Sárospataki Füzetek 21. (2017)
2017 / 3. szám - KÖZLEMÉNYEK - Gecse Attila: Lelkészként az út végéhez érőknél
Geese Attila Az első szakasz a kezdeti tünetek ideje. Erre jellemző a szomorúság, a bánat, a felelős keresése, a nem elfogadás, az érdeklődés beszűkülése. A legnehezebb elfogadni, ha az embert személyesen érinti a hír: gyógyíthatatlan beteg. Még mindig sokakban él az a gondolat, hogy a hitét gyakorló embert elkerüli a gyógyíthatatlan betegség. Milyen érdekes, hogy hisszük az Istent, de nem akarjuk gyakran elfogadni, elhinni azt, amit az orvos mond betegségünkkel kapcsolatosan. Persze nem is lehet egy lapra helyezni a kettőt, hiszen mást jelent bízni az orvos tudásában, a beavatkozások eredményében, és mást jelent hinni az Istenben, aki minden helyzetben mellettünk van. Hamar szinte elzavarhatatlan „vendég” lesz a bánat, a félelem, a reménytelenség, amely eluralkodó életérzéssé válik. Ilyenkor csodás megtapasztalni, hogy mi nem a félelem lelkét kaptuk az Úrtól. Vannak, akik azonban tudomást sem véve mennek tovább az élet országútján, Istentől kapott ajándéknak tekintve minden napot és találkozást az embertársakkal. A következő szakasz a szembesülés magával a betegséggel. Ez már a legtöbb embernél nagy lelki válsággal jár. Egyre több minden korlátozódik — maga az egészség és a szabadság is, hiszen már nem biztos, hogy mindenhova el lehet menni —, és az haragot, ingerlékenységet vált ki. A harag nem csupán az emberek vagy magára az egészségügy felé fordul, hanem sokaknál az Isten felé is, aki nem hallgatta meg az imákat, és magára hagyta a beteget. Az ősi érzés egyre jobban megjelenik és eluralkodik, ez pedig nem más, mint a félelem. Ez nagyon sokaknál kimondva vagy kimondatlanul magát az élet végét, a halált jelenti. A különféle információk birtokában és a betegség előrehaladást látva kezd el a beteg gondolkodni, és jut el addig a gondolatig, hogy ez az egész előbb vagy utóbb halállal fog végződni. A búcsúzás is ebben az időszakban kezdődik el. Elválni kedveseinktől, családtagoktól, barátoktól, otthontól, hivatástól, tárgyaktól, emlékektől. Azonban nem ritka jelenség az úgynevezett hullámzás, mert egy jobb pillanatban a beteg elkezdhet reménykedni, hogy talán most kivételesen ő fog meggyógyulni, vagy még időt kap ebben a földi életben. Aztán jön egy rosszabb nap, és újra eluralkodik a reménytelenség érzése. Sokakban feltevődik ilyenkor a nagy kérdés is, hogy hol rontottam el, és ezzel megjelenik a bűntudat. Ebben az érzelmi hullámzásban, amikor a beteg sok mindent „meggyón” az életéből, ott rejtőzik a könyörület utáni vágy: „nem ítéllek el”. Sokan ekkor mutatják meg mustármagnyi hitüket, és ezért is vágynak annyira a lelkésszel való találkozásra. Nem könnyű életeket, sorsokat meghallgatni úgy, hogy az ember meggondolatlanul ne mondjon akár jogosnak tűnő ítéletet, hogy erről senki más nem tehet, csak saját maga. Tudjuk jól, hogy vannak önsorsromboló életet élők — italozók, dohányzók, kábítószeresek —, akik „mindent megtettek”, hogy ide jussanak, de tőlünk, lelkészektől akkor sem ítéletet akarnak hallani. Feloldozni tudni és útra engedni ma talán a legfontosabb feladat, tudván azt, hogy egyikőnk sem bűntelen. A harmadik szakasz nem más, mint az életút vége, amit nevezhetünk haldoklásnak vagy szaknyelven végstádiumnak. A nagy kérdés tehát az, hogy akarunk-e ebben a szakaszban jelen lenni, és együtt menni a felebarátunkkal az úton. Ahogyan nem vagyunk egyformák, hiszen nagyon különböző életutakat járunk be, úgy az életünk 142 Sárospataki Füzetek 21. évfolyam 2017-3
