg mint Isten kijelentése a mai kontextusban úgy, hogy közben nem a saját eszméinket magyarázzuk bele eiszegészisszel? Minden reformátor elutasította a Szentírással szembeni egyházi hagyományokat, de abban különböztek, hogy a Szentírást magyarázó hagyományokat milyen módon használták, hogyan vették figyelembe. Ennek a kérdésnek egyre bővülő szakirodalma van, ami erősíti azt a tételt, hogy a Sola Scriptum kizárólagossága nem zárta ki a hagyományt az írásmagyarázatból. Luther, Zwingli, Bucer Luther Márton esetében — aki maga is Agoston-rendi szerzetes volt - nem kérdés Augusztinusz és hagyományának tisztelete, különösen Rotterdami Erasmusszal folytatott vitájában, ahol a korai dogmatörténet vitája újul ki a szabad akaratról és a kegyelemről, bár Erasmus a kegyelem mellett megjelenő akarat finomított szemi- pelagianista álláspontját képviselte Luther ágostoni, kizárólagos kegyelemre hagyatkozásával szemben. Talán éppen ez a vita tette Luthert egy kicsit távolságtartóvá az egész patrisztikus korpuszt illetően, amelyben Erasmus jóval tájékozottabb volt nála. Itt lépéselőnyben volt Lutherrel szemben, aki klasszikus értelemben nem volt humanista történész. Erasmus sorban adta ki az egyházatyák műveit, és tette elérhetővé a modern kor számára, s míg előszeretettel hivatkozott többek között Origenészre vagy Hieronimuszra, addig Luther írásmagyarázataiban inkább támadta őket, és gyanúsak voltak számára. Ha nem is alaposságával, de kritikus attitűdjével adott sokat Luther a reformációnak: „felszabadította az atyákat a hagyomány alól”, és vitapartnerként, idézhető és cáfolható forrásokként hivatkozott rájuk.12 11 Ebben a szemléletben íródott: Pécsük Ottó: Pál és a rómaiak, Budapest, Kálvin Kiadó, 2009. 12 Schulze, Manfred: Martin Luther And The Church Fathers, in Backus, Irena (ed.): The Reception of the Church Fathers in the West Vol 2., Leiden, Brill, 1997, 625. 54 Sárospataki Füzetek 21. évfolyam 2017 - 1
