Sárospataki Füzetek 21. (2017)
2017 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Dienes Dénes: A reformáció emlékezetének építése
Dienes Dénes Ezen a ponton kénytelen vagyok arról beszélni, hogy milyen állapotban van gyülekezeteink életében a hagyomány. Általában is elmondhatjuk, hogy az európai latin katolicizmus talajából kihajtott új felekezetek - a lutheránus és a református — már hosszú évtizedek óta jelentős válságban élnek. Ez a válság elsősorban a nagy társadalmi paradigmaváltások következményeként állt elő. Leegyszerűsítve, de a dolog lényegénél maradva, a válság ténye abban ragadható meg, hogy a hagyományban rögzült egyház- és világképet a technikai fejlődés ragyogó tényeitől megrészegülve a modern ember korszerűtlennek érezte. Ennek kapcsán ráadásul úgy vélte, hogy a hit tartalmában sem járhatja a régi utat, az ókori világképhez kötődő mitológiának minősítve a keresztyén hit sarkalatos igazságait. Következésképp hagyományát éppen a lényegétől, a szakrális emlékezettől fosztotta meg. Az elmúlt száz évben rendkívüli megrázkódtatásokon ment keresztül a magyar társadalom is, és a dolog természetéből adódóan mindez igen mélyen érintette gyülekezeteinket. A helyi társadalmak kohéziója a szocializmus évtizedeiben jelentős mértékben gyengült, a magyar parasztság - amely jellemzően református volt — felszámolásával a helyi hagyományok lényegében eltűntek. A hagyomány helyét a tanult emlékezet vette át, ráadásul erősen átpolitizált ideológiává züllesztve a történelmi múltat. S az sem közömbös, hogy az emlékezetbe vésett történelemben az egyházi hagyomány negatív helyzetbe került, előbb a reakció bélyegét, majd a maradiság stigmáját sütötték rá. Korunkban gyakran használt kifejezéssel élve azt mondhatjuk, hogy a református közösségek identitása meglehetősen bizonytalanná vált, amit a két világháború között, illetve közvetlenül a II. világháború után lezajlott református ébredés is gyengített. Ez az amerikai típusú, bár európai pietista elemeket is magába olvasztott megújulás, teljesen félreértve a gyülekezeti tradíció lényegét, kifejezetten hagyományellenes volt. Úgy látta ugyanis, hogy tradíció és evangélium egymást kizáró valóságok, holott az evangélium nem a hagyománnyal áll szemben, hanem a hitetlenséggel. Hiszen maga a Szentírás éppenséggel a hagyományba ágyazódva lett a keresztyénség számára Isten kijelentése. A reformáció emlékezetének építése, álláspontom szerint, a fentiek figyelembevételével, a református közösségek azonosságtudatának ismételt átgondolásával és megújításával kezdődik. Ez pedig nem történhet másként, csak a gyülekezeti hagyomány forrásának kitisztításával. Ha a reformáció jelszava az volt, hogy vissza a forráshoz, akkor a reformáció emlékezete építésének kulcskifejezése az lehet, hogy vissza a hagyományhoz. A hagyományt ugyanis nem lehet pótolni a tanult történelem egyes epizódjainak ismételgetésével. Ez ugyan könnyebb út volna, hiszen még léteznek azok a keretek, amelyek között a tanult történelem megjelenik. A konfirmációs oktatás gyakorlatában helyet kap az egyháztörténelem, vannak gyülekezeti, egyházmegyei, egyházkerületi konferenciák, amelyek többé-kevésbé napirendjükre vesznek történeti tartalmakat. Ezek hasznosak, de múlandó eredményeket hoznak, ha nem kapcsolhatók össze a helyi gyülekezeti társadalom hagyományaiban őrzött tartalmakkal. 100 Sárospataki Füzetek 21. évfolyam 2017-1
