Sárospataki Füzetek 18. (2014)
2014 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Szathmáry Béla: Magyarországi Református Egyház 2013. évi I. törvénye a lelkészek szolgálatáról és jogállásáról - Kommentár
Szathmáry Béla Ennek megvalósulása érdekében a Zsinat a következő törvényt alkotja. A törvény preambuluma az egyházi szolgálatra való felhatalmazás evangéliumi, azaz isteni eredetét hangsúlyozza, forrását az lKor 12,28-ban, továbbá az Ef 4, 11-12. versekben jelöli meg. Pál apostol mindkét helyen az ősi keresztyén egyház szolgálatának mint kegyelmi ajándéknak a legfontosabb típusait emeli ki. A törvény preambuluma a szolgálatra mint kegyelmi ajándékra helyezi a hangsúlyt, amelyet az egyház tagjai nem azonos módon, hanem a Krisztus ajándékának megfelelő mértékben kaptak, és a Szentlélek által egy testté keresztelve ennek az ajándéknak a mikéntje határozza meg helyünket és feladatainkat az Egyházban. „Mert bár Istennek magának kell egyházát igazgatni és kormányozni, neki magának kell abban elöljárni és kitűnni, s a hatalmat egyedül az ő igéje által kell gyakorolni és kezelni, mindazonáltal, mivel nem lakozik közöttünk látható jelenléttel, hogy akaratát saját szájával jelenthetné ki előttünk, ebben - mint mondottuk - az emberek szolgálatát mintegy helyettes munkásságot veszi igénybe, nem úgy, hogy azokra ruházza át a saját jogát és méltóságát, hanem csak úgy, hogy azok szája által végezze Ő maga a maga munkáját, olyanformán mint ahogy a mesterember munkájának elvégzésére szerszámot használ. [...] Isten ugyan megtehetné ezt a maga erejéből is, anélkül, hogy bármiféle más támaszra vagy eszközre volna szüksége, vagy megtehetné az angyalok által is, de több oka van arra, miért akarja ezt inkább az emberek által eszközölni. Ily módon ugyanis Isten elsősorban az irántunk való megbecsülését mutatja ki akkor, amikor az emberek közül választ ki olyanokat, akik a világban mint az Ő követei szerepelnek, akik az ő titkos akaratának magyarázói, s akik végül az Ő személyét képviselik.“2 Ez a reformátori gondolat kerül be a II. Helvét Hitvallásba, s határozza meg mind a mai napig a Magyarországi Református Egyházban a vocatio externa és a vocatio interna kettőségében az isteni elhívás elsődlegességét. Ez tehát a lelkészi hivatás teológiai alapja, egyben a lelké- szi szolgálat elengedhetetlen és folyamatosan szem előtt tartandó feltétele. Alapja és mindenkori viszonyítási pontja a lelkésznek az őt elhívó Istenhez. Ahogyan Kálvin inti szolgatársait:3 Ezért elhívás nélkül senki se vállaljon egyházi tisztséget, mert „ Aki titeket hallgat, engemet hallgat, és aki titeket elutasít, engem utasít el, és aki engem elutasít, az azt utasítja el, aki elküldött engem."4 És alapja az egyház nem lelkész tagjai viszonyulásának a lelkészéhez:5 „Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait.“6 Ezeknek a teológiai alapoknak a figyelembevételével hivatkozza meg a törvény Preambuluma a II. Helvét Hitvallás XVIII. fejezetét, s benne Kálvin Institutioja alapján emeli ki a lelkészi hivatás két legfontosabb területét, Krisztus evangéliumának tanítását és a sákramentumok kiszolgáltatását, majd ettől részletesebben, 2 Ins IV.3.1. 3 Ins IV.3.3. 4 Lk 10,16 5 Ins IV.3.6. 6 1 Kor 4,1. 62 Sárospataki Füzetek 18. évfolyam I 2014 j 2
