Sárospataki Füzetek 18. (2014)
2014 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Rácsok Gabriella: Vallás, értelemtalálás, értelemalkotás, mediatizáltság
Rácsok Gabriella tetendő, ugyanakkor elválaszthatatlan egységet képez. Louis BERKHOFnál a következő meghatározást találjuk: „A vallás egy valódi, élő és tudatos kapcsolatból áll az ember és Istene között, melyet Isten önkijelentése határoz meg, és amely istentiszteleti, testvéri közösségi és szolgáló életben fejeződik ki. Feltételezi, hogy Isten létezik, hogy ez az Isten kijelentette magát, és hogy képessé tette az embert arra, hogy megragadja a kijelentést. Ahol pedig az ember megragadja Isten kijelentett ismeretét, arra reflektál és azt egybefoglalja, ott születik meg a teológiai struktúra Isten kijelentése alapján.”27 Ebből a meghatározásból jól körülírható a teológia és a vallás viszonya, ugyanakkor azzal, hogy a vallást két valóságnak, azaz Istennek és embernek egymással való kapcsolataként, életviszonyaként értelmezzük, egyszerre adjuk meg a vallás szubsztanciális és funkcionális meghatározását is. Funkcionális síkon az embervolt lényegéhez hozzátartozó kapcsolati-lét fogalmazódik meg benne, mely az Isten iránti bizalomban (fidutia) realizálódik, aki a fenomenálison túl létezik, az Abszolút, a Transzcendens. Mondatunk második felével már a szubsztanciális meghatározást is bevontuk leírásunkba. Az Istenhez való bizodalmas viszonyunkat ugyanis meghatározza az, hogy mit hiszünk erről az Istenről, azaz a. fides qua creditur nem lehet meg a fides quae creditur nélkül. Az Istenbe vetett hit tehát nem lehetséges Isten előzetes önkijelentése, önfeltárása nélkül. „Az ember hitében maga az isteni kijelentés visszhangzik.”28 Szokás ezt a két elemet a vallás objektív és szubjektív oldalaként is megkülönböztetni. Amíg a religio objectivaval az isteni kijelentést jelöljük - olyan ószövetségi fogalmakkal, mint Isten törvénye, ítélete, rendelése, és olyan újszövetségi fogalmakkal, mint evangélium, kérügma -, addig a religio subjectiva az előbbire adott választ jelöli, amit inkább azt gondolom, hogy e név a tévelygő szabadossággal áll szemben, mivel a világ nagy része mindent vallás gyanánt vesz, amit útjában talál, sőt folyton ide s tova hajladoz. Az igazi kegyesség pedig, hogy szilárd alapon nyugodjék, a maga határai közé nyúl vissza (sese relegit = magát elkülöníti)." Kálvin: Institutio, 1.12.i. (Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere, I. kötet [fordította Ceglédi Sándor, Rá bold Gusztáv], Pápa, Református Főiskolai Könyvnyomda, 1909 / Budapest, Kálvin Kiadó, 1994.) A magyar„vallás"szó inkább a protestantizmus confessio meghatározását tükrözi (a martyrion fordításaként): tanúságtétel, vallás az igazságról, a valóságról, Istenről. A reformátorok így tettek különbséget a cultus internus (confessio) és a cultus externus (religio) között. Kálvin értelmezésében is pl. a keresztyén vallás értelme elválaszthatatlan a kegyességtől (pietas mint cultus internus) és istentisztelettől (cultus externus):„Ez tehát a tiszta és igaz vallás. Ti. hit, egybekapcsolva az Isten iránt való tiszta félelemmel; úgy, hogy ez a félelem magában foglalja egyrészt az önkéntes kegyességet, másrészt maga után vonja azt a törvényes tiszteletet, mely a törvényben meg van írva. S ezt annál inkább meg kell jegyeznünk, mert az emberek általában tisztelik Istent, de kevesen félik őt, s míg ceremóniáikat mindenütt nagyban fitogtatják, az igaz szívbéli tisztaság nagyon ritka."Kálvin: Institutio, I.2.Ü. Ld. erről bővebben: Mezei Balázs: „Vallástudomány és vallásfilozófia", Vallástudományi Szemle IV (2008/4): 17-33. 27 Berkhof: Systematic Theology, 98. 28 Vasady Béla: A hit és hitetlenség pszichológiája és dogmatikája, Sárospatak, 1930.17. 72 Sárospataki Füzetek 18. évfolyam | 2014 | 4
