Sárospataki Füzetek 18. (2014)
2014 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Rácsok Gabriella: Vallás, értelemtalálás, értelemalkotás, mediatizáltság
Vallás, értelemtalálás, jelentésalkotás, mediatizáltság A fenti definícióból kiderül, hogy Geertz megközelítésében a vallás a kultúra részeként integráló szerepet tölt be, vagyis funkciószerűen az értelemtalálás kifejeződése. Ha szimbólumok rendszereként vizsgáljuk, funkcióját tekintve megállapíthatjuk, hogy a vallás lehet modell vagy minta a kultúrában, mégpedig kettős értelemben: a valóság modellje („model of reality”), és modell a valóság számára („model for reality”). A kettő közötti különbség a világkép és az ethosz közti különbséget tükrözi. A világkép azt írja le, milyennek látjuk a világot, így a percepció modellje, míg az ethosz azt foglalja magában, milyennek szeretnénk látni, vagyis modell mivoltában a valóság konstruálásában segít.7 A vallási szimbólumok két különböző diszpozíciót: motivációkat és lelkiállapotokat hoznak létre bennünk. A motiváció itt bizonyos típusú cselekedetek végrehajtására, illetve bizonyos típusú érzésekre való tartós hajlamként értelmezhető, a lelkiállapot pedig a bizonyos helyzetekre adott átmeneti, többnyire megmagyarázhatatlan érzelmi reakcióként.8 Ezek a diszpozíciók a létezés általános rendjének koncepcióin alapulnak. Geertz ebben a vallásdefinícióban azt konkretizálja, miben különböznek a vallásos érzések vagy hajlamok más jellegű érzésektől és hajlamoktól: egy körülményektől, helyzettől nem függő cél elérésére irányulnak, és valamilyen transzcendens igazságnak a szimbólumaiként valami hétköznapin túlira vonatkoznak. Geertz szerint a vallási szimbólumok elsődleges célja az, hogy az ember életében uralkodó káoszt kezeljék, és azt az érzést teremtsék meg, hogy az életnek van értelme és rendje a megtapasztalt káosz ellenére. Amikor ugyanis az ember az élet alapvető területein megtapasztalja a korlátokat, káosz fenyegeti. Ezek a területek a következők: az elemzőképesség területe, vagyis az a kérdés, hogy meddig juthat el az értelem a magyarázatban; a tűrőképesség, vagyis mennyi szenvedést bírunk el; valamint az erkölcsi belátás, amelynek korlát-kérdése az, hogy menynyi igazságtalanság engedhető meg. A vallás felismeri a nem tudás, a fájdalom és az igazságtalanság elkerülhetetlen voltát, és közben azt állítja, hogy ezek az irracionalitások nem jellemzőek a világ egészére.9 A vallás tehát olyan világképet ad, amelyben ezek a koncepciók a tényékké válnak. A valóság koncepciói nem fikciók, hanem leírásai (vagy az etika esetében normatívái) a világ tényleges természetének. A valóságnak ez a megismerése és megállapítása nem egyszerűen csak a hit cselekménye, hanem kifejezésre is jut a vallásos életben rítusokon keresztül. A rítusok egyesítik a megélt, tapasztalt, észlelt világot az elképzelt világgal, vagyis azzal, amilyenné a világnak lennie kellene.10 Ebben az aurában a lelkiállapotok és motivációk egyedülállóan valóságosnak tűnnek: a rituális kontextusból visszalépve a hétköznapi kontextusba, az egy tágabb valóság részleges formájává válik, 7 Geertz, Clifford:„Az ethosz, a világkép és a szent szimbólumok elemzése" (fordította Sajó Tamás), in: Geertz, Clifford: Az értelmezés hatalma. Budapest, Osiris Kiadó, 2001.7-8,10. 8 Geertz:„A vallás...", 82-84. 9 i. m„ 85-87,98. 10 i. m„ 102-103. Sárospataki Füzetek 18. évfolyam 201414 67
