Sárospataki Füzetek 21. (2017)
2017 / 3. szám - KÖZLEMÉNYEK - Berkesi Sándor: Kodály és a református egyházzene
Berkesi Sándor hibáinkból? Hogyan leplezhetnénk le rossz döntéseinket? Botlásainkból, bűneink fogságából lehet-e szabadulás? Hogy a száminkra két tragikusan vesztes világháború után végre áldás lehessen népünk jövőjén. Ezekre az égető kérdésekre adja meg a választ Kodály monumentális zsoltármotettája. Az első versszakban az erőteljesen nagyívű, klasszikusan szép dór hangnemű genfi zsoltárdallam unisono szólal meg. Ez a kálvini puritanizmust idéző egyszólamúság egyértelműen hangsúlyozza a mű nyitóképét, a világot megítélő Isten nagy fényességben való eljövetelét. A második strófa (amelyet a kopulázott vegyeskari kétszólamú- ság illusztrál) képekben még gazdagabb. A „megemésztő tűz”, a „nagy forgó szélvész” kifejezések, amelyek a fordító színes költői nyelvezetét dicsérik, az 1940-es éveket, a „minden népek”-et megítélő világégést juttatják eszünkbe. A genfi dallam, és a szikár, szűkszavú ellenszólam az előadás marcato-karakterével lesz a Kodálynál oly sokszor megcsodált zenei képfestés kifejező példája. A zsoltár harmadik versszakában Isten, az „igaz Bíró” személyesen szólal meg, amely a zeneszerző számára a drámai fokozás lehetőségét kínálja. „Izráel... én neked Urad és Istened vagyok, áldozatiddal keveset gondolok.” A kompozíció első nagyobb szakasza itt ér véget. A folytatásban az ítéletes tónust a szelíd, mintegy kérlelő hang váltja fel. Isten az ő népét most figyelmeztetésképpen szólítja meg: fölösleges a külsőség, semmit nem ér az üres égőáldozat. Szinte játékos derűt kölcsönöz a második fél strófának természet közeli mondata: „Hegyen, völgyön, erdőkön a vadakat, Ismerem és bírom a madarakat”. Az alt cantus firmus-a fölött a szoprán vidám és légies ellenszólama énekel. Mi legyen hát a megoldás, a helyes cselekvés? Az ember által vágyott és kezdeményezett élő kapcsolat az Ür Istennel. Az ötödik versszak áhítatos megfogalmazásban ezt foglalja össze: „Szükségben tőlem segítséget kérj. Én megsegítlek, hogy engem dicsérj.” S ezzel szemben mi a valóság? A gonosz ember farizeus mentalitása. Az Isten szavai feddővé, indulatossá gerjednek. A képmutató felszín alatt a gyűlölködő, álszent hitetlenség mérgez: „Ám gyűlölöd és megveted Igémet.” Az utolsó „Igémet” szó egy széles melizmával szinte lángra lobban a vegyeskar mind a négy szólamában, mint a hangokban fellobbanó tisztítótűz képi üzenete. Mi lehet az Isten Igéje megtagadásának egyenes következménye? A tolvajjal, a paráznával való közösségvállalás, a rágalmazás, a háborúságszerzés. Ebben a strófában a faktúra és a dinamika kontrasztjai a legdrámaibbak. Az alt visszafojtott unisonója a lopódzó, sunyi tolvajmentalitást, majd a teljes, osztott szólamú vegyeskar ítéletes fortissimója, éles disszonanciái, kromatikája a „rút társaság”-gal együtt történő örvendezést leplezi le. Folyamatosan következik a hetedik strófa, amelyben a tenor cantus firmus szelíden, feddő hangon szól. A rágalmazó, felebarátot gyalázó viselkedés elnyeri méltó büntetését. Az utolsó, befejező szakasz az ünnepélyes összefoglalás. A sokszólamú vegyeskar három oktáv dimenziójában, unisono énekli a zsoltárdallamot, nyomatékosítva a végső mondanivalót: „Hallgassatok meg minden emberek, Kik az Istenről elfeledkeztek.” Az Istentől elrugaszkodott ember önmagában elveszett. Az egész mű mélypontja dallami és tartalmi vonatkozásban a következő négy szótag: „mentség nélkül”, 84 Sárospataki Füzetek 21. évfolyam 2017-3
